Az android legjobb barátja

Rajzfilmszerű vonásokkal és hatalmas szemmel kíván kutyábbá válni az új Aibo.

Hogy mindez valósággá válik-e, majd elválik, de az ígéreteknek már most is nagyon valóságos ára van. Az eredeti Aibo bukásának egyik oka drágasága volt, hiszen mai áron több mint félmillió forintot kóstált. Az egymást követő generációk hét évig voltak a piacon, és összesen 150 ezer kelt el belőlük világszerte. A Sony tanult versenytársainak árazási stratégiájából, ezért az új terméket alacsonyabb áron dobja piacra, viszont hozzá tartozó (szinte elengedhetetlen) kiegészítőket is árul. Például egy csontra hasonlító „játékot”, amellyel Aibónk még elragadóbb kunsztokkal tud mulattatni minket. És persze az okosító felhőhöz való hozzáférés sincs ingyen: hétezer forintnak megfelelő összegbe kerül havonta.

Mindebből egyáltalán nem világos, hogy végső soron mire is jó az Aibo. A termék múltbéli kudarca okán érthető módon szkeptikus kritikusok hűvösen megjegyzik, hogy egy zsák pénzért vehetünk egy újabb mobil eszközt, amely folyamatosan nyomon követi viselkedésünket, figyeli lakásunk berendezési tárgyait, gyakorlatilag egész életünket, és ezt a kereskedelmi szempontból rendkívül értékes információt elküldi a Sonynak. Biztos van igazság ebben, ugyanakkor ettől függetlenül érdekes, hogy mit várhatunk egy efféle „társrobottól”, és az élő kutyák mennyire veszik kutyába.

– A Sony párizsi kutatóintézetével működtünk együtt. Ott fejlesztették az Aibót, és az volt az eredeti célunk, hogy a robotkutyát bevonjuk a kutyák magatartását vizsgáló kísérleteinkbe. Eredetileg arra számítottunk, hogy majd beprogramozhatjuk az Aibót különféle viselkedések bemutatására, és az igazi kutyák ebből esetleg tanulnak. Csakhamar kiderült azonban, hogy ez messze áll a valós lehetőségektől – kezdi az Eötvös Loránd Tudományegyetem etológia tanszékén végzett aibós kísérletek történetét Kubinyi Enikő, a tanszék kutatója. – Egyik fél sem „akart” ugyanis ebben együttműködni. A robot autonóm volt, tehát nem szigorúan meghatározott parancssort hajtott végre, hanem sok véletlenszerű elemet tartalmazott a viselkedése, így nagyon nehéz lett volna megtanítani bonyolult demonstrációkra. A felnőtt kutyák pedig jószerével tudomást sem vettek róla, mintha csak egy távirányítós kisautó lett volna. A kölyökkutyák viszont reagáltak rá, egyikük meg is támadta. Ettől nagyon megijedtünk, mivel egy vagyonba került, és csak kölcsönbe kaptuk Párizsból. A kísérletet megörökítő videó, amelyen kollégámmal, Gácsi Mártával sikoltozunk, azóta is fenn van a neten.

Az etológusok igyekeztek ezután „kutyábbá” tenni a robotot. Fajtárs-azonosítást segítő kulcsingereket helyeztek el rajta: szőrmeszerű bundát, szemet kapott, és egy kiskutya szagával illatosították. Ez a vizsgálat nevetségesnek tűnhet, ugyanakkor hozzásegítette a tanszéket, hogy később részt vehessen az emberek és a robotok lehetséges együttműködését vizsgáló Lirec konzorciumban, amelyet az Európai Unió sok millió euróval támogatott. E program témájához közelítve felnőtteket és gyerekeket is megkértek, hogy próbáljanak játékot kezdeményezni az Aibóval, de az ebből kapott eredmények is azt mutatták, hogy a robot nagyon lassú, és még az elvileg meglévő képességei (például a piros labda követése) sem működnek tökéletesen. Így az élmény vélhetően meglehetősen unalmas volt a legtöbb résztvevő számára, dacára annak, hogy a kísérlet többségében természettudományos szakokra járó egyetemista alanyai kezdetben nagyon kíváncsiak voltak az Aibóra.

Ugyanakkor az, hogy a korábban elérhető technológia fejletlensége miatt első nekifutásra az Aibo nem vált igazán népszerűvé, még nem jelenti azt, hogy az emberek teljesen elutasítanának egy kellően kifinomult robotot.

– Már az első Aibók tervezésekor is nagyon jól megragadták a fejlesztők a kutyák viselkedésének azon elemeit, amelyek igazán szórakoztatóvá és élvezetessé teszik a velük való együttélést. Nevezetesen az autonóm cselekvést, azt, hogy hiába tanítunk meg a kutyának valamit, magatartásában mindig lesz bizonytalanság, és éppen a kutya váratlan reakciói okozzák a legtöbb örömöt a gazdának – tartja Kubinyi Enikő. – Ebből jött az ötlet, hogy a kutya mint évezredek óta velünk élő társállat viselkedését adaptálni lehetne a robotokba, ezáltal azok is hatékonyabbá válnának az emberi környezetben. A robotháziállatokra az teremthet igényt, hogy egyre kisebb családokban élünk, sokan teljesen egyedül. A legtöbb ember nappal szinte egyáltalán nincs otthon. Ilyen körülmények között nem feltétlenül etikus egész napra egyedül hagyott kutyát tartani. Ugyanakkor az ember mégiscsak örül, ha van valami, akár egy robot is, amely örömjeleket ad, amint hazaér a munkából. Így lesznek, akik szeretni fognak egy efféle eszközt, de nyilván olyanok is, akik mindig is irtóznak majd tőle.