– Nem, egyáltalán nem szeretnék gyereket. Sosem akartam – mondja valaki, mire mindenki meglepődik. Ki ne szeretne saját gyerekeket? Pedig sokan, sőt, talán egyre többen így vannak ezzel, annak ellenére, hogy a hasonló kijelentéseket nehezen tudja elfogadni a környezet. – Majd ha megtalálod életed szerelmét – jön a válasz. Vagy: – Majd megbánod, ha már nem lehet – szól egy másik. Vajon tényleg nőtt azoknak a száma, akik tudatosan döntenek a gyermekmentes élet mellett?
Ausztráliában hamarosan a legelterjedtebb családtípus a gyermektelen pároké lehet: az adatok és elemzések szerint 2023 és 2029 között már több ilyen típusú család lesz, mint ahány pár gyermeket nevel. Miközben egyes nyugati országokban ez a trend egyáltalán nem számít újnak vagy kirívónak, a „tudatos gyermektelenség”, mint téma megjelenése világszerte – Magyarországon pedig kiváltképp – heves vitákat képes generálni. Elég csak bepötyögni a keresőbe, hogy „nem akarok gyereket”, és csak úgy sorjáznak a hasonló témájú cikkek, a hozzájuk tartozó kommentháborúkkal egyetemben.
A változó minőségű és hangvételű írások sok okot sorolnak fel a tudatos gyermektelenség mellett, amelyek között ugyanúgy megjelenik az, hogy valakinek meg sem fordult a fejében, hogy gyereket vállaljon, mint a gyerekvállalás kiépített stabil és boldog élethelyzetet, párkapcsolatot megváltoztató következményeitől, vagy éppen magától a terhesség fizikai következményeitől való félelem. Az indokok között több racionális és irracionális dolog is felmerül – de éppen így van ez azokkal az indokokkal is, amelyek a gyermekvállalás mellett szólnak. Például kutatások bizonyítják, hogy a gyermekvállalás egyáltalán nem segít egy rosszul működő házasság megmentésében, mégis gyakran felmerül ez indokként a gyermekvállalás mellett.
Ami biztos, az az, hogy az emberiség történetében először állnak fent olyan körülmények a fejlett országokban, amikor a női emancipáció és a hatékony fogamzásgátlás megjelenése nyomán egyáltalán döntés kérdésévé válhat a gyermekvállalás. A tudatos gyermektelenség racionalitása mellett gyakran hangzanak el olyan érvek, hogy a Föld egyébként is túlnépesedik, egy fejlett országban felcseperedő gyermek ökológiai lábnyoma pedig sokkal nagyobb, mint egy harmadik világban születő csecsemőé. A témával, és az ilyen életforma mellett szóló érvekkel mára több könyv is foglalkozik, sőt, nemzetközi mozgalom is indult a gyermekmentes életet választók számára; Ausztráliában pedig ilyen fókuszú politikai pártot is alapítottak már.
Magyarországon a téma különösen forró, hiszen a társadalom a különböző kutatások szerint kifejezetten gyerekcentrikus. Ritka, hogy valaki egyértelműen felvállalja, hogy nem szeretne gyereket, az erre adott reakciók pedig általában elítélőek. Az Életünk fordulópontjai felmérés adatai szerint a magyarok többsége úgy gondolja, hogy bár különböző mértékben, de a nőknek és a férfiaknak is szüksége van gyermekre a teljes élethez; míg egy másik felmérés alapján a gyermekvállalást a társadalommal szembeni kötelességnek tartjuk. A Magyar Ifjúság 2016 kutatásból pedig az derült ki, hogy a fiatalok túlnyomó többsége szerint a gyermekvállalás boldogabbá teszi az embereket.
Európában a kutatások szerint 4-5 százalékra tehető azon nők aránya, akik biológiai okokból nem tudnak gyermeket vállalni, illetve olyan betegségük van, ami rendkívül kockázatossá teszi a gyermekvállalást. A gyermeket nem vállaló nők aránya azonban ennél magasabb – az okok pedig számosak, és nem egyszer összetettek. Szalma Ivett és Takács Judit 2014-es kutatásában éppen ezeket az okokat igyekezett feltárni, amikor húsz, különböző élethelyzetben lévő nővel interjúztak. A mintavétel során csak egyetlen válaszolóval találkoztak, aki tudatosan nem vállalt gyermeket; a többi esetben összetett okok vezettek a gyermektelen életmódhoz: ezek közül a két legfontosabb a tartós partnerkapcsolat hiánya és az anyagi helyzet volt.
A szerzőpáros egy későbbi tanulmányában arra is rávilágít, hogy empirikus szempontból nehéz szétválasztani, hogy valaki tudatosan vagy nem tudatosan gyermektelen: egyrészt a termékeny életkorban lévő válaszadók esetén megjelenő gyermektelenségi preferenciák nem tekinthetők véglegesnek, másrészt a termékenységi pályájukat befejezett válaszadóknál „szintén nehézséget jelenthet elkülöníteni, hogy az eredetileg csak halasztani kívánt, majd véglegesen elmaradó gyermekvállalás utólagos magyarázatában hogyan jelenik meg az érintettek számára a szándékolt gyermektelenség az általuk tapasztalt kognitív disszonanciát feloldó elemként”.
Ugyanebben a tanulmányban a szerzők több mítosznak is nekiesnek: a kutatások szerint például a gyermektelenek csak egy kis százalékát alkotják azok, akik tudatosan nem szeretnének gyermeket vállalni; bár az arány országról országra változik Európában. Ausztriában, Luxemburgban, Németországban és Svájcban „gyermekmentes” életmódot preferálók aránya tartósan 8–10 százalék körül mozog, de 2 százalék alattira tehető a közép-kelet-európai országokban, köztük Magyarországon is. A tudatos gyermektelenség terjedését feltételező közvélekedés oka a kutatók szerint az lehet, hogy egyre többen vannak, akik egyre későbbi életkorban vállalnak gyermeket – ebben az esetben ugyanis nem végleges, csak átmeneti gyermektelenségről van szó.
Kapitány Balázs és Spéder Zsolt tanulmánya alapján azonban úgy tűnik, hogy a gyermekvállalási kor kitolódása is lelassult, sőt 2011-től vizsgálva gyakorlatilag megszűnt. „Az első gyermek vállalásának átlagos kora az édesanyák esetén 28,2 év volt 2013-ban, amely megegyezik a 2010. évivel, és valamivel alacsonyabb a 2011. és 2012. évi értékeknél” – állapítják meg a kutatók, hozzátéve, hogy „egyre kevésbé jellemző az országosan átlagosnak tekinthető gyermekvállalási életkor”. Az erre utaló adatok azonban azt is mutatják, hogy a termékenységi arányszám stagnálása az elmúlt években már egyértelműen nem a halasztásnak, hanem a gyermekvállalási hajlandóság tényleges, „mennyiségi” visszaesésének a következménye. A kutatók szerint ez arra utal, hogy jelentős mértékben növekedni fog a végleges gyermektelenség, amelynek mértéke az 1975-ben született nők esetén már 17–18 százalék körüli lesz.
A számok és adatok világában tehát viszonylag kevés fogódzót találni azzal kapcsolatban, hogy növekszik-e itthon a tudatos gyermektelenséget választó párok aránya, és ha igen, akkor mi lehet ennek az oka. Az ilyen cikkeket követő viták viszont szinte teljes mértékben parttalannak tűnnek: akinek már van gyereke, hiába papol – gyakran magas lóról – annak, akinek még nincs; akinek pedig nincs, annak könnyen a szemére lehet vetni, hogy nem is tudja pontosan, miről mond le.
