Fenyő Miklós: Én kezdtem el, és utánam jött az összes többi rapper

Fenyő Miklóssal ötvenéves pályafutása csúcs- és mélypontjairól, a jampecok és a mai celebek világáról.

– Az Egyesült Államokban töltötte a gyerek- és fiatalkora egy részét, ami meghatározó élmény volt önnek zeneileg is. Kik voltak a példaképei?
– Az egész közeg forradalmian új volt, hiszen addig csak a Tavaszi szél vizet árasztot és a többit játszottam zongorán. Jerry Lee Lewis azért lett az egyik legfontosabb példaképem, mert ő is zongorázott, és zongora mellett mutatta meg a vadócságát.

– Jerry Lee Lewisszal később együtt léphetett fel Budapesten. Milyen érzés volt?
– A Budapest Sportcsarnokban játszott, és az Old Boys volt az előzenekara, amelynek nem is voltam a tagja, de azért felkértek, hogy lépjek fel velük. Az volt a kérésem, hogy a színpadról, takarásból végignézhessem a koncertjét, és a végén találkozhassak vele. Ez össze is jött, így az öltözőben egy sminktükör előtt, rengeteg fotós kamerájának kereszttüzében eldumáltunk.

– A Rock and roll party című lemezüket a Hungáriával 1980-ban gyakorlatilag illegálisan, a lemezgyárba beszökve vették fel két hét alatt, amíg Erdős Péter szabadságon volt. Hogy sikerült megdumálni a lemezgyári dolgozókat?
– Akkor mi ezzel a rock and roll műsorral már nagyjából fél éve koncerteztünk Budapesten és az ország más városaiban is, így elterjedt, hogy van ez a show, amely mindenhol fergeteges sikert arat. Persze eljutott a hír a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vezetőihez is, és sokan szerettek volna lemezt, de Erdős Péter engedélye kellett volna hozzá. A haditerv az volt, hogy gyorsan vegyünk fel egy nagylemezre való anyagot, és ha Erdős hazajön, meg lehet neki mutatni. Így két hét alatt egy csomó dalt kellett írnunk. Akkor született a Csókkirály, a Rock and roll party, a Micsoda buli, a Kaszinótviszt. A Budai Ifjúsági Parkban pedig eljátszottuk őket. Nemes László, az Omega-stúdió hangmérnöke kijött egy mobil stúdióval, és rögzítette az egészet. Így mire Erdős hazajött, ott volt az anyag lemezre vágható minőségben, Wilpert Imre dolga pedig az volt, hogy jó időben, jó helyen mutassa meg neki. Nem hitt benne, de azt mondta, hogy jó, ha már kész, hadd jöjjön ki, majd elfogy pár ezer példányban

– És ehhez képest hatszázezer ment el.
– Igen, hatszázezer.

– Miért utálta önöket ennyire Erdős Péter?
– Nem tudom a pontos okát. Ekkor a Hungária már tizenkét éve létezett, találkoztunk is Erdőssel párszor, még lemezünk is volt. Erdős volt a Főnök, maga a Hatalom, én pedig a kiskölyök, aki szerette volna közzétenni az ízléséből fakadó dalait, és szeretett volna minél több megjelenést, mert bízott önmagában és a zenekarában is. Erdős pedig nem biztos, hogy szerette azt a stílust, ahogy én néhanapján reklamáltam, hogy miért nem kapunk több nyilvánosságot. Mindig előítéletes volt velem szemben. Nem csípte a stílusomat, és ki akart szorítani a központi áramlatból. De később persze nem tudott mit csinálni. Amikor látta, hogy 48 ezer példány azonnal elmegy a Rock and roll partyból, majd utána újabb hetvenezer – miközben pont a karácsonyi időszakban három hónapig nem lehetett kapni a lemezt –, eldöntötte magában, hogy na, hadd menjen. Mert azért üzletember volt, látta, hogy akkora példányszám lesz, amekkora még nem volt a hanglemezgyár történetében.

– Az akkori hatalom értékrendjével szemben álló életstílust képviselt, még ha nem is politizált. „A homokos tengerpart, a pálmafák világát hozta el Angyalföldre” – ezt egy ismerőse mondta önről. A hatalom mennyire tolerálta ezt?
– Erre a kérdésre sosem tudtam jól válaszolni, mert sohasem foglalkoztam vele. A kérdésében lehet igazság, ez a nagy „amerikásság” valóban nem volt a hatalomnak kedves, de ez nem foglalkoztatott.

– A XIII. kerületi ház falát, ahol lakott, telegraffitizték az ön nevével, a rajongói a lépcsőházban várták, hogy kilépjen a lakásából – ezt a fajta rajongást hogy viselte?
– Szerettem és büszke voltam rá, bizonyos vadhajtásait pedig elviseltem. Imádtam, hogy csapatostul jönnek a rajongók, a lányok, a jampi srácok, imádtam, hogy – bár 33 éves voltam – az akkori 16-17 évesek minket utánoztak az öltözködésükkel. Nekik még jobban is állt, mint nekünk. Hazáig kísértek, a ház előtt várakoztak, a harmadik emeletig telefirkálták a lépcsőházat – ezt mind imádtam. A lakók meg köteleztek, hogy festessem ki a lépcsőházat, hiába mondtam nekik, hogy sokkal jobban néz ki, mint amikor ideköltöztünk.

– A könnyűzenét műfajtól függetlenül elég szoros megfigyelés alatt tartotta az állambiztonság. Sosem nézte meg, hogy önről jelentettek-e?
– Nem. Fogalmam sincs, megfigyeltek-e vagy sem. Nem néztem meg, hogy készült-e rólam akta. Mi szükségem volna rá, hogy szembesüljek vele? Hogy esetleg valamelyik kollégám, régi pályatársam köszönését mostantól ne fogadjam?

– A jampecek világához hozzátartozott egy olyan nyelvi szleng is, amely szintén új volt még akkor Magyarországon. Ehhez honnan kapott inspirációt?
– Nekem nagyon könnyen jöttek ezek a dalszövegek. Mindig ihletett pillanatokban születnek: amikor otthon zongorázol, alkotsz, csak úgy csusszannak ki a fejedből a gondolatok, és gyorsan papírra is kerülnek. Amerikában, amikor belecsöppentem abba a teljesen más világba, egyből megfogott. Úgy éreztem, ez az új hazám. Aztán amikor hazajöttünk, és kezdtem kicsit érettebb fejjel töprengeni, merre tovább, már könnyen jöttek ezek a dumák. De igazából a Rock and roll party vált egyfajta programdallá. Viszont az azóta írt szövegeim még jobban tetszenek, mert már nem feltétlenül a poénra futnak ki, hanem az áthallásos üzenetekre. Ez a mai napig érik.

– Milyen volt hazajönni?
– Jó. Tudtam, hogy itthon szerepelni fogok, és ezt akartam csinálni. Ha nem is feltétlenül a színpadon első körben, hanem a környékbeli jampecok előtt. Sokat tudtam mesélni egy olyan világról, amelyikre mindenki vágyott, és amelyikben hittek is meg nem is. Hoztam lemezeket, azokat a dalokat, amelyek éppen hogy átszüremkedtek a vasfüggönyön. Megfoghatták, megnézhették, hogy néz ki egy lemez, egy előadó, ezzel megnyitottam a fantáziájukat, és a társaság középpontjába kerültem, és nekem ez nagyon jólesett. Hogy milyen volt abból a világból hazajönni? Amerika akkor sokkal messzebb volt, mint most, abból a társadalomból ide újra bekerülni hatalmas változást jelentett. Azok a normák, amelyek szerint létezem, nagyrészt onnan erednek, és az akkori magyar normákkal nem mindig voltak összeegyeztethetők.

– Több korszaka is volt. Miért váltott olyan gyakran?
– Elsősorban egzisztenciális okokból. Voltak olyan pillanatok, amikor át kellett gondolnom, hogyan tudok megfelelni a társadalmi elvárásoknak: apa voltam, el kellett tartanom a családomat, nem nagyon gondolkozhattam azon negyvenévesen, hogy felvételizem a jogi egyetemre, és ötvenéves koromra akár ügyvéd is lehetek. Szóval nem volt egyszerű. De hajtott a zene, hajtott, hogy a színpadon maradjak. És ehhez egyetlenegy hanglemezgyártó volt, egyetlenegy Országos Rendezőiroda és egyetlenegy nemzetközi koncertszervező. Ha itt elcsúszott az ember, egész pályafutása és ezzel párhuzamosan az egzisztenciája is veszélybe került. A breakkorszakomat ma is teljes mellszélességgel vállalom, pedig borzasztó kritikákat kaptam érte, nemcsak a sajtótól, a rajongóktól is. Azt mondták, elhagytam a rock and rollt, amelyet én hoztam el nekik.

– Elég radikális váltás volt.
– Radikális váltás volt, és el kell ismernem, nem is állt nekem annyira jól, de valakinek el kellett kezdenie. Ezt én kezdtem el, és utánam jött az összes többi rapper, aki valaha is volt Magyarországon, és akik persze azóta sokkal jobbakat csináltak, mint én. A Modern Hungária kifejezetten egzisztenciális ügy volt, mélyponton voltam, azt mondták, több lemezt nem adnak ki velem, hacsak nem dobok valami nagyot. Vállalni ezt is vállalom, hároméves projekt volt, és nagy sikereket hozott, de nem az én világom volt.

– Rendszeresen turnézott a hetvenes években Nyugat-Európában. Nem merült fel a kísértés, hogy kint maradjon?
– Komolyan nem. A gondolattal eljátszottam néha, amikor idehaza éppen nem mentek olyan jól a dolgaim. Nyugat-Európa azért más volt, mint Amerika, utóbbi teljesen az én világom, Nyugat-Európára rácsodálkoztam. De azért németül megtanultam, amit nem gondoltam volna korábban.

– Mit gondol a mai celebvilágról?
– Abszolút nem vagyok benne.

– Keveset szerepel a nyilvánosság előtt.
– Igen, mert a nyilvánosság egyre inkább a bulvárt jelenti, ezzel nincs baj, a világ változik, csak én ebbe nem illek bele. A dalaimon keresztül kommunikálok, a bulvárvilágtól igyekszem távol tartani magam, még ha el is fogadom, hogy ez a trend.

– Egyszer zsűrizett a Megasztárban. Mit gondol a mai tehetséggondozókról?
– Nagyon keveset látok belőlük. Néha egy-egy ismerős, szakmabeli megkér, hogy kövessem az adott műsort, mert benne van, olyankor nézem. Nem hiszem, hogy ezek igazi tehetségkutatók. Inkább bulvárköntösbe burkolt, félig zenei műsorok. De látok tehetséges zenészeket. Nem szeretem, amikor valaki azt mondja, hogy régen bezzeg rendes együttesek voltak, ma meg valaki elővesz egy számítógépet, és a fahangjával odakornyikál valamit! Nekünk is azt mondták annak idején, hogy csak üvöltetni tudjuk az erősítőket, bőgünk bele a mikrofonba, és rázzuk a hajunkat. Egyszer tényleg beültem egy ilyen műsorba, és akkor jöttem rá, hogy itt szó sincs tehetségkutatásról, ez egy zenei produkció, amelyhez a zsűritagok adják az arcukat, és a számukra kijelölt szerep szerint megnyilatkoznak egy-egy produkció hallatán. Becsülettel végigvittem, de nem feleltem meg a bulvár szabályainak annyira, hogy a legközelebbi műsorba is hívjanak. Ennyi.

– Menedzserkedni hogy kezdett el? Szandi, Step együttes – többeket ön indított el a pályán.
– Már az első együttesemet is a tehetségek felismerésével hoztam össze. Pontosan tudtam, kit és miért akarok behívni. A Hungária kezdeti összetétele ehhez képest alakult, de akik jöttek, azokat is azért hívtam, mert már hallottam őket, és tudtam, hogy tehetségesek. Dollyt a környékről ismertem, soha nem állt korábban a színpadon, de emlékeztem rá, hogy tehetséges. Szandi, a Step, a Park, Flipper Öcsi – akinek a keresztapja is én vagyok – mind tehetségesek voltak, bár Flipper Öcsi színpadra lépését komolyan ellenezték.

– Kik?
– Nem nevezem meg őket, mert ismert emberek. Szikora Robinak is én mondtam, hogy álljon elő azokkal a szerzeményeivel, amelyeket nekem otthon a zongoráján szégyenlősen megmutatott.

– Máig tartja velük a kapcsolatot?
– Igen, mindenkivel.