Szeparatizmus Európában: Barcelona a nyitány?

Egyelőre beláthatatlanok a következményei a megakadályozott katalán függetlenségi népszavazásnak.

Nem így történt, jelenleg három potenciális és több – egyelőre? – alacsonyabb hőfokon zajló elszakadásválság fenyeget. Skóciában, Katalóniában, a Baszkföldön és Flandriában ma olyan pártok irányítanak, amelyek célja a függetlenség kivívása. Spanyolországban a Franco-rezsim bukása után – amely keményen elnyomta az ilyen törekvéseket – a Baszkföld és Katalónia autonómiát kapott, ennek jogköreit fokozatosan terjesztették ki, legutóbb 2006-ban. Emiatt sokáig nem volt jelentősebb támogatottsága a függetlenségnek, igaz, amikor egy 2005-ös népszavazást (amely deklarálta a „katalán nemzet” létezését, pénzügyi és igazságügyi jogköröket vont volna saját hatáskörbe) alkotmányellenesnek nyilvánítottak, a döntést már nagy felháborodás követte. A folyamatnak azonban a 2008-as gazdasági válság adott nagyobb lendületet; a leggazdagabb spanyol tartományként a katalánok onnantól kezdve folyamatosan úgy érzik, hogy igazságtalanul sokat fizetnek be a központi költségvetésbe ahhoz képest, amit visszakapnak. Ma még megjósolni sem lehet, mi lesz a válság vége, ráadásul a Katalóniában történtek katalizátorként működhetnek a baszk függetlenségi törekvések számára is.

A szintén fejlett gazdaságú, önálló nyelvvel, nagyon erős kulturális identitással bíró Baszkföld sokáig az 1958-ban alakított terrorszervezet, az ETA merényleteiről volt híres. Bár az ETA 2011-ben letette a fegyvert, a függetlenséget célul kitűző Euzko Alderdi Jeltzalea-Partido Nacionalista Vasco (EAJ-PNV) meghatározó erőt képvisel a helyi politikában, és egyelőre csak találgatni lehet, hogyan reagál majd a Katalóniában történtekre. A helyzetet itt különösen bonyolulttá-veszélyessé teszi, hogy – mint Christian Nünlist Separatism in the EU című, a Center for Security Studies számára készített tanulmányában megjegyzi – az EAJ-PNV Nagy-Baszkföldben gondolkodik, amely magában foglalná a szomszédos Navarrát és Franciaország baszk lakosságú területeit is.

Belgiumban a hetvenes évek óta létezik az Új Flamand Szövetség (N-VA) szeparatista párt, amely mára a legerősebb flamand politikai erő. Igaz, az N-VA egyelőre megelégedne Belgium konföderalizálásával is, érveik azonban pontosan ugyanazok, mint a baszk Convergència i Uniónak (CiU): nem akarnak többet befizetni a közösbe, és „eltartani” a francia ajkú Vallóniát. Mint Nünlist ironikusan megjegyzi, a belga állam felbomlásának egyelőre a legnagyobb gátja, hogy a kevert népességű és speciális alkotmányos státussal bíró közös főváros, Brüsszel hovatartozásáról ez idáig nem sikerült megegyezniük a szemben álló feleknek.

Visszatérve még röviden Skóciára: bár David Cameron akkori kormányfő 2014-ben azt mondta az eredmény láttán, hogy „egy emberöltőre” lekerült a skót függetlenség kérdése a napirendről, a brexit után a skót parlament ismét elfogadott egy határozatot egy újabb referendumról, hiszen a skótok szeretnének az EU-ban maradni. Skócia esete egyébként annyiban különbözik a spanyolországitól és a belgiumitól, hogy az ország jelenleg nettó haszonélvezője az Egyesült Királyságnak. (Ráadásul a brit kormány még olyan abszurd engedményekbe is belemegy, hogy a skót egyetemeken nincs tandíj, szemben Angliával, de hogy az angol fiatalok ne menjenek tömegesen skót egyetemekre, nekik fizetniük kell, ha mégis úgy döntenek, hogy Glasgow-ban vagy Edinburgh-ben akarnak továbbtanulni.) Persze a függetlenség esetén skót kézbe kerülne az északi-tengeri gáz- és olajvagyon is, és az erősen baloldali beállítottságú Skót Nemzeti Párt reményei szerint ebből egy skandináv típusú jóléti államot hoznának létre.

– Esterházy János még a bécsi döntés előtt írta, hogy az államok biztonságát minden Maginot-vonalnál jobban őrzi, ha a lakosság, köztük a kisebbségek elégedettek a helyzetükkel – mondta a Magyar Nemzetnek Jeszenszky Géza. Az Antall-kormány egykori külügyminiszterét, washingtoni, majd oslói nagykövetet arról kérdeztük, mi lehet az oka az utóbbi időben ismét felerősödő európai szeparatista törekvéseknek. – Látható és érthető, hogy a kurdok nem elégedettek. A koszovói albánok sem voltak. Elégedetlenségük azonban csak akkor vált láthatóvá és ért el eredményeket, amikor az elnyomó központi hatalom meggyengült – folytatta gondolatmenetét Jeszenszky Géza.

Szerinte az autonómiatörekvésekre való reagálások egy másik formája, amikor a központi hatalom felvilágosult bölcsességgel a dolgok elébe megy, illetve teljesíti a potenciális szeparatisták mérsékeltebb követeléseit.

– Az alappélda Québec. Kanadában az 1960-as években bevezették a kétnyelvűséget, és a francia Québec autonóm, francia nyelven működő tartomány lett. Az eredmény, hogy több népszavazáson is a különválás helyett a maradást választották. Az Egyesült Királyságban a devolúciónak, a központi hatalom helyi szintűvé tételének köszönhető, hogy a skóciai népszavazáson a többség a maradást választotta – fogalmazott. – Spanyolországban Franco után sok engedményt kaptak, illetve vívtak ki a katalánok és a baszkok. Nem biztos, hogy egy népszavazás az elszakadást választaná, de meg kellene kísérelni, és nem lenne tragédia, ha az eredmény a függetlenség. Ez jó precedens lenne, bátorítás más területeken, és talán Románia inkább elfogadná a székely autonómiát, mint annak elnyomását. Summázva: mesterségesen nem lehet egyben tartani eltérő nyelvű, kultúrájú, vallású államokat. Vagy föderalizmus, autonómia, vagy fölbomlás. Lehetőleg békés úton – mondta a Magyar Nemzetnek Jeszenszky Géza.