Schmidt Máriáék rafináltan tiltottak be egy ’56-os filmet

Filmes kuriózum a Tétényi úti kórház ötvenhatos sebesültjeiről. Mégsem láthatja a közönség.

A tizenkilenc éves, haldokló Nemestóthy Csabát az utolsó pillanatban hozták be a mentők. Csikai Márta képzőművészeti gimnazista (szobrászművészként utóbb Pátzay Pál tanítványa) adott vért neki, ez mentette meg az életét. A dokumentumfilm megrázó pillanata, amikor a sérüléseiből teljesen soha fel nem gyógyult idős, bicegő férfi műtermében meglátogatja a festőnőt, vagy ahogy ő szólítja, a „vértestvérét”. Másik, hasonlóan sűrű pillanat, amikor a rendező levetíti nekik az Egyesült Államokból előkerült, a Tétényi ötvenhatos napjait bemutató néma filmfelvételeket. Gyermekarcú fiú jelenik meg az egyik a képen. Kórházi ágyból néz szembe a kamerával, mintha valamit mondana. Jól emlékeznek rá; néhány órával a behozatala után halt meg.

– Nézzétek, ott a Kati! – mondja döbbenten a fehér szakállas férfi, Faltis Róbert grafikus, amikor a kórházudvaron egy mentőautó mellett fiatal, szép arcú lány tűnik fel. Magyar Katalin évfolyamtársuk volt, mentősnek állt be, a forradalom vértanúja lett. Egy 12 éves fiút vittek hordágyon, amikor egy háztetőről érkező sorozat végzett vele a Liszt Ferenc tér sarkán. A kórház udvarán temették el ideiglenesen. Kiderül az is: hiába kérték, Kati fényképe politikai okokból nem kerülhetett fel érettségi tablójukra; édesapját pedig lánya „ellenforradalmi” tevékenysége miatt börtönbe zárták.

A Látlelet egy kórházról – Tétényi, 1956 megrázó, sűrű atmoszférájú dokumentumfilm. Olyan alkotás, amelyet nem elrejteni, hanem minél szélesebb körben vetíteni kellene. „Betiltását” furcsa jogi anomália okozza. Ferenczy Erika és Kínyó Ferenczy Tamás kétesztendei kutatómunka után 2016-ban nyerte meg a Terror Háza forradalmiemlékév-bizottságának az ötvenhatos dokumentumfilmek támogatására életre hívott Zsigmond Vilmos-pályázatát. Mint említik, az első meglepetés akkor érte őket, amikor a pályázati siker után hosszú időn át hiába várták a szerződést. 2016 augusztusában végül érkezett egy ímél, amely a megállapodás szövege mellett abszurd, kétsoros klauzulát tartalmazott: a leforgatandó alkotás kizárólag oktatófilm lehet, a nyilvánosság elé nem kerülhet, mozik és televízióállomások nem vetíthetik. Ugyanez történt a Zsigmond Vilmos pályázat többi, támogatást elnyert filmjével is. Szerződésüket az ígértekhez képest másként kötötték meg, meggátolva ezzel a nagyközönség előtt való bemutatásukat. 

Miután a kurta-furcsa levelet megkapták, a rendező azonnal visszakérdezett: miért van szükség a készülő filmet dobozba kényszerítő, tulajdonképpen eleve betiltó intézkedésre? Mi történik, ha nem egyeznek bele a feltételbe? Hamarosan megjött a lakonikus válasz a Terror Házából: ha nem írják alá a papírt, akkor nem lesz szerződés, nem kapnak támogatást. A filmtörvény egyik passzusára hivatkoztak, amely szerint idehaza csak az Andy Vajna vezette Magyar Nemzeti Filmalap jóváhagyásával (illetve megrendelésére, támogatásával) készült mozgóképeket lehet a nagy nyilvánosság előtt vetíteni. Kényszerhelyzetbe kerültek, választási lehetőségük nem volt, jobb híján beleegyeztek.

A film elkészült, hírét vettem, meg akartam nézni. Szerencsém volt, a szerzők megmutatták. Vetítették már nem sokkal korábban, a forradalom évfordulóján a Szent Imre kórházban, de ki lehet bérelni kisebb mozitermet is az érdeklődőknek, hogy ott zárt körű előadáson megtekinthessék. A jogi háttér tehát olyan abszurd eredményhez vezetett, amelynek láttán bármilyen kommunista rendszer cenzora elismerően bólogathatna. Eredendően és jóhiszeműen azt feltételeznénk, hogy a ma hatalmon lévők egy, a forradalomról szóló filmet nem elrejteni akarnak a közönség elől, hanem arra törekednek, hogy minél többen megtekintsék, minél többen megismerjék az akkori körülményeket. (Különben mi értelme is lenne – az évforduló kötelező kipipálásán túl – az alkotások támogatásának?)

Joggal merülhet fel a kérdés: minek köszönhető az áldatlan helyzet? Miért, milyen esetleges (személyi) ellentétek miatt nem támogatta a filmalap a Terror Háza kezdeményezését? Vagy miért mulasztották el a Terror Háza illetékesei a filmalappal való együttműködést? Ha pedig így történt, miért nem találnak megoldást a kialakult helyzet orvoslására, hiszen az módjukban állna?