Képek a huszonnegyedik órából

Érzelemtől kirobbanó vallomások, katonás, tényszerű beszámolók teszik átélhetővé az ötvenhatos forradalom eseményeit.

A magyarországi forradalom hullámai Erdélybe is elértek. „Az elkeseredés itt is hihetetlenül nagy volt. Nem csak Pesten voltak kitelepítések, nálunk annál borzalmasabb volt a Duna-csatorna. Hisz valójában megsemmisítő táborok működtek ott” – vallja Bordás Attila, a novemberben alakult Székely Ifjak Társaságának egyik alapítója. A román hatalom villámgyors (már október 30-án 874 főt tartóztattak le) és brutális (az elítéltek többsége tíz-tizenkét évre szóló ítélettel távozott a Duna-deltába) fellépéssel azonban már a kezdet kezdetén szétcsapott e kezdeményezések között.

A huszonnegyedik órában megszólaltatott forradalmárok legtöbbje – akiknek nagy része mára már halott – a nagy budapesti csomópontokon harcolt. A Juta-dombi ellenállásba bekapcsolódó esztergomi tüzérezred tagjai mellett ott vannak a Corvin köziek, a Tűzoltó utcaiak, a Széna tériek. E visszaemlékezéseknek hála beléphetünk Nagy Imre irodájába a Borsod megyei küldöttséggel, szembenézhetünk Marosán Györggyel, akit elvittek, majd szabadon engedtek a Széna tériek, ott állhatunk a Tűzoltó utcai ház tetején, ahonnan kiskamaszok dobálják a Molotov-koktélokat a szovjet páncélkocsikra, s tanúi lehetünk a Köztársaság téri pártház pincéjéből felvezetett ávósok kivégzésének is. Első kézből olvashatunk a kölyök Rajna Tibor találkozásáról Angyal Istvánnal, ott szerepel a vallomások között a Corvin közi Béres Iváné, akit egy ismerős karhatalmista tüntetett el a letartóztatási listáról.

A fiatal hallgatók mellett ott ülhetünk mi is a műszaki egyetem aulájában, amikor a párttitkárnő meg akarja akadályozni, hogy Kiss Tamás felolvassa a szegediek tízpontos követelését, s a dulakodás a Himnusz éneklésébe torkollik. „ és terjedt a teremben és mire ott tartottunk, hogy balsors, remegtek az ablakok. A párttitkárnő és a pingvinek (DISZ, vagyis Dolgozó Ifjúság Szövetség-vezetők) menekültek, érezték, hogy itt történt valami. Akkor jöttünk rá, hogy a mellettem és az előttem ülő is azt gondolja, amit én. Akkor viszont erősek vagyunk!” – olvashatjuk e percekről Lipták Béla vallomását.

Átélhetjük az önvédelem, a közösség védelmének ösztönös erejét és vele együtt a rettenetes lelkifurdalást, amelyet a ravasz meghúzása után érezhettek ezek a fiatalok, akiket sem az ávósok, sem a bevezényelt szovjet katonák, sem Kádár nem kímélt. Akik ötven, száz, százharminc, kétszáz napokat ültek a halálos zárkában, akik végighallgatták társaik bitófa alól kikiáltott utolsó üzenetét: „Bosszuljatok meg!” „Éljen a szabadság!”

(Csete Örs: 1956 személyesen. Püski Kiadó, Budapest, 2017, 3990 forint)