Ady szerint plakátokkal „a sajtónak nem lehet konkurenciát csinálni”

Ady megmondja: bő száz éve írt pontos látlelet napjaink Magyarországáról. Meddig szabdalható egy életmű?

Nagy vagy én népem, nagy vagy én népem: ezer éve élsz folytonos harcban Európával, csapatokat gyűjtöttél közben, holott véreztél. De a gondolatot nem engedted győzedelmeskedni gyermekeid koponyáin, úgy élsz Európa közepén, mint eleven tiltakozás az állati élet megszűzietlenítése ellen.”

Ady Endre Ismeretlen Korvin-kódex margójára című írása talán a legismertebb a költő publicisztikai munkásságából: „Komp-ország, Komp-ország, Komp-ország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.” Ezeket a sorokat még akkor is kívülről tudjuk, ha Adyból nem maradt meg több, mint hogy Páris, az én Bakonyom és Héja-nász az avaron. De mégsem kívülről: belülről fújjuk, hiszen ebben élünk, ezek vagyunk, egyszerű utasok a kompon. Talán ezért is döbbenünk meg őszintén, hogy még mindig ugyanúgy bolyong, billeg, cuppog a komp a mocsárban, s hogy ma sem mondhatunk mást, mint hogy „zajlik a tatárság a Kárpátok alatt”.

Ha hihetünk Nietzschének, minden újra eljövendő pillanatot már megéltünk, létünk örök körforgásában pedig egyetlen felelős dolgot tehetünk, rá kell bólintanunk minden érkező rettenetre. Ady Endre publicisztikáját olvasva azonban félő, hogy új stratégiák után nézhetünk, mert a körforgás, úgy tűnik, megállt, bő száz éve nem mozdulunk semerre sem. Hacsak Ady nem tévedett abban, hogy „száz évvel előbbreélni nem lehet”. A Corvina Kiadó Ady megmondja című, a költő publicisztikájából válogató kötete alapján ugyanis azt az eshetőséget sem vethetjük el, hogy a vátesz ez esetben valójában időutazót jelent. De ha nem akarjuk belekeverni a tudományos fantasztikumot, marad az eredeti felvetés: kompunk több mint egy évszázada ugyanazt az utat járja be, vagyis ugyanott vesztegel.

Ady Endre a magyar költészet egyik legnagyobb alakja, szinte már közhely, hogy az ő versei nyitottak utat hazánkban a modern irodalomnak. Ady azonban legalább annyira újságíró is volt, sőt Szerb Antal szerint „előbb volt jó újságíró, mint jó költő”. Már Zilahon is írt újságcikkeket, debreceni diákévei alatt több lapban publikált, 1900 januárjától a nagyváradi Szabadság, majd a Nagyváradi Napló munkatársa volt. Nagyvárad fordulópontot jelentett az életében, ott ismerkedett meg a polgári radikalizmus politikai programjával, publicisztikája egyre keményebb hangvételűvé vált, egyre szenvedélyesebben ostorozta a magyar ugart. Első párizsi utazása után a liberális-radikális Budapesti Naplóhoz került, ahol másfél év alatt csaknem ötszáz cikke jelent meg. A francia fővárosban tett újabb látogatása után a Népszavához ment, de írt a Pesti Naplóba, a Jövendőbe, a Világba és a Nyugatba is. Újságírói életműve több mint háromezer cikket számlál.

Ebből a hatalmas korpuszból válogatott Király Levente szerkesztő. Az Ady megmondja azonban nem a hagyományos értelemben vett válogatás, a kötet ugyanis csak részleteket közöl a roppant szövegmennyiségből. Vagyis az egyes publicisztikáknak csupán néhány elemük került be a könyvbe, ez pedig alaposan felértékeli a szerkesztő ízlésítéletét. Király Levente ugyanakkor nem árul zsákbamacskát, már az előszóban nyilvánvalóvá teszi, a kötet nem ad teljes áttekintést Ady újságírói munkásságáról, a szövegrészleteket az alkalmazhatóság elve mentén jelölte ki. A legfőbb szempont az volt tehát, hogy az olvasóközönség képes legyen az aktuális világállapotra ráolvasni Ady száz-százhúsz éve született írásait.

Ha minden különösebb magyarázat nélkül szembesülünk azzal, hogy mi, magyarok „szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor”, akkor óhatatlanul is arra gondolunk, hogy jól megkapta a feudális reflexeit levetkőzni képtelen politikai elit. Ha pedig arról olvasunk, hogy „odasüllyedt a magyar közélet, hogy nemsokára egy becsületes szereplő ember sem lesz itt biztonságban”, és a képviselők „gyűlölik a népet”, „félnek tőle”, „idegenül tekintenek rá”, de mivel a „mandátum tőle függ, megvásárolják, kicsalják, kiszavalják tőle a mandátumot”, akkor már tapsikolunk örömünkben, hogy mennyire igaz, milyen aktuális. Majd elborzadva a fejünkhöz kapunk, hiszen ezt több mint száz esztendeje vetette papírra Ady.

Mint ahogy azt is, hogy ha „az újságírót támadják, komoly baj van, s azt jelenti, hogy elevenre tapintottunk”, így aztán az uraknak először is az „újságírót szidni nem vicc”, másodszor „méteres plakátokkal a közönséget nem lehet megmaszlagolni”, mert a közönség „botrányosan felvilágosult”, s plakátokkal „a sajtónak nem lehet konkurenciát csinálni”. Tévedni még a nagy költők esetében is emberi dolog, plakátokkal ma már mindenkit meg lehet maszlagolni, a gondolatmenet azonban ettől függetlenül kristálytiszta, és eltéveszthetetlenül reflektál napjaink kormányzati kampányaira.

Ady sorait olvasva a társadalom szerkezetében végbemenő változások hiánya banális gyermekjátékká, dühödt homokozóvá avatja a közéletet. „Korrupt országokban a panamákon szokás legjobban felháborodni. Imádott hazánk pedig igen-igen korrupt ország. Ebből kifolyólag természetes, hogy itt minden ember fölháborodik, ha a másik ember is panamázik. [ ] A magyar társadalomban, mint minden fenékig romlott társadalomban, privátim, kis körökben, bizalmas tereferék közt vidáman és szemérmetlenül szoktuk tárgyalni mindezt. [ ] A nyilvánosság előtt ellenben gentleman társadalom vagyunk.”

A hatalmi visszaélésektől a kivándorlásig, a keleti orientációtól a középkori gondolkodásmódig, a feminizmus jelentőségének hangsúlyozásától a közoktatás állapotáig a kötet minden részlete valóban hátborzongatóan aktuális. Nem véletlenül tesznek sokan erőfeszítéseket a mai napig, hogy az esztétikai elveket összeegyeztessék az ideológiával. Még most is bőven találkozhatunk azzal az ítélettel, hogy bár Ady nagyszerű költő volt, sajnos megtévesztették a szabadkőművesek, így a magyarságról alkotott véleménye ugyanolyan elfogult, mint kései „balliberális” elvtársaié. És éppen ez a reakció avatja időtlenné, minden időben aktuálissá Ady publicisztikáját.

Legalábbis ami az egészet illeti. Szemelvényként ugyanis könnyen elveszítheti a súlyát. Részletekre osztva, az aktualitás foka szerint osztályozva illékonnyá válik mindaz, ami a szövegtest egészében sziklaszilárdnak mutatkozik. Az értelmezés szépsége éppen abban áll, hogy saját magunk számára szelektálunk, keresünk összefüggéseket, alakítunk át, sűrítünk vagy absztrahálunk. De ha ezt valaki elvégzi helyettünk, akkor a szövegek egy köztes szerző koncepciója szerint születnek újjá, ám mivel elvesztik egészlegességüket, az újraosztásban nem a megőrzés, hanem az elhagyás, a törlés válik domináns aktussá. Vagyis hirtelen nem az lesz a fontos, hogy mi maradt meg, hanem hogy mit hagyott el a szerkesztő. Remek példája ennek a kötetben egyedüliként teljes terjedelemben közölt Ismeretlen Korvin-kódex margójára című írás, amelyről Király Levente úgy fogalmaz, hogy még Ady életművén belül is páratlan, „minden sora aktuális és örök egyszerre”, a könyv voltaképpen csak felvezetés ehhez a „csodás prózai jeremiádhoz”.

Elfogadhatjuk az érvelést, ám ha így teszünk, nem kerülhetjük el a kérdést, hogy meddig szabdalható egy életmű. Mi az a legkisebb egység egy-egy szövegben, amely aktuális és örök egyszerre? Megtaláljuk-e valaha az irodalmi kvarkokat, vagy maradhatunk a teljes szövegnél, még ha annak nem is minden része használható fel a jelenkorral történő hátborzongató összehasonlításban? Nem váltjuk-e aprópénzre az életmű örökérvényűségét, s ezzel nem ugyanazt követjük-e el, ami ellen Ady minden sorával tiltakozott?

A kötet szövegei, mint egy ostoba, kisszerű, felszínes és romlott világ dokumentumai, a szerkesztői szándék szerint elrettentő példaként szolgálnának, csakhogy az eredeti környezetükből kiragadott, szerényen lábjegyzetelt, témák szerint hadrendbe állított részletek ebben a formában nem nyújtanak többet egyszerű szlogeneknél, amelyek akár méteres plakátokon is viríthatnának, hogy a közönséget megmaszlagolják: lám, Ady is megmondja.

Ennek tükrében nehezen indokolható a kötet, arról nem is beszélve, hogy képtelenség aktuálisabb gyűjteményt összeállítani Ady Endre összes prózai művénél. Sok egyéb mellett az arra is megtaníthat, hogy még a feleslegesnek vélt szavakra, mondatokra, bekezdésekre és cikkekre is szükségünk van. Azokkal együtt lesz aktuális és örök egyszerre.