Vidra vagy Pikachu: végleg elveszítjük a kapcsolatot a természettel?

A gyerekek jóval könnyebben azonosítják be a Pokémon zsebszörnyeit, mint mondjuk a viperát vagy a gémet.

A Science folyóiratban megjelenő felmérés arra jutott: a kisebbek memóriája ámulatba ejtő, kivált, ha képzelt teremtmények felidézéséról van szó. Az okokat a természettől való eltávolodásban találták meg a kutatók, hozzátéve, hogy ezen mindenképpen változtatni kell.

A brit lap felidézett egy 2008-as kutatást is, amelynek eredményei igencsak egybevágtak a fentiekkel. A National Trust szerint a nyolc és tizenegy év közöttiek csupán harmada tudott beazonosítani egy szarkát, viszont tízből kilencen meg tudtak nevezni egy daleket a Ki vagy, doki? sorozatból. (A brit sci-fi széria szereplői tank- vagy robotszerű, mutáns földönkívüli lények voltak.)

A madarak védelméért felelős brit szervezet (RSPB) idei felmérése a felnőttekre is kiterjesztette a vizsgálódást. Kiderült, hogy kétezer nagykorúnak csupán a fele tudta beazonosítani a házi verebet, míg a résztvevők ötöde úgy vélte, a vörös kánya nem egy madár megnevezése. Tízből kilencen úgy vélték viszont, a gyerekeknek volna még mit tanulniuk a brit vadvilágról. Egy idei Wildlife Trust-kutatás ehhez azt tette hozzá, hogy a felnőttek harmada nem ismer fel egy gyöngybaglyot, háromnegyede pedig egy kőrisfát. A megkérdezettek kétharmada értett egyet azzal, hogy mára elvesztettük a kapcsolatot a természettel.

Ez szolgáltatta az alapot Robert Macfarlane brit szerzőnek, hogy hosszú esszét írjon a The Guardiannek arról, számít-e, hogy ezek a nevek a többségnek nem ugranak be elsőre. Fontos lenne, hogy azonnal rávágjuk a nevét, amikor egy sármányt látunk, és az erdőben járva meg tudjunk különböztetni egy kőrist és egy bükkfát? A szerző maga is megjegyzi, mennyire véletlenszerű az egész: gyerekei például felismernek egy fajdtyúkot, de egy balkáni gerlét nem. A tölgyet és a bükköt igen, a kőrist és a galagonyát nem.

Macfarlane-t jó pár éve foglalkoztatja a névismeret és a természetben való jártasság összefüggéseinek kérdése, Landmarks címmel két éve könyvet is írt a tárgyban. A Brit-szigetek lápvilágát tanulmányozta, és lenyűgözte a természet sokfélesége és rétegzettsége. „Ez a könyv a nyelv erejéről szól” – szögezte le akkor.

Most azt írta: nincs meggyőződve arról, hogy a gyerekeknek a természettel párhuzamosan a neveket is szomjazniuk kell. Négy-öt éves gyerekeknek a Hitchingbrooke Nemzeti Parkban tett rendszeres látogatásáról számolt be, arról, hogyan reagáltak a látottakra. Maguk kreáltak neveket és történeteket, a természetet úgy élték meg, mint valami újrateremthető világot. Nem mondhatjuk, hogy az elveszett kapcsolatot ne találták volna meg maguknak.

Macfarlane ettől még vallja: a nevek és a valós ismeret igenis számít, függetlenül attól, mennyire vagyunk épp közel a vadvilághoz. Ennek jegyében a szerző szerint nem a technikát kellene szembeállítani a természettel. Richard Louv kötetére, a Last Child in he Woodsra (Az utolsó gyermek az erdőben) hivatkozva írja: felnőttek és gyermekek is úgy tekintenek a természetre, mint amit nézni, fogyasztani, viselni kell. Louv szerint a természethiány kialakulása a legapróbb dolgokban is tetten érhető: a parkok „fűre lépni tilos” táblájában, a gyerekekbe nevelt óvatosságban, hogy még véletlenül se érjenek kóbor macskához vagy ismeretlen növényhez.

Igaz, a Pokémon Góval valamennyire átértékelhetjük a kiinduló kérdést is. Hiszen ha a játékot joggal érték is kritikák, az tény, hogy a Charmanderrel együtt közel hozhatja a sármányt is. Kérdés, hogy a játék hosszú távon bárkit is nyitottabbá tett-e a természetre.