Saul, Saul, miért üldözöl engem? – szólalt meg egy hang, amikor Tarzuszi Saul előtt hirtelen mennyei fény villant. „Ki vagy, uram?” – kérdezte a férfi, aki gyűlölettől lihegve indult Jeruzsálemből Damaszkuszba, hogy fogságba ejtse Jézus követőit. „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl” – válaszolt a hang, majd azt kérte a férfitól, menjen a városba, ott majd megmondják, mit kell tennie. Amikor Saul felkelt a földről, kinyitotta a szemét, de egyáltalán nem látott. Kézen fogva vezették Damaszkuszba, ahol három napig nem evett, nem ivott. Majd megtért, és elhatározta, Jézus követője lesz. A városban élt egy tanítvány, név szerint Ananiás, aki ezután felkereste Sault, s amint megérintette, a férfinak mintha pikkelyek estek volna le a szeméről, újra látott. Aztán felkelt, megkeresztelkedett, és felvette a Pál nevet. Ő lett a tizenharmadik apostol, aki óriási szerepet játszott a kereszténység elterjesztésében az európai kontinensen.
Ma, közel kétezer évvel a csodás események után egyedül vagyunk Ananiás otthonában, abban a házban, amelyben Szent Pál, a mi nagy tanítónk felvette a keresztény vallást. A ma már föld alatti kőépületet 1921-ben tárta fel egy kutatócsoport, amely a maradványok alapján megállapította, hogy igaz a hagyomány, amely a hely korai keresztény múltjáról szólt.
Ananiás házába – ahol ma templom működik – mégsem járnak turisták.
Túlságosan veszélyesnek tartják Damaszkuszt, ahol továbbra is hallani az ágyúropogást a város külvárosából, Dzsobarból, amelyet az iszlamisták tartanak a kezükben. Hamarosan azonban kisebb csoport érkezik a templomba. Egyszerű ruházatukon egyértelműen látszik, hogy itteniek. Most, ebédidőben bejöttek imádkozni. A helyi keresztény közösség tagjai ők, akik a hét éve tartó háború ellenére egy percre sem veszítették el hitüket.
Óriási a sürgés-forgás a Szent Kereszt-templom nagytermében. A görög ortodox egyház éppen karácsonyi nagyvásárt tart. Az ezüstszálakból formált betlehemi jászol mellett süteményeket kínálnak az árusok. A legötletesebb ajándék ezúttal egy ágyúlövedék hüvelye, amelyből teáskancsót formáltak. Másutt egyszerűen kaktuszt ültettek bele, ilyenkor, háború idején szépen lefestve az is szép ajándék. Különös hangulatot áraszt ez a forgatag: odakinn cseppet sincs hideg, este húsz fok is van Damaszkuszban, s bár idehallatszik a bombázások hangja, az emberek nyugodtan és kedélyesen beszélgetnek.
Itt találkozunk George Dauddal, egy huszonéves férfival, aki egészen furcsa jelmezbe öltözött: kantáros rövidnadrág van rajta, mintha valami mesefilmből lépett volna elő. Szent Barbara napjának közeledtével a helyi cserkészek vezetői vicces ruhákat vesznek fel, hogy felvidítsák a gyerekeket. Ezúttal úgy döntöttek, kisbabának öltöznek be, ami még a legkisebbeket is megnevetteti.
– Ezeknek a gyerekeknek a többsége háborúban született és háborúban nőtt fel. Megpróbáljuk nekik azt a gyermekkort átadni, amelyben mi békeidőben élhettünk – mondja George, aki péntekenként a helyi cserkészklubba szervez programokat a gyerekeknek. Szerinte ezek
a foglalkozások nagyon jók arra, hogy a háborús körülmények között élő kicsik kiadják magukból azt a feszültséget,
amelyet maguk is éreznek ebben a helyzetben. Szentestére is sok programot terveznek a gyerekeknek. Jelmezbe öltöznek, majd a szentmise után – ha engedi a helyzet – felvonulást tartanak a cserkészek, és hangszerekkel, dobokkal járják be a keresztény negyedet.
