Négyesi Lajos alezredes, egyetemi docens előadásában ugyanakkor rávilágított, a magyar győzelem valójában nagyrészt a németeknek volt köszönhető. A caporettói áttörés 12. isonzói csataként is ismert: az Isonzó folyó mentén 1915 óta folyt az állóháború az olaszok és az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai között, miután előbbi fél titkos londoni egyezményben megállapodott a britekkel területi igényeiről, s hadat üzent szomszédjának. 1917 nyarára a Monarchia tartalékai és ereje fogyóban volt, s a németektől kértek segítséget. Négyesi kiemelte, a németek részben kényszerűségből nyújtottak támogatást, mivel rájöttek: ha az Isonzó mentén szemben álló felek különbékét kötnek, azzal a Monarchia gyakorlatilag kilép a háborúból.
A német precizitás végül nagyon is jól jött az osztrák–magyar haderőnek, hiszen új taktikával, rohamcsapatokkal szivárogtak be az ellenséges állások közé, annyira meglepve vele az olaszokat, hogy fejvesztve menekültek. A hadművelet során hősiességével kitűnt Erwin Rommel, aki aztán a II. világháborúban sikerrel vezette a német csapatokat Afrikában. Bertalan Árpád, a 7. hegyi dandár tizenkilenc éves hadnagya is értékes hadi cselekményt hajtott végre, amikor október 24-én egy tizenöt fős bosnyák rohamcsapat élén három olasz állást foglalt el és több száz foglyot ejtett.
A caporettói áttörés végül november 19-én zárult. Olaszország emberáldozatban és hadianyag tekintetében is hatalmas veszteségeket könyvelhetett el. A központi hatalmak azonban nem tudták ezt előnyükre váltani, mivel a brit és francia segítség végül megállította a németek nélkül már ismét szervezetlenebb osztrák–magyar hadakat.
Ahogyan Négyesi Lajos előadásában fogalmazott, a háború mindig is az emberiség csődje. Ennek ellenére a múlt bizonyos szeleteire akkor is érdemes emlékezni, ha azok egy szörnyű kor közepette zajlottak. A caporettói áttörés pedig valóban a magyar hadtörténet egyik fontos és emlékezetes pillanata.
