Mácsai Pál: Semmi misztikus, játszani mindenki tud

Az Örkény alapító igazgatója a színházról, a Terápiáról, bulvárról, békülő szekértáborokról és a színház mély erkölcsösségéről. Interjú.

– Színházigazgatóként profitált a pszichoanalitikus szerepéből?
– A terapeuta tudatosan, intenzíven figyel a páciensére, hogy ne mulasszon el semmit, mert egy apró részlet is továbbvezetheti. Ezt elhoztam magamnak a szerepből, igyekszem tudatosan figyelni.

– A Terápia mintha az egyes karaktereken keresztül a magyar társadalom lelki traumáit igyekezett volna kibeszélni. Szándékosan hangolták így a sorozatot?
– A Terápia modellhelyzeteket mutat, amelyekben sokféle alkat megjelenik, de az nem cél, hogy a szereplők a teljes társadalom jellemző típusait lefedjék. Nem közéleti problémákat, hanem személyes sorsokat vizsgálunk, és miután az ember közösségben él, ezek elénk hoznak néha társadalmi kérdéseket. A sorozat izraeli eredetű, mi az amerikai verzió alapján dolgoztunk, de minden évadban el is tértünk attól, a harmadikban már felbukkan egy olyan karakter is, aki egyáltalán nem szerepel az eredetiben. Gigor Attila rendező találta ki és írta bele a történetbe.

– Magánemberként hogyan viszonyul a pszichológiához?
– Az egyetemen sok egyéb mellett pszichológiát is hallgattam, a színpadi működés lélektana érdekelt. Tisztelem ezt a tudományt, és hálás vagyok neki, elég a huszadik század művészetére gondolni: értelmezhetetlen a pszichológia közelítésmódja nélkül. Fiatal tudomány, 120-130 éves fogalmi és gondolkodási rendszer, amelynek szinte minden eleme egyidős az emberiséggel, de a Freuddal induló tudományos vizsgálata viszonylag friss. Az ő rendszere nagy fordulat a kultúrtörténetben. Akkora, mint hogy a Föld nem lapos, vagy hogy nem a világ középpontja. Így kellett azt megértenünk és elfogadnunk, hogy tudatos létezésünk csak a felszín. Magyarországon egyébként a pszichológiának hányatott sors jutott, a húszas évektől a második világháborúig zsidó áltudomány volt, a Rákosi-korszakban burzsoá áltudomány lett, és csak a hatvanas évektől nyert újra, elég lassan, polgárjogot. Emiatt fáziskésésben vagyunk, de az rég világos, hogy a pszichológia sokaknak sokat segít a létezésben. Ma már csak egészen korlátolt vagy tudatlan lelkek tartják úgy, hogy a pszichológia valami kamu, amelyhez önmaguk rendbetételéhez gyenge emberek fordulnak nyafogni. Ezen szerencsére túl vagyunk.

– Említette, hogy pszichológiát is hallgatott az egyetemen, ahol azonban az esztétika volt a fő szakja. Fontos, hogy egy színész ne csak a gyakorlattal, de a művészet elméletével is tisztában legyen?
– Van, akit egyáltalán nem érdekel, és nem is szorul rá az elméletre. De ha most megfordul, és ránéz az irodai könyvespolcra, láthatja, hogy én az az alkat vagyok, akinek szüksége van a rendre. Nekem minden gondolati rendszer is, amelyet megismerek, segít eligazodni.

– A könyvespolcán lévő rendben sok képzőművészeti album is helyet kapott. Édesapja festőművész volt. Önt is megérintette ez a művészeti ág?
– A példányaim tele vannak firkálva, de ez minden: nem alkotás, hanem idegrendszeri kisülés. És a gyerekeimnek készítettem képes mesekönyvet, de hát az sem képzőművészet, hanem családi játék.