Akármilyen békésnek és derűsnek tűnik most a damaszkuszi advent, minden keresztény tud róla, mi történt három éve a mintegy húsz kilométerre fekvő Dúma városában, ami a modern kori keresztényüldözés szimbóluma is lehetne. Miután az Iszlám Állam fegyveresei elfoglalták a települést, vérengzésbe kezdtek. Egy péküzemet szemeltek ki vesztőhelynek, ahol a keresztény férfiakat élve megsütötték.
Kétszázötven gyermeknek még ennél is kegyetlenebb halált szántak: őket az üzem dagasztógépébe dobták, húscafattá zúzva a fiatal életeket.
A legidősebb közülük csupán négyéves volt. Mindezekről Alice Asszaf számolt be a múlt évben, miután sikerült elmenekülnie a városból. Neki a fiával végeztek a dzsihadisták, mert nem adta fel a hitét.
Hasonló borzalmakkal néztek szembe a keresztények Szíria más részein is. Maalulát, az itteni közösség egyik legfontosabb városát – ahol sokan ma is Jézus nyelvét, az arámit beszélik – az Al-Nuszra Front fegyveresei foglalták el 2013-ban. A város védői defenzívába szorultak, s mikor utolsó töltényük is elfogyott, egy magas szikláról levetették magukat, hogy ne kerüljenek élve a terroristák kezére. A települést ugyan a következő héten visszafoglalta a hadsereg, addigra a dzsihadisták már kifosztották a régi keresztény templomokat.
Amit nem tudtak elrabolni, azt elpusztították: így tettek a freskókkal is, az ábrázolt szentek arcát csákánnyal zúzták szét.
Az ország keleti végein élő keresztények is óriási veszteségeket szenvedtek a háborúban. Az Eufrátesz mentén fekvő, százezer lelkes Deir-ez-Zór három éven át kis sziget volt a terrorkalifátus óceánjában, több száz kilométerre a kormányerők állásaitól. Mivel repülőgéppel nem lehetett leszállni a város melletti légikikötőben, két helikopter szolgált arra, hogy evakuálják a civileket és a sebesült katonákat. A lakosság rendkívül mostoha körülmények közé került: a dzsihadisták egyre szorosabbra vonták az ostromgyűrűt, és nem engedték bejutni az élelmiszer-szállítmányokat. Deir-ez-Zór keleti oldalán még rosszabb volt a helyzet, mert azt az Iszlám Államnak sikerült elfoglalnia. Ott a keresztényeket sokszor úgy kínozták meg, hogy felkínálták nekik a választást, milyen eszközzel végezzék el rajtuk a tortúrát. Amikor ez évben a szíriai hadsereg az orosz légierő támogatásával felszabadította a települést, alig találtak keresztényt a városban.
– A nyugati média az elmúlt hét évben azt közvetítette, hogy itt polgárháború zajlik, pedig ez nem igaz. A lakosság hetven százaléka szunnita, a többi keresztény, alavita, illetve síita. Ha itt tényleg polgárháború lenne, a szunniták már rég elsöpörték volna az összes többi kisebbséget – mondja Elias al-Zahlavi, a szíriai katolikus egyház papja, akivel egy egészen különleges házban találkozunk Damaszkuszban. Egyszer megjelent itt Szűz Mária, s utána a házat imahellyé alakították át.
Elias atya nem csak a keresztények körében népszerű: a térségben élő muszlimok is ismerik és tisztelik.
A 85 éves, damaszkuszi születésű pap amellett, hogy latint, franciát és drámatörténetet tanított korábban, húsz könyvet és egy színdarabot is írt, amely az izraeli–arab konfliktusról szól. A keresztény pap most azzal érvel, hogy az állami alkalmazottak és a hadsereg katonáinak többsége szunnita, akik továbbra is jól megférnek a keresztényekkel és más vallási kisebbségekkel.
– Az a kérdés, ki küldött ránk nagyjából négyszázezer iszlamistát. Közel száz ország részes ebben. Biztos vagyok benne, hogy Magyarországról is jöttek – mondja a lelki vezető, aki szerint a nyugati országok is felelősek azért, hogy idáig fajult a helyzet Szíriában, ahol korábban békésen éltek egymás mellett a különböző felekezetek. – Ideküldték őket, hogy lerombolják Szíriát, de nem gondoltak arra, hogy ezek egy része haza fog térni, és hazájában folytatja a pusztítást – emlékeztet Elias atya, aki 1973 óta számos levelet írt a nyugati vezetőknek, felhíva a figyelmüket, mit kellene tenniük annak érdekében, hogy békében tudjanak élni a muszlimokkal.
– A nyugat-európaiak azonban éppen az ellenkezőjét cselekedték: szelet vetettek, és most vihart aratnak – mondja az idős pap. Azzal számol, hogy emiatt még óriási problémák várhatók Európában.
Sokan éppen a szíriai háború kapcsán kérdezik ma, hogy ha van Isten, miért engedi azt a rengeteg szörnyűséget és kegyetlenséget, amely nemcsak ebben az országban, hanem az egész világon történik. Mi is feltesszük ezt a kérdést.
– Isten olyan áldást adott nekünk, amit nem érdemlünk meg. Szabadnak teremtett minket, de nem tudunk ezzel élni.
Így mielőtt azt kérdezzük, hol van Isten, én azt kérdezném: hol vannak a vezetőink, akik óriási szabadságot kaptak, mégis visszaélnek a hatalmukkal, és tönkreteszik a társadalmat – válaszol Elias atya, aki egy hasonlattal világít rá, mit is jelent a szabad akarat. – Ha valakinek gyermeke születik, nagy áldozatokat hoz érte, később mégis tiszteletben kell tartania annak szabad akaratát. Az ember értéke a szabadságában van, és Isten tiszteletben tartja ezt a szabadságot – összegez az idős pap. – Arra figyelmeztet, ezzel a szabadságunkkal mindig helyesen kell élnünk.
Michel Azaar lakása talán nem is lehetne veszélyesebb helyen. Hatalmas erkélyéről egyenes a rálátás Dzsobarra, ahonnan az iszlamisták szintén rálátnak a lakására. Ahogy innen szétnézünk, az úton mindenfelé rakéták és gránátok becsapódásának nyomait látjuk, a lábunk mögött pedig egy lövedék nyomát fedezzük fel az erkélyajtón.
– Amikor belőttek, szerencsére éppen nem voltunk itthon – mondja a férfi. A családjával fogad minket az otthonában, a keresztény negyed Aleppó utcájában. A lakást már gyönyörűen feldíszítették, a gyerekek, Stefani és Tatjana alig várják már a karácsonyt. Michel a keresztények egyik legszentebb helyéről, Szednajából származik, amelyet a háború elején körbezártak az iszlamisták. A város viszont kitartott: a helyiek megszervezték önvédelmi egységeiket. Hetente két napot ő is Szednajában szolgált, hiszen korábban mindenki kapott fegyveres kiképzést. Damaszkuszból viszont nem költözne el: szerinte a menekültek törvénytelenül hagyták el az országot, emellett rengeteg a negatív tapasztalat külföldön. Az sem mellékes, hogy neki itt megvan az egzisztenciája, és különben is Szíria a hazája.
Sorozatlövés hallatszik most a szomszédos utcából. Gyakran fordul itt ez elő, annyira közel vagyunk a frontvonalhoz. Nada Tuma, Michel felesége azt mondja, megszokták ugyan már az állandó lövöldözést, de a mai napig jobban szereti, ha a gyerekei otthon vannak. Volt, hogy percenként telefonált az óvodába, ahová a lányai járnak, mert robbanást hallott abból az irányból. Ma már elfogadták, hogy így kell élniük.
Ő sem hagyná el semmi pénzért a hazáját, mert jól tudja, ha ezt tennék, az iszlamisták kezére kerülne az egész ország.
– Mit tehet egy keresztény, amikor még karácsonykor is csak bombazáporban tudnak ünnepelni? – kérdezzük. Nada sóhajt egyet, elmosolyodik, és csak ennyit mond:
– Keresztet vetünk, és megyünk tovább.
