„Köztudott, hogy kártyát vetni csak kendőn lehet”

Ősei négyszáz éve foglalkoznak jövendőmondással. Sztojka Zoltánnal vajdákról és cigány királyokról is beszélgettünk.

– Elindultunk több nappal a vásár előtt, hogy időben odaérjünk. Ott aztán ment a kupeckedés meg persze a nagymama részéről a kártyavetés – mondja elcsendesedve.

Talán azért halkul el, mert a jóslás abban az időben nem divat volt, mint manapság, hanem illegális tevékenység. Öt év börtönt is kaphatott, akit tetten értek, Zoli nagymamáját is lecsukták emiatt, kilenc hónapot ült Kalocsán. Korábban pedig a dédanyját szabályosan megbélyegezték mint boszorkányt. Úgyhogy a nagymama nem véletlenül volt óvatos, több trükköt is bevetett, hogy kártyát tudjon vetni. Például előfordult, hogy rendőröknek jósolt, akik persze tartották a szájukat. Aztán a nagymama sosem verte nagydobra, mivel is foglalkozik, mindig azt mondta, hogy koldulni megy. Ezeken a „kolduló” utakon Zoli is gyakran részt vett, egyszer pedig kileste, mit csinál a nagymama.

– Utána elloptam a kártyát, amiért jól meg is vertek – vallja be nevetve.

Ekkor már látszott, neki is van érzéke a kártyavetéshez. Családi hagyomány ez Sztojkáéknál, Zoli elmondása szerint 1601-ig vezethető vissza, hogy ezzel foglalkoztak a felmenői.

Hivatásszerűen akkor kezdte űzni a jóslást, amikor szülei halála után testvéreivel magukra maradtak. Ezt már a tyúkhúsleves és a töltött káposzta után beszéljük meg az oltárszobában.

– Ez az oltár a legnagyobb büszkeségem, nem is tagadom – közli Zoli vidáman, szélesen gesztikulálva. Ettől aztán összekoccan az ujján lévő nyolc gyűrűből legalább három, és megcsörren ezüst karkötője is. Ahogy a házi oltár minden elemének, az oltárszoba minden tárgyának és magának az oltárnak is megvan a története. Nehezet kérdezünk Zolitól, amikor arra kérjük, mutassa meg, melyik a kedvence. Fürkészi kicsit a kardvirágok és rózsák között megbúvó szobrokat, feszületeket, kegytárgyakat, majd megérinti szinte mindegyiket. Frissen előhívott analóg fotók a pásztói Mária-szobrokról, Csatkáról, Medugorjéből és Münchenből hozott olvasók, a Szűzanya szobra és ruhája, a gyertya, amely mindig ég, a Biblia, amely mindig nyitva van.

– Ez egy jópofa trükk egyébként, aki elhalad mellette, nem tud mást tenni, mint beleolvasni. Belelapoztál te is, amikor fényképezted, igaz-e? – kérdi huncut mosollyal a fotós kollégát, aki be is ismeri, bizony megnézte a Szentírást, még a lencsén keresztül is. Sztojka Zoltánnak egyébként rengeteg története végződik úgy, hogy „és akkor adtam neki egy Bibliát”. Rövid saccolás után közli, hogy úgy kétszázat osztott szét életében.

– Sokkal jobbat teszek velük, mint ha egy liter bort adnék nekik, nem igaz?

Átnézzük a szentképeket is. Vendéglátónk egy mostanában festett darabot mutat. Nagyon megérintette ugyanis, miként készült el az alkotás: egy Viktória nevű lánynak súgta meg a Szűzanya, hogy fesse meg őt. Méghozzá szemből, mert szemtől szembe szeretne szólni az emberiséghez. Csodálatos, jegyzi meg Zoli, aki szerint azonban az az igazi csoda, ahogyan az oltár létrejött. Hatásszünet nélkül meséli el, szinte ugyanazzal a levegővel.