– Budapest egyik meghatározó művészszínházát irányítja lassan két évtizede. Az Örkényt sokszor emlegetik együtt a Katona József Színházzal, ebben a felosztásban az ön által vezetett intézmény a klasszikus darabok otthona, míg Máté Gábor színháza a kortárs művekre specializálódott. Egyetért ezzel?
– Nem. A Katona is játszik klasszikus darabokat, amelyekben mindannyiszor a kortársi értelmezést kutatja. Mi mást tenne? Minden darab kortárs volt egyszer, a színház pedig a jelen idő művészete: amikor a legkonzervatívabbnak tűnő előadást játsszák valahol, akkor is a jelenről van szó. A néző ma jön a színházba, csak a saját tapasztalataiból képes nézni, gondolkodni, asszociálni. Arra nem tud gondolni, amire Shakespeare idejében gondoltak. Ez ilyen egyszerű. Hogy stilárisan melyik színház mennyire hajlítja a mába a régi színdarabot, az pedig ízlés kérdése. A két színház sokban hasonlít egymásra, ami egyáltalán nem baj, egyrészt a konkurencia hasznos és inspiráló, másrészt nagyon nagyra tartom a Katonát. Természetesen nem ugyanaz jut eszünkbe az egyes darabokról. A hasonlóság a megcsináltság igényében van, a különbség pedig a két színházban dolgozó művészek alkatában. És talán a színházi térben, annak sugallatában. Mi egy elég speciális, pici, intim színpadon dolgozunk. És mi is játszunk kortársat – nem annyit, mint a Katona, de nekünk csak egy éve van stúdiószínházunk. Szóval a különbséget, azt hiszem, nem ebben lehet tetten érni, hanem a stílusban, az alkotókban.

– Fontos, hogy a színház foglalkozzon a közélettel, a politikával?
– Természetesen. A színdarabok legnagyobb részének van közéleti felülete, a görögök óta így van, így is marad. Ott a dráma egyenesen társadalmi tükör és morális sorvezető volt, a szövegek, darabok gondolkodásbeli, életvezetési, jogi, erkölcsi problémákra reflektáltak, társadalmi berendezkedések elfogadását vagy elutasítását, törvények betartását vagy be nem tartását vizsgálták. Nem minden darabra igaz ez természetesen, de ha egy mű közéleti ihletésű, akkor a színháznak ki kell azt bontania. Hogy hogyan, az a művészi közösség világnézetén, mondanivalóján és ízlésén múlik.

– Távol tudják magukat tartani a napi politikai sárdobálástól?
– Igen, eléggé, de ez kiszámíthatatlan, és értelmetlen is lenne számolgatni. Legtöbbször egyébként is olyasmi veri ki a biztosítékot, amire nem is számítasz, hiszen a saját fejeddel gondolkodsz, nem másokéval. Az ízlés vezet itt is, nem a politikai latolgatás.

– Az elmúlt években, a társadalom egészéhez hasonlóan, a színházi világ is rendkívül megosztottá vált politikailag, és a szereplők személye miatt ez az ellentét talán még látványosabb, mint máshol. Hogyan látja most a helyzetet, elképzelhető párbeszéd a szekértáborok között?
– Létezik ilyen párbeszéd, és a helyzetet itt jobbnak is látom, mint pár évvel ezelőtt. Mindaddig, amíg a jelenlegi kurzus el nem foglalta pozícióit, az éppen hatalomra jutók süketek voltak a sajátjuktól eltérő véleményre. Ma a felek kíváncsibbak a másikra. Szakmai kérdésekben csak együtt dönthetünk, más okos megoldás nincs. Ám csak a színházi szakmáról beszélek, a társadalomban semmi nyoma a közeledésnek.

– A színház elindíthatja a békülési folyamatot?
– Kevéssé. Hiába adunk el nagyon sok színházjegyet, a művészszínházak előadásait a társadalom egészének csak töredéke látogatja. A szórakoztató színházaknak természetesen nagyobb közönségük van, ott azonban nem foglalkoznak közéleti kérdésekkel, így ebből a szempontból nincs szerepük. Másrészt minden néző eleve oda megy, ahol azt a világnézetet kapja, amelyikre kíváncsi. Nemigen van átjárás, nem vitáért járnak az emberek a színházba, hanem megerősítésért, visszaigazolásért, hogy nincsenek egyedül.

– A szórakoztatás mennyire fontos egy művészszínháznál?
– Minden előadásnak szórakoztatónak kell lennie, ami annyit tesz, hogy nem lehet unalmas. A szórakoztatás eszköz, sokféleképpen lehet használni. Iparra is, művészetre is.

