A Neander-völgyiek és a Homo sapiensek között fellobbanhatott a testi vonzalom szikrája

A rég elfeledett rokon emléke számos betegségünkben, hajlamunkban tetten érhető.

A modern ember (Homo sapiens) és a Neander-völgyiek (Homo neanderthalensis) nagyon közeli rokonok voltak, ez régóta ismert. Közös ősünk nagyjából félmillió évvel ezelőtt élt Afrikában, ezután a két emberfaj (bár egyes antropológusok a Neander-völgyieket nem tartják külön fajnak, csak a sapiens alfajának, de ennek a történtek szempontjából nincs nagy jelentősége) szétvált, és az elkövetkező évezredekben párhuzamosan fejlődött. A Neander-völgyiek hamarabb kiáramlottak Afrikából, és amikor a sapiens első képviselői is megérkeztek Eurázsiába, rokonaikat már bennszülöttként üdvözölhették.

Nem tisztázott, hogy a találkozások milyen arányban voltak barátiak vagy ellenségesek (vannak jelek, hogy a sapiens tápláléknak tekintette a Neander-völgyieket), de az biztos, hogy sok esetben igencsak összemelegedtek a két rokon faj eltérő nemű tagjai. A Verge magazin írása szerint sorozatos kereszteződésnek köszönhetően a nem afrikai modern ember genomjának másfél-két százaléka a Neander-völgyiektől származik – az afrikaiakban ez az arány kisebb vagy nem mutatható ki, ami erősíti az elméletet, mely szerint már Afrikán kívül történt a két csoport párosodása.

Sok kutató a génekben keresi a választ a Neander-völgyiek történetét lezáró rejtélyre, 40 ezer évvel ezelőtti kihalásuk okára. Elméletekből nincs hiány. A legnépszerűbb az, hogy mi okosabbak voltunk, jobban szerveződtünk, hatékonyabban működtünk együtt csoporttársainkkal, jobb eszközöket készítettünk: összességében sikeresebbek voltunk, mint a szegény kuzinok. Mások szerint azonban nincs bizonyíték rá, hogy mentális felsőbbrendűségünk vezetett az ő kihalásukhoz (és a mi győzelmünkhöz), ez pusztán a számok háborúja volt. Mi többen voltunk, így esélyük sem volt velünk szemben. Kiszorítottuk őket élőhelyeikről, sokukat lemészároltuk, megettük, a maradék pedig éhen halt.

A horvátországi Vindija-barlangban a nyolcvanas években talált Neander-völgyi csontleletekből most sikerült először egészen jó állapotban fennmaradt DNS-t izolálni és feltérképezni, így kiderült, hogy egy 52 ezer évvel ezelőtt élő nőről (vagy nőstényről?) van szó – áll a Science-ben megjelent tanulmányban. E Neander-völgyi génállománya szinte pontosan megegyezett egy másik, 122 ezer éve elhunyt egyedével, amelyet a szibériai Altaj hegységben találtak, noha a két maradvány lelőhelye között 6000 kilométer a távolság, időben pedig 70 ezer év választotta el őket egymástól. Mindebből arra következtetnek a kutatók, hogy a Neander-völgyi populáció soha nem lehetett túl nagy, sőt meglehetősen kevesen voltak, és a nagyfokú beltenyészet miatt alig beszélhetünk genetikai változatosságról a körükben.

„Egészen elképesztő, ha belegondolunk, hogy e két ember közelebb állt egymáshoz genetikailag, mint bármely ma élő két ember” – nyilatkozta a tanulmány egyik szerzője, Kay Prüfer, a Max Planck Intézet kutatója a Verge-nek (bár ez kissé elragadtatott kijelentés, hiszen például az egypetéjű ikrek egymás klónjainak tekinthetők). Az mindenesetre nagyon valószínűnek tetszik, hogy a Neander-völgyiek kihalásában alacsony genetikai diverzitásuk játszhatott szerepet, hiszen a beltenyésztés következtében feldúsulhattak körükben a genetikai rendellenességek, örökletes betegségek. Az altaji egyedről azt is megállapították, hogy szülei féltestvérek voltak. Bár a horvátországi nő szülei nem voltak közeli rokonok, genetikailag mégis nagyon hasonlítottak egymásra.

A Vindija-barlangból előkerülő leletből nyert DNS-ek még ennél is értékesebbek a tudomány számára. A gének jelenlétének bizonyítása után ugyanis természetes módon vetődik fel a kérdés, mi a funkciójuk ezeknek. Minthogy ilyen sok időn keresztül fennmaradtak genetikai állományunkban ezek a DNS-részletek, feltételezhetnénk, hogy hasznosak valamilyen szempontból. A kutatók úgy gondolják, hogy a H. sapiens és a Neander-völgyi ember nagyjából 50-60 ezer évvel ezelőtt kereszteződött egymással rendszeresen (és a horvátországi minta pont ebből a periódusból való), így a lelet örökítőanyagát a modern genommal összehasonlítva utóbbiban tetten érthetők a Neander-völgyi maradványok. Nos, az így megtalált génekben nincs sok köszönet: azok növelik a reuma, a skizofrénia és a táplálkozási zavarok veszélyét. Sőt más mutációk, amelyek ugyancsak az egykori románcra vezethetők vissza, hatással vannak egyes gyógyszerekre adott reakcióinkra, a „rossz” koleszterin és a D-vitamin szintjére, valamint a szövetekben felhalmozódó zsír mennyiségére. Persze egyszerű volna az elhízásért, szívbetegségeinkért Neander-völgyi őseinket okolni, mert jó tudni, hogy ezek a hatások alig összemérhetően kisebbek, mint az életmódbeli faktorok.

A Max Planck Intézet munkatársai ezzel párhuzamosan összevetették a már említett altaji lelet genomját több mint 100 ezer mai ember génállományával (amelyet egy brit genetikai adatbanktól kaptak meg, amelyben a DNS-információ mellett a donorok pszichikai jellemzőiről és étkezési szokásairól is őriznek adatokat). E felfedezésekről egy másik tanulmányt írtak az American Journal of Human Genetics szaklapba. Kiderült, hogy a Neander-völgyi DNS nyomai különösen azokban a génekben érhetők tetten, amelyek a bőr- és hajszínünkre hatnak. Ugyanakkor ezekből nem lehet kijelenteni – mint a korai Európába érkezés alapján gyaníthatnánk –, hogy a Neander-völgyiek világosabb hajúak és bőrűek voltak, mint a sokkal tovább Afrikában nevelkedő sapiens. Egyes Neander-völgyi génmaradványok ugyanis világosabb, mások sötétebb árnyalatot kölcsönöztek a hibridek kinézetének. Magyarul, maguk a Neander-völgyiek is sokfélék lehettek, talán csak vörös hajú nem volt közöttük. Természetünk sem érintetlen a rég elfeledett rokon emlékétől. Nyomaik ott vannak a depresszióra, a nikotinaddikcióra vagy az álmatlanságra hajlamosító génekben is.

A Science ugyanabban a számában még egy Neander-völgyi témájú tanulmány jelent meg, amely az előző kettőtől jelentősen különböző megállapításokra jut. A szerző dán kutatók sokkal nagyobb genetikai változatosságra bukkantak az oroszországi Szungir temetkezési helyről előkerülő maradványok között. Egy férfit egyedül temettek el, nem messze tőle közös sírban két gyermek maradványait és egy különálló combcsontot tártak föl. A gyermekek közös sírja alapján azt gondolhatnánk, hogy szoros kötelék lehetett közöttük (talán testvérek voltak), a genetikai elemzés szerint azonban nagyon távol álltak egymástól.

A vizsgálatokból kiderült, hogy ezen Neander-völgyi csoport tagjai genetikailag sokfélébbek voltak, mint egyes mai, vadászó-gyűjtögető kultúrákban élő emberek. Számítások szerint ez csak úgy volt lehetséges, ha legalább 300 ember érintkezett egymással folyamatosan, gyakran váltogatva a partnereket. Az efféle promiszkuitás nemcsak a beltenyésztés megelőzésében volt hasznos, de az időlegesen összejövő kisebb csoportok tudásának átadására is remek alkalmat kínált (így gyorsítva az innovációt). Mindkét körülmény segíthette ezeket a Neander-völgyieket, hogy sikeresebbek legyenek társaiknál.