Sármány vagy Charmander? Bár a Pokémon világában járatlan olvasók utóbbira feltehetően értetlenül ráncolnák a szemöldöküket, úgy tűnik, a fiatalok körében egészen más a helyzet. Olyannyira, hogy egy friss kutatás szerint a gyerekek jóval könnyebben azonosítják be a Pokémon zsebszörnyeit, mint egy-egy olyan állatot vagy növényt, mint a harangvirág, a vipera, a gém vagy éppen a vidra.
A kutyák, macskák, tehenek és négylevelű lóherék felismerése persze nem okoz gondot, ahogy valószínűleg idősebbek is találkoztak már a videojátékból lett rajzfilmsorozat olyan emblematikusabb karaktereivel, mint amilyen például Pikachu. Csakhogy a kevésbé szem előtt lévő fajokat tekintve a kisebbek még mindig könnyebben ismernek fel egy kitalált figurát, mint a természet bármely képviselőjét. Az okokat abban érdemes keresni, hogy a gyerekek előszeretettel fedeznek fel mindenféle ember alkotta teremtményt, és a fantázia szülöttei jóval inkább izgatják képzeletüket, mint a valóságos létezők. Hiába Matula bácsi és a nádas, ha egyszer úgy érzik, a szárnyaló elme jóval varázslatosabb világot tud teremteni számukra.
Nemrég a The Guardian számolt be cambridge-i kutatók felméréséről, amelyben azt vizsgálták, a brit gyermekek mennyit tudnak a környezetükről. Négy és tizenegy év közöttieket vontak be, akik előtt száz-száz kártyát fedtek fel. A pakli egyik felében olyan élőlények voltak, mint a lunda, az ökörszem vagy a gém, míg a másik sor különféle pokémonokat mutatott: a kígyószerű Arbokot, Beedrillt, a méhecskét vagy a bokszbajnok Hitmonchant.
Utána következett a felismerés ideje, és kiderült, hogy a nyolcévesek és náluk idősebbek jóval nagyobb arányban azonosítják be a japán kabalákat. Miközben a pokémonokat nyolcvanszázalékos pontossággal ismerték fel, a borzhoz és a tölgyfához hasonló fajok azonosításánál ez az arány kevesebb mint ötven százalék volt. És, mint a The Guardian leszögezi, ez a kutatás ráadásul a világszerte népszerű virtuális állatvadász alkalmazás, a Pokemon Go elindulása előtt készült.
A Science folyóiratban megjelenő felmérés arra jutott: a kisebbek memóriája ámulatba ejtő, kivált, ha képzelt teremtmények felidézéséról van szó. Az okokat a természettől való eltávolodásban találták meg a kutatók, hozzátéve, hogy ezen mindenképpen változtatni kell.
A brit lap felidézett egy 2008-as kutatást is, amelynek eredményei igencsak egybevágtak a fentiekkel. A National Trust szerint a nyolc és tizenegy év közöttiek csupán harmada tudott beazonosítani egy szarkát, viszont tízből kilencen meg tudtak nevezni egy daleket a Ki vagy, doki? sorozatból. (A brit sci-fi széria szereplői tank- vagy robotszerű, mutáns földönkívüli lények voltak.)
A madarak védelméért felelős brit szervezet (RSPB) idei felmérése a felnőttekre is kiterjesztette a vizsgálódást. Kiderült, hogy kétezer nagykorúnak csupán a fele tudta beazonosítani a házi verebet, míg a résztvevők ötöde úgy vélte, a vörös kánya nem egy madár megnevezése. Tízből kilencen úgy vélték viszont, a gyerekeknek volna még mit tanulniuk a brit vadvilágról. Egy idei Wildlife Trust-kutatás ehhez azt tette hozzá, hogy a felnőttek harmada nem ismer fel egy gyöngybaglyot, háromnegyede pedig egy kőrisfát. A megkérdezettek kétharmada értett egyet azzal, hogy mára elvesztettük a kapcsolatot a természettel.
Ez szolgáltatta az alapot Robert Macfarlane brit szerzőnek, hogy hosszú esszét írjon a The Guardiannek arról, számít-e, hogy ezek a nevek a többségnek nem ugranak be elsőre. Fontos lenne, hogy azonnal rávágjuk a nevét, amikor egy sármányt látunk, és az erdőben járva meg tudjunk különböztetni egy kőrist és egy bükkfát? A szerző maga is megjegyzi, mennyire véletlenszerű az egész: gyerekei például felismernek egy fajdtyúkot, de egy balkáni gerlét nem. A tölgyet és a bükköt igen, a kőrist és a galagonyát nem.
Macfarlane-t jó pár éve foglalkoztatja a névismeret és a természetben való jártasság összefüggéseinek kérdése, Landmarks címmel két éve könyvet is írt a tárgyban. A Brit-szigetek lápvilágát tanulmányozta, és lenyűgözte a természet sokfélesége és rétegzettsége. „Ez a könyv a nyelv erejéről szól” – szögezte le akkor.
Most azt írta: nincs meggyőződve arról, hogy a gyerekeknek a természettel párhuzamosan a neveket is szomjazniuk kell. Négy-öt éves gyerekeknek a Hitchingbrooke Nemzeti Parkban tett rendszeres látogatásáról számolt be, arról, hogyan reagáltak a látottakra. Maguk kreáltak neveket és történeteket, a természetet úgy élték meg, mint valami újrateremthető világot. Nem mondhatjuk, hogy az elveszett kapcsolatot ne találták volna meg maguknak.
Macfarlane ettől még vallja: a nevek és a valós ismeret igenis számít, függetlenül attól, mennyire vagyunk épp közel a vadvilághoz. Ennek jegyében a szerző szerint nem a technikát kellene szembeállítani a természettel. Richard Louv kötetére, a Last Child in he Woodsra (Az utolsó gyermek az erdőben) hivatkozva írja: felnőttek és gyermekek is úgy tekintenek a természetre, mint amit nézni, fogyasztani, viselni kell. Louv szerint a természethiány kialakulása a legapróbb dolgokban is tetten érhető: a parkok „fűre lépni tilos” táblájában, a gyerekekbe nevelt óvatosságban, hogy még véletlenül se érjenek kóbor macskához vagy ismeretlen növényhez.
Igaz, a Pokémon Góval valamennyire átértékelhetjük a kiinduló kérdést is. Hiszen ha a játékot joggal érték is kritikák, az tény, hogy a Charmanderrel együtt közel hozhatja a sármányt is. Kérdés, hogy a játék hosszú távon bárkit is nyitottabbá tett-e a természetre.