– Hol lehet meghúzni a határt a kettő között?
– Az ízlés mentén, más mérce nincs.

– Ha már a közönség mindenütt ezt látja maga körül, a bulvár beszivároghat a színpadra is?
– Azt hiszem, nem maga a bulvár, hanem a kommunikáció módjának megváltozása gyakorolja a legnagyobb hatást. Túlgyorsultunk: ha egy internetes oldal pár másodperc alatt nem fog meg minket, megyünk tovább, új ingert keresünk. És ezzel együtt, amióta bemutattuk a József és testvéreit, amely ötórás előadás este hattól tizenegyig, elsőként fogynak el a jegyei a pénztárban. Nem látom tehát, hogy drasztikusan romlana a kíváncsiság vagy a minőségigény. Sőt, ez valószínűleg ellenhatás. A színházban az lehet vonzó, ha igazat mondunk, szemben például a médiával, amelynek döntő része vagy egyenesen hazudik, vagy jobb esetben is egyszerűsítve, összetettségéből gyököt vonva jeleníti meg a valóságot. Egyáltalán nemcsak politikailag kell igazat mondani, az is ide tartozik, hogy a jó színház a világ bonyolultságát és ellentmondásosságát sem hazudhatja el.

– Szeptember végén adták át az Örkény megújult nézőterét, a háromszázmillió forintos felújítás azt is jelenti, hogy a színház új szintre lépett, klasszikussá vált?
– Csak annyit jelent, hogy jobban látni a színpadot, jobban hallani a színészt, kényelmesebbek lettek a székek, előadás közben nem sajog az ember dereka, és elfér a lába. Céljaink és a feladataink nem változtak. 1939-től az 1944-es betiltásig ez a színház a függetlenül gondolkodó pesti polgárság egyik zarándokhelye volt. Ezelőtt csaknem húsz évvel azért kezdtünk bele a munkánkba, hogy az időközben bulvárszínházzá váló intézményt visszahelyezzük eredeti jogaiba.

– A bátor és szókimondó előadások kapcsán korábban elsősorban a független színházakat emlegettük, ezeknek a műhelyeknek a szerepe azonban jelentősen csökkent az elmúlt években.
– Nem a tehetségen vagy az alkotóerőn múlik, hanem a kultúrpolitikán, az általa elosztott pénzen. A független szféra nagyon kevés forrást kap. Ez nagy baj, és a mi felelősségünk is. Én sajnos nem tudok többet tenni, mint hogy folyamatosan ezt szajkózom. Az elmúlt fél évszázadban a színházi élet fontos inspirációi nagyjából felerészt a független szférából jönnek, és ezt nagyon komolyan kellene venni. Mondok egy teátrális példát. A XIX. század második felében Párizsban létezett a képzőművészetben az akadémiai kultúra hatalmas bevételekkel, óriási tárlatokkal, szalonokkal, tanulmányokkal, folyóiratokkal, könyvekkel, továbbá volt a Montmartre-on egy kis független csoport, nevezzük akár avantgárdnak, bár akkor nem így hívták, amely a saját szája íze szerint festett, éhbérért. Ma az utóbbiakért járunk múzeumba, az ő képeikért fizetnek ki vagyonokat az árveréseken. Az önmagát dicsérő akadémiai művészetre nem emlékszünk. Az az el nem hanyagolható különbség, hogy a festészetben elképzelhető, hogy az alkotó a halála után hat, míg a színházban ilyen nincs, az asztalfióknak nem lehet színházat csinálni, az előadás vagy létrejön a jelenben, vagy nincs. Ezért súlyos probléma, hogy a függetlenek nem kapják meg azt a támogatást, amelyet a jelentőségük és a tehetségük miatt megérdemelnének.

– Milyen hatással lehet a kritikus művészekre, hogy a kultúra állami támogatása mára nagyjából egy kézben összpontosult?
– Nincs egy kézben szerencsére, három-négy kézben van, de ízlésében elég kötött, hogy mire ad szívesen forrást az állam. Ez nemcsak az egyes művészekre van hatással, hanem a teljes magyar kultúrára, amelynek szerepe sokkal jelentősebb, mint amit jelenleg hivatