Karácsonyillat

Az Ige testté lett, amihez képest a többi körülmény már nem is tűnik annyira különlegesnek.

Illatok. Erre a szegmensre még csak mostanában kezd rámozdulni a világmarketing. Pedig hatalmas lehetőség, mert, ahogy írtam, titokzatos, kiszámíthatatlan, feltérképezetlen világ ez, elég csak megnézni, milyen illatokat társítunk a karácsonyhoz.

A fahéj és a forralt bor illatát, a déligyümölcsökét (ebben nyilván benne van az is, hogy ilyesmikhez a szocializmus idején csak nagy ritkán, jellemzően karácsony környékén lehetett hozzájutni, így lett a déligyümölcsből a gyerekek ajkán téli gyümölcs), van még a méz és a fenyő, a hó és az alma illata. Csupa kellemes, fűszeres, a kinti hidegnek és a benti tűz melegének hangulatát megerősítő illat.

A Krisztus születését megelőző advent technikailag nagyon hasonlít erre a mostani miénkre. A próféták által a Messiásra vonatkozó jövendölések formai részét a nép folyamatosan és következetesen félreértette, ami aztán Jézus tanítói munkájának megítélését nagyban befolyásolta. Az Úr küldöttjének várását kiszínezte a maga elképzelése szerint, ám ezeknek Jézus nemhogy nem kívánt megfelelni, hanem újra és újra figyelmeztetett: nem a külsőségekben, az e világi megvalósulás formájában van az üdvösség. A várt és még inkább elvárt Messiásnak szabadulást kellett volna hoznia az idegen népek igája alól – így értették a békét; gazdaggá kellett volna tennie a népet – így értették azt, ahogy Isten gondviseléséről beszélnek a próféták, és egyáltalán, aki nem tartozik a néphez, annak kitaszítottság a része. Azaz: egy szűk köré a megváltás.

Ezek a mi mostani adventi időszakaink egyébként is problémásak. Mert egyáltalán nem mellesleg a keresztények-keresztyének egész évben, az év minden egyes napján adventben járnak: az ígéret szerint visszatérő Krisztus végső eljövetelét várják. Elvileg. Nem ez a négy vasárnap és a hozzá tartozó napok az advent, hanem minden egyes perc azóta, hogy a Mester a tanítványok szeme láttára felemeltetett. Az első keresztények még várták hamar visszatérni, üldöztetéseik során legfőbb vigasztalásuk ez volt, aztán jött az európai nagy keresztény kurzus, és berendezkedett úgy jó ezerötszáz évre, s vele együtt a szokások is, az ünnepek is. Persze eközben az adventi egyházi szokások (böjti idő, bűnbánat ideje) emlékeztettek még az advent lényegére, de mára olyan fokú a keveredés, hogy a templomi oltárok még bizonyosan dísztelenek, de hogy boldog s boldogtalan díszít, ékesít, fényesít és illatoz, az egészen bizonyos. Díszítgetjük, fényesítjük a hétköznapokat, elméletileg azért, hogy az ünnep felé forduljunk. Gyakorlatilag viszont

A mennyei király születéséhez valóban pompa illik. Teljesen logikus, hogy Máté evangéliuma szerint a napkeletről érkező, uralkodót kereső bölcsek a királyi palotába mennek érdeklődni, hiszen aki ekkora hatalmasság, az csak „fényességes palotában” születhet. Becsületükre legyen mondva a kitartóan kereső idegeneknek, hogy készek voltak Betlehemig menni, és ajándékaikat is átadták, még ha a körülmények nem is utaltak uralkodó születésére (leszámítva a csillagot, amely feltűnt).

Mert Istennek úgy tetszett, hogy minden földi logikát meghaladva ajándékozza oda magát az emberiségnek. Az „Ige testté lett”, amihez képest már nem is tűnik annyira különlegesnek a többi körülmény. Mindenesetre Jézus születése nem a vágyott és várt módon ment végbe, nincs benne se dísz, se pompa, de még a jó illat is minimum véleményes. A modern kor írásmagyarázói jót vitáznak azon, hogy mit is jelent a „jászolba fektette” kifejezés, a magyarázatok skálája széles: az „istálló-jászol-állatok” romantikus képétől az „egyszerű kamraszerű helyiség hirtelen összeállított jászolszerű bölcsővel” elképzelésig tart. A jászol biztos és az üdvözlésre érkező, szabad ég alatt tanyázó pásztorok is biztosak. Így tehát könnyű úgy érteni: istálló volt az valamilyen formában. És az istállóban, bármilyen típusúról van is szó, ritkán van méz-, fenyő-, alma- és fahéjillat. Egy istálló ugyanis: istállószagú. Nemhogy nem karácsonyillatú, de még csak nem is közömbös, nem is semleges. Földi, profán, életszagú. „Üres kézzel jöttél, ég vándora, egyetlen idegen, / olyannyira közel hajoltál hozzánk, / hogy istenséged elrejtett szikrái / fölgyújtsák bennünk a vágyat valódi otthonunk iránt” – írja Visky András. Ez az üres kézzel jövő, „olyannyira közel” hajoló Messiás megszenteli jelenlétével azt a helyet, ahol az ember kénytelen élni, miközben „kísért a jóra” (Weöres), a mennyeire, a tökéletesre hív.

Valahogy tehát épp fordítva van: nem nekünk kell toldva-foldva kipótolni az életünket, hogy elérjünk az isteni magasságba, bemázolva hamis szépítőszerekkel azt, ami amúgy a fedőréteg alatt ronda marad. Kilóg úgyis a lóláb, kiérzik az istállószag. Az, hogy mennyi gyerek van ma is, akire igaz: „nincs számára hely”, az, hogy a szép karácsonyi melódia csak elzsongít, de érzékeny füllel hallható közben minden panasz, minden jajkiáltás. Istállószagunk minden hontalan menekülő és minden hajléktalan, istállószagunk a gyűlöletünk, a haragunk, istállószagunk a keményfejűségünk ugyanúgy, mint a szolgalelkűségünk. Hiába szépítjük karácsonyillattal.

Jézus születésének története már előlegezi azt a csodát, hogy Isten nem hagyja – hümmögve ugyan, de – jóvá a szánandó ember szánandó életét, hanem beleszületik, egyenesen a közepébe, hogy onnan mondja el, a jászolból, az istállószagból, a befogadatlanság állapotából és legtökéletesebben a megfeszítettségből, hogy szán, szeret és magához akar emelni.

Jelenléte az egyetlen igazi dísz, mert megváltani jött, és eközben megszenteli jelenlétével a romos, percnyi idejű, véges, kusza és zilált, a fényre, szépre, jóra esélytelen, még az adventet is eltévesztő embert és világát.

Ezzel együtt nem bánom, hogy kerítésként fahéj veszi körül az adventi mécsesem, bajban lennék, ha mondjuk És jól van a sok fény is, van elég sötétség kint is, bent is. És jól vannak az ízek, legyen az halászlé, fasírt vagy töltött káposzta, és legyen adventi wellness is, sokakra ráfér. Ezzel együtt alapos és komoly figyelmeztetésem lett a karácsonyillat, hogy az istállószag tulajdonképpen a világ esendőségének, törékenységének szaga, amelyet, bár jelentőségében összemérhetetlen, szintén vállalt értünk az Isten fia. Botrányos vállalás és legszebb vállalás. Ettől lehetünk mi – nem csak karácsonykor –: „Krisztus jó illata” (2Kor 2,15).

A szerző református lelkész és irodalomkritikus, a Pannon Tükör Online főszerkesztője.