A Neander-völgyiek és a Homo sapiensek között fellobbanhatott a testi vonzalom szikrája

A rég elfeledett rokon emléke számos betegségünkben, hajlamunkban tetten érhető.

„Egészen elképesztő, ha belegondolunk, hogy e két ember közelebb állt egymáshoz genetikailag, mint bármely ma élő két ember” – nyilatkozta a tanulmány egyik szerzője, Kay Prüfer, a Max Planck Intézet kutatója a Verge-nek (bár ez kissé elragadtatott kijelentés, hiszen például az egypetéjű ikrek egymás klónjainak tekinthetők). Az mindenesetre nagyon valószínűnek tetszik, hogy a Neander-völgyiek kihalásában alacsony genetikai diverzitásuk játszhatott szerepet, hiszen a beltenyésztés következtében feldúsulhattak körükben a genetikai rendellenességek, örökletes betegségek. Az altaji egyedről azt is megállapították, hogy szülei féltestvérek voltak. Bár a horvátországi nő szülei nem voltak közeli rokonok, genetikailag mégis nagyon hasonlítottak egymásra.

A Vindija-barlangból előkerülő leletből nyert DNS-ek még ennél is értékesebbek a tudomány számára. A gének jelenlétének bizonyítása után ugyanis természetes módon vetődik fel a kérdés, mi a funkciójuk ezeknek. Minthogy ilyen sok időn keresztül fennmaradtak genetikai állományunkban ezek a DNS-részletek, feltételezhetnénk, hogy hasznosak valamilyen szempontból. A kutatók úgy gondolják, hogy a H. sapiens és a Neander-völgyi ember nagyjából 50-60 ezer évvel ezelőtt kereszteződött egymással rendszeresen (és a horvátországi minta pont ebből a periódusból való), így a lelet örökítőanyagát a modern genommal összehasonlítva utóbbiban tetten érthetők a Neander-völgyi maradványok. Nos, az így megtalált génekben nincs sok köszönet: azok növelik a reuma, a skizofrénia és a táplálkozási zavarok veszélyét. Sőt más mutációk, amelyek ugyancsak az egykori románcra vezethetők vissza, hatással vannak egyes gyógyszerekre adott reakcióinkra, a „rossz” koleszterin és a D-vitamin szintjére, valamint a szövetekben felhalmozódó zsír mennyiségére. Persze egyszerű volna az elhízásért, szívbetegségeinkért Neander-völgyi őseinket okolni, mert jó tudni, hogy ezek a hatások alig összemérhetően kisebbek, mint az életmódbeli faktorok.

A Max Planck Intézet munkatársai ezzel párhuzamosan összevetették a már említett altaji lelet genomját több mint 100 ezer mai ember génállományával (amelyet egy brit genetikai adatbanktól kaptak meg, amelyben a DNS-információ mellett a donorok pszichikai jellemzőiről és étkezési szokásairól is őriznek adatokat). E felfedezésekről egy másik tanulmányt írtak az American Journal of Human Genetics szaklapba. Kiderült, hogy a Neander-völgyi DNS nyomai különösen azokban a génekben érhetők tetten, amelyek a bőr- és hajszínünkre hatnak. Ugyanakkor ezekből nem lehet kijelenteni – mint a korai Európába érkezés alapján gyaníthatnánk –, hogy a Neander-völgyiek világosabb hajúak és bőrűek voltak, mint a sokkal tovább Afrikában nevelkedő sapiens. Egyes Neander-völgyi génmaradványok ugyanis világosabb, mások sötétebb árnyalatot kölcsönöztek a hibridek kinézetének. Magyarul, maguk a Neander-völgyiek is sokfélék lehettek, talán csak vörös hajú nem volt közöttük. Természetünk sem érintetlen a rég elfeledett rokon emlékétől. Nyomaik ott vannak a depresszióra, a nikotinaddikcióra vagy az álmatlanságra hajlamosító génekben is.

A Science ugyanabban a számában még egy Neander-völgyi témájú tanulmány jelent meg, amely az előző kettőtől jelentősen különböző megállapításokra jut. A szerző dán kutatók sokkal nagyobb genetikai változatosságra bukkantak az oroszországi Szungir temetkezési helyről előkerülő maradványok között. Egy férfit egyedül temettek el, nem messze tőle közös sírban két gyermek maradványait és egy különálló combcsontot tártak föl. A gyermekek közös sírja alapján azt gondolhatnánk, hogy szoros kötelék lehetett közöttük (talán testvérek voltak), a genetikai elemzés szerint azonban nagyon távol álltak egymástól.

A vizsgálatokból kiderült, hogy ezen Neander-völgyi csoport tagjai genetikailag sokfélébbek voltak, mint egyes mai, vadászó-gyűjtögető kultúrákban élő emberek. Számítások szerint ez csak úgy volt lehetséges, ha legalább 300 ember érintkezett egymással folyamatosan, gyakran váltogatva a partnereket. Az efféle promiszkuitás nemcsak a beltenyésztés megelőzésében volt hasznos, de az időlegesen összejövő kisebb csoportok tudásának átadására is remek alkalmat kínált (így gyorsítva az innovációt). Mindkét körülmény segíthette ezeket a Neander-völgyieket, hogy sikeresebbek legyenek társaiknál.