Ma is izgalmas emlék a gyerekkorból az a néhány ház, ahol mindenféle tárgyak hevertek rendezett rendezetlenségben. Akkoriban az ilyesmi mesebirodalomnak számított, és bár nem teljesen ugyanez a helyzet, Tapolca-Diszelen is valami hasonló fogadott. Az első meglepetés, hogy az előzetesen elképzelt városi miliő helyett rusztikus falusi környezetben találjuk magunkat: a malom melletti réten éppen érkezésünkkor szalad át egy riadt őz.
Az Első Magyar Látványtár egyik alapítójának Vörösváry Ákosnak talán a nyolcvanas évek végén megvásárolt romos malom volt az első „kacat”, amelyet begyűjtött. Márpedig ami hozzá kerül, azt nem hagyja veszni: 1997-ben kiállítóházat alakított ki az épületből. Diszelen egykor hét malom működött. Vörösváryék a tanácstól vették meg a magukét, amikor már bokrok és növények burjánzottak a leszakadt szintek között. Amióta felújította a malmot, évről évre más tematikában rendez ott kiállítást.
– Fogalmunk sem volt, mihez kezdünk egy rommal. A szomszéd épületben még ott lakott az özvegy molnárné – idézi fel a daliás időket Vörösváry Ákos, aki 1981-ben, kora harmincas fiatalemberként úgy került Budáról a Tapolca-Diszel fölött emelkedő Csobánc hegyre, hogy szőlőtermesztésre adta a fejét. Egészen mostanáig szőlészetből és borászatból is élt, ám idén felhagyott vele, mert már túlságosan megerőltetőnek érezte a lankákon való munkát.
Mivel a látványtár gyűjteménye szokatlanul sokarcú, könnyen gondolhatnánk, hogy Vörösváry Ákos minden kacatot összegyűjt, megtart. Pedig ez nem így van, szerinte csupán az a lényeg, hogy a gyűjtők többségével ellentétben nem korlátozza választásait például kortársra, antikra, festményre, grafikára, és nem szorítja más korlátok közé sem. Az évtizedek alatt hozzá került és általa megőrzött töméntelen tárgy miatt – idézi fel mosolyogva – rengeteg nehézség és családi kalamajka adódott ugyan, de ma már biztos benne, hogy jobb volt így.
Vörösváry filozófiája merőben különbözik a hazai múzeumi és magánkollekciókétól, ez érvényes az összetételére és a „gyarapítási politikára” is. A műkincsek mellett bizarr, olykor giccses tárgyakkal is találkozunk itt, de az évről évre újrarendezett tárlatok vállalják a sajátos ízlést, a személyes elfogultságot. Vörösváry korábban régi pénzeket is gyűjtött, talán ez is hozzájárult, hogy nem szemellenzősen nézi a tárgyi világot, hanem minden izgalmas részletet észrevesz. Ez a látványtári koncepció lényege.
Miért kezd el az ember kiállításokat szervezni, ha egyszer nem muzeológus, nem népművész, nem is művészettörténész vagy kiállításszervező? Vörösváry Ákosnak elmondása szerint nem volt és ma sincs szókincse ahhoz, hogy a világ dolgairól megnyilatkozzon. Rengeteg műalkotással találkozott viszont élete során, és ezek segítik felépíteni saját nyelvét. Akadnak szóként, idézetként funkcionáló darabok is, egyes tárgyak pedig írásjelként használhatók a kiállítótérben. A gyűjtő ezzel a nyelvvel képes elmondani észrevételeit a világról. Ilyen értelemben Vörösváry Ákos alkotó tárlatokat hoz létre, megközelítésében ugyanis a kiállításszervezés önálló művészeti ág.
Az eltelt húsz évben évente új kiállítást rendeztek be a malomban. Íme, néhány beszédes cím: Mindenkinek kenyér és rózsa, Remekművek és remek művek, Ég és Föld násza, Írott képek, A tükör és képei, A nagy szenvedély (Pipa, szivar, cigaretta ). Utóbbi még mindig élénken foglalkoztatja Vörösváry Ákost, akinek az édesapja kezdte el gyűjteni a dohányzáshoz kapcsolódó tárgyakat, és még mindig nem tett le teljesen arról a gondolatról, hogy egyszer életre hívja Magyarország legalaposabb múzeumát a témában.
Jelenleg a Kiemelés tőlünk című installáció tekinthető meg a malom háromszintes kiállítóterében, az Albert Katalin, Balassa Katalin és Budahelyi Tibor műveiből összeállított tárlat, amely a Látványtár egyik legsajátosabb, Megbecsült tárgyak nevű gyűjteményi egységéből áll össze.
Olyan eszközök jelennek itt meg, amelyek bár csorbultak, csonkultak, szakadtak vagy eltörtek, meg lehet és meg is kell javítani őket, majd pedig tovább használni. A Látványtár immár évtizedek óta őrzi az így megbecsült tárgyakat, miközben Balassa Katalin megrajzolta őket. Akad köztük törött szárú szemüveg, letört fülű vödör, megrongálódott demizson vagy szakadt fűrész is. Budahelyi Tibor fotói majd 30 éve készültek, és a megbecsülendő, de kellő megbecsülést mégsem elnyerő tárgyakat örökítenek meg: budapesti csatornafedőket, jeleket az aszfalton, macskakövön, kátrányfolyásokat, földből meredező fémcsonkokat.
Vörösváry Ákos úgy érzi, a kezdeményezés túlzottan is függ a személyétől, hiába áll mögötte alapítvány és kuratórium. A jövő eldönti majd, akad-e fiatal, aki szívesen alkotná meg saját költői nyelvét tárgyakból, műalkotásokból a régi malomban.