– Tíz évvel ezelőtt volt egy fogadalmam. Éppen a kórházban voltam, amikor leégett ez a ház. Amikor kijöttem és megláttam, hogy a régiségekkel teli otthonomból nem maradt más, csak négy kormos fal, mehettem vissza a kórházba. Az idegosztályra. Ott fogadtam meg a Szűzanyának, hogy ha innen kikerülök, oltárt építek a tiszteletére – meséli Zoli.

Ezután számos csoda is bekövetkezett. Egyik napról a másikra bejelentkezett hozzá húsz ember, hogy segítenek az építkezésben ingyen és bérmentve. Akik pedig jöttek kártyát olvastatni, mind hozták a képeket, szobrokat. Két év múlva már úgy nézett ki a ház, mint most. Zaj hallatszik az előszoba felől, szétnyílik a függöny, és egy szőke asszony lép be, jósoltatni jött.

– Tíz perc, és jövök – mondja Sztojka Zoltán, és eltűnik, majd pontosan az ígért időben újra ott áll közöttünk.

– Hogyan kell kártyát vetni? – tesszük fel páciense távozása után a kézenfekvő kérdést.

– Hát gyertek, megmutatom!

Precízen összehajtott, vörös rózsás, sárga kendő terül szét a kalocsai mintás fehér terítőn, mert „köztudott, hogy soha máson nem szoktak kártyát vetni, mint kendőn”. Majd az oltár mögül egy kis bőrszütyőből előkerül egy pakli kártya.

– Valamikor az 1900-as évek elején készült, kérték már múzeumba is, de nem adtam!

A szütyő csattan az asztalon, amikor Zoli odébb dobja: benne van ugyanis a szerencsepénz is. Egy tízforintos. A keverés technikája annyira megrögzült a kezében, hogy a gyűrűi szabályos ütemre koccannak. Tán még táncolni is lehetne a ritmusra.

Zoli egyébként kávézaccból, tenyérből, vízből, valamint magyar és francia kártyából is tud jövendőt mondani. Miközben azonban a mi jövőnket vázolja, rájövünk, hogy nem az eszköz a lényeg. Sztojka Zoltán egyszerűen úgy néz ránk a kalapja alól az egy szem gyertya fényével megvilágított szobában, hogy valósággal belelát az ember veséjébe, miközben úgy kérdez, hogy nem lehet neki nem őszintén válaszolni. Van, aki ezért Svájcból is eljön hozzá, más pedig képes akár négy órát is várni rá. Jóslás közben nincs elrévedezés, még feszült koncentráció sem, a soltvadkerti kártyavető egyszerűen jó emberismerő, és arra figyel, aki vele szemben ül. Ráadásul végtelenített keleties muzsika sem szól, nem terjeng a levegőben torokkaparó mentolos füstölő szaga, varázsigék sem hangoznak el. Nem véletlenül: Sztojka Zoltán csak bosszúsan legyint, amikor a sekélyes ezotéria fórumait és kellékeit soroljuk neki.

– Pedig hívtak engem is, hogy jósoljak a tévében.

– Sok pénzt ajánlottak?

– Összegig el sem jutottunk, elhajtottam őket. Nem voltak tökéletes emberek.

Hasonlóképpen bosszantja a „csak a legnagyobb címletből” jósoló utcai jövendölők kontárkodása, a bizniszegyházak talmi spiritualitása és alkalmazott hipnózisa is. Zoltán ugyanis úgy van vele, hogy legfontosabb a hit, és hogy az ember elfogadja Krisztust a szívében. Erősen aggasztja, hogy megszaporodott azok száma, akik bemagolják a kártyavetés szabályait, és fél pakliból féligazságokat hirdetnek.

– Nagyon sokan megtanulják ugyan a kártyavetés módját, de csupán felolvassák, mit mondanak nekik a lapok, nem pedig vezérfonalként használják fel. Utóbbira születni kell.

Kalapos Zoli szerint a cigányságban ma is sokan születnek ezzel a képességgel, sajnos a legtöbben szégyellik ezt a hagyományt, így hát a magyarok megtanulják, és pénzt csinálnak belőle.

Szemlátomást fáj neki az is, hogy a cigányok közül úgy általában kevesen élnek már a hagyományok szerint. Panaszkodik, hogy míg tíz éve Csatkán, a cigányok búcsúján az is elképzelhetetlen volt, hogy egy nő nadrágban lépjen be a kápolnába, míg ma már nemhogy nadrágot hordanak, hanem olyan miniszoknyában járulnak a Szűzanya elé, hogy majdnem meztelenek. Neki még rövidnadrágja sincs, csak pantallója, és arra sem emlékszik, hogy kalap vagy mellény nélkül az utcára lépett volna valaha. A megrázó, követhetetlen változásért a „szocializmus építésének” időszakát hibáztatja, amikor ugyan kaptak munkát a cigányok, de csak segédmunkásként, magasabb pozícióba már nem engedték őket, amikor pedig bezártak a gyárak, először jött a nyomor, most pedig nyomul a kábítószer.

– Nem tökéletes embernek való dolgok ezek – összegez sóhajtva. – Közben pedig eltűntek az olyan cigány hagyományok, mint a vályogvetés, a teknővájás. Az öregek meghaltak, a fiatalok pedig nem tanultak tőlük semmit.

Halandó ember szerinte nem is tud már mit kezdeni ezzel a helyzettel, csak Krisztusban bízhatunk. Ő viszont, mondja, kegyetlen nagy rendet fog tenni.

Amikor az egyes megoldási kísérleteket – Országos Roma Önkormányzat, cigány autonómiát követelő pártok – emlegetjük, Kalapos Zoli csak legyint.

– Olyan, hogy roma, eleve nincs! Mi cigánynak születtünk, és kész! – jelenti ki. A kisebbségi önkormányzat szerinte felesleges, mert csak a pénzről szól, az autonómiáról pedig semmi értelme beszélni, amikor még azt sem tudjuk pontosan, hány cigány él itt, ráadásul sosem voltak, sosem lesznek többségben.

– A nem tökéletes emberek beszélnek ilyenekről!

Egyedül a vajdák rendszerét tartja megfontolandónak. Nekik nagy tekintélyük volt. Vajdának mindig a legbölcsebb cigányt választották meg a faluban. Ő, ha kellett, meg tudott egyezni a rendőrökkel, s könnyebb volt elsimítani, ha történt valami. Most viszont „öt-tíz ember nagy láncú cigány királyokat választ, akiket nem is ismernek a cigányok”.

Sztojka Zoltánék oltárszobájából kijutni sem könnyű. Ránk esteledik, mire meghallgatjuk Zoli első és a második kártyavetésének történetét. Az egyikben titkos összetevőjű bájital is szerepel, s megtudjuk, hogy kapott itt már Bibliát egy megtérített tarajos punk is. Zolihoz mindig feketében járt, aztán egyszer csak fehérre váltott, és a tarajától is megszabadult.

Kifelé tartunk, s szóba kerül, hogy valószínűleg lesz örököse a soltvadkerti kártyavetőnek, az egyik unoka ugyanis rendkívül érdeklődik iránta. Zolit ez szemlátomást megnyugvással tölti el.

Már az udvaron vagyunk, de egyik kifejezése nem hagy nyugodni, ezért muszáj rákérdeznem.

– Zoli, sokat beszéltünk a nem tökéletes emberekről. Vannak tökéletesek is?

– Persze. Akik nemcsak az eszüket, hanem a hitüket is használják. És ezt egy tudós ember mondta, nem én.

Mindezt magától értetődő természetességgel adja tudtunkra. Még a cigarettájából az ég felé szálló füstbe sem lehet semmi további misztikumot belemagyarázni. De nem is kell.