Szeparatizmus Európában: Barcelona a nyitány?

Egyelőre beláthatatlanok a következményei a megakadályozott katalán függetlenségi népszavazásnak.

Mi, skótok legalább utáljuk az angolokat. Szegény walesiek annyira beolvadtak, hogy már nem is utálják őket – a skót identitás e sajátos megnyilvánulásával évekkel ezelőtt Inverness egyik kocsmájában találkoztam, a gondolatmenetet előadó úriember – aki láthatóan már nem két és nem három sörön volt túl – ezután biztosított róla, hogy ha valaha lesz is népszavazás a függetlenségről, feltétlenül erre szavaz majd. Hogy végül 2014 szeptemberében elment-e, és milyen voksot dobott az urnába, azt persze nem tudom, de akkor a résztvevők 55 százaléka a maradás mellett döntött, a függetlenségpártiak aránya csak 44 százalék volt.

Három éve minden rendben és békésen zajlott; persze a brit kormány és az európai vezetők egyöntetűen sóhajtottak fel az eredmény láttán, hiszen még ha Londonban el is ismerték előre az eredményt, egy elválás akkor is hosszú és bonyolult folyamat lett volna, nem beszélve a precedensértékről.

A múlt hét végén Katalóniában sokkal szomorúbb és megdöbbentőbb jeleneteknek lehettünk tanúi: a központi kormány rendőrökkel akadályozta meg a függetlenségről szóló népszavazást, és az összecsapásokban több százan megsérültek, nőket rángattak a hajuknál fogva, idős embereket gumibotoztak. A spanyol központi kormány fellépése a szavazás megtartása ellen jogszerű volt: az alkotmánybíróság előre alkotmányellenesnek minősítette a népszavazást, mert a spanyol alkotmány ilyenre csak össznemzeti szinten ad lehetőséget, de ebben kérdésben még akkor sem. A képek és a vasárnapot követő nyilatkozatok után azonban félő, hogy új és tartós politikai válsággóc kialakulásának lehettünk tanúi.

Nehéz ugyanis mit kezdeni az Európában az utóbbi időben többfelé ismét erősödőben lévő szeparatista mozgalmakkal. Az európai rend máig alapvetően a második világháború után kialakult határokon nyugszik, még úgy is, hogy felbomlott a Szovjetunió, valamint Jugoszlávia, hiszen ezekben az esetekben a belső határok váltak automatikusan a külsőkké. Ezen még az sem változtatott, hogy Oroszország a Krím annektálásával, Grúzia egyes részeinek megszállva tartásával, a Kelet-Ukrajnában zajló konfliktussal láthatóan fittyet hány az elvekre, mivel a világ – egyelőre legalábbis – nem ismeri el ezeket a „területszerzéseket”. A tragikus jugoszláv háborúk is úgy zárultak végül, hogy Bosznia és Horvátország határai megmaradtak. Koszovó kiszakadása Szerbiából volt az első, ami ezen a status quón rést ütött, de akkor még mindenki joggal gondolhatta, hogy a békés és prosperáló Európai Unióban ilyen problémákkal nem kell szembenézni.

Nem így történt, jelenleg három potenciális és több – egyelőre? – alacsonyabb hőfokon zajló elszakadásválság fenyeget. Skóciában, Katalóniában, a Baszkföldön és Flandriában ma olyan pártok irányítanak, amelyek célja a függetlenség kivívása. Spanyolországban a Franco-rezsim bukása után – amely keményen elnyomta az ilyen törekvéseket – a Baszkföld és Katalónia autonómiát kapott, ennek jogköreit fokozatosan terjesztették ki, legutóbb 2006-ban. Emiatt sokáig nem volt jelentősebb támogatottsága a függetlenségnek, igaz, amikor egy 2005-ös népszavazást (amely deklarálta a „katalán nemzet” létezését, pénzügyi és igazságügyi jogköröket vont volna saját hatáskörbe) alkotmányellenesnek nyilvánítottak, a döntést már nagy felháborodás követte. A folyamatnak azonban a 2008-as gazdasági válság adott nagyobb lendületet; a leggazdagabb spanyol tartományként a katalánok onnantól kezdve folyamatosan úgy érzik, hogy igazságtalanul sokat fizetnek be a központi költségvetésbe ahhoz képest, amit visszakapnak. Ma még megjósolni sem lehet, mi lesz a válság vége, ráadásul a Katalóniában történtek katalizátorként működhetnek a baszk függetlenségi törekvések számára is.

A szintén fejlett gazdaságú, önálló nyelvvel, nagyon erős kulturális identitással bíró Baszkföld sokáig az 1958-ban alakított terrorszervezet, az ETA merényleteiről volt híres. Bár az ETA 2011-ben letette a fegyvert, a függetlenséget célul kitűző Euzko Alderdi Jeltzalea-Partido Nacionalista Vasco (EAJ-PNV) meghatározó erőt képvisel a helyi politikában, és egyelőre csak találgatni lehet, hogyan reagál majd a Katalóniában történtekre. A helyzetet itt különösen bonyolulttá-veszélyessé teszi, hogy – mint Christian Nünlist Separatism in the EU című, a Center for Security Studies számára készített tanulmányában megjegyzi – az EAJ-PNV Nagy-Baszkföldben gondolkodik, amely magában foglalná a szomszédos Navarrát és Franciaország baszk lakosságú területeit is.

Belgiumban a hetvenes évek óta létezik az Új Flamand Szövetség (N-VA) szeparatista párt, amely mára a legerősebb flamand politikai erő. Igaz, az N-VA egyelőre megelégedne Belgium konföderalizálásával is, érveik azonban pontosan ugyanazok, mint a baszk Convergència i Uniónak (CiU): nem akarnak többet befizetni a közösbe, és „eltartani” a francia ajkú Vallóniát. Mint Nünlist ironikusan megjegyzi, a belga állam felbomlásának egyelőre a legnagyobb gátja, hogy a kevert népességű és speciális alkotmányos státussal bíró közös főváros, Brüsszel hovatartozásáról ez idáig nem sikerült megegyezniük a szemben álló feleknek.

Visszatérve még röviden Skóciára: bár David Cameron akkori kormányfő 2014-ben azt mondta az eredmény láttán, hogy „egy emberöltőre” lekerült a skót függetlenség kérdése a napirendről, a brexit után a skót parlament ismét elfogadott egy határozatot egy újabb referendumról, hiszen a skótok szeretnének az EU-ban maradni. Skócia esete egyébként annyiban különbözik a spanyolországitól és a belgiumitól, hogy az ország jelenleg nettó haszonélvezője az Egyesült Királyságnak. (Ráadásul a brit kormány még olyan abszurd engedményekbe is belemegy, hogy a skót egyetemeken nincs tandíj, szemben Angliával, de hogy az angol fiatalok ne menjenek tömegesen skót egyetemekre, nekik fizetniük kell, ha mégis úgy döntenek, hogy Glasgow-ban vagy Edinburgh-ben akarnak továbbtanulni.) Persze a függetlenség esetén skót kézbe kerülne az északi-tengeri gáz- és olajvagyon is, és az erősen baloldali beállítottságú Skót Nemzeti Párt reményei szerint ebből egy skandináv típusú jóléti államot hoznának létre.

– Esterházy János még a bécsi döntés előtt írta, hogy az államok biztonságát minden Maginot-vonalnál jobban őrzi, ha a lakosság, köztük a kisebbségek elégedettek a helyzetükkel – mondta a Magyar Nemzetnek Jeszenszky Géza. Az Antall-kormány egykori külügyminiszterét, washingtoni, majd oslói nagykövetet arról kérdeztük, mi lehet az oka az utóbbi időben ismét felerősödő európai szeparatista törekvéseknek. – Látható és érthető, hogy a kurdok nem elégedettek. A koszovói albánok sem voltak. Elégedetlenségük azonban csak akkor vált láthatóvá és ért el eredményeket, amikor az elnyomó központi hatalom meggyengült – folytatta gondolatmenetét Jeszenszky Géza.

Szerinte az autonómiatörekvésekre való reagálások egy másik formája, amikor a központi hatalom felvilágosult bölcsességgel a dolgok elébe megy, illetve teljesíti a potenciális szeparatisták mérsékeltebb követeléseit.

– Az alappélda Québec. Kanadában az 1960-as években bevezették a kétnyelvűséget, és a francia Québec autonóm, francia nyelven működő tartomány lett. Az eredmény, hogy több népszavazáson is a különválás helyett a maradást választották. Az Egyesült Királyságban a devolúciónak, a központi hatalom helyi szintűvé tételének köszönhető, hogy a skóciai népszavazáson a többség a maradást választotta – fogalmazott. – Spanyolországban Franco után sok engedményt kaptak, illetve vívtak ki a katalánok és a baszkok. Nem biztos, hogy egy népszavazás az elszakadást választaná, de meg kellene kísérelni, és nem lenne tragédia, ha az eredmény a függetlenség. Ez jó precedens lenne, bátorítás más területeken, és talán Románia inkább elfogadná a székely autonómiát, mint annak elnyomását. Summázva: mesterségesen nem lehet egyben tartani eltérő nyelvű, kultúrájú, vallású államokat. Vagy föderalizmus, autonómia, vagy fölbomlás. Lehetőleg békés úton – mondta a Magyar Nemzetnek Jeszenszky Géza.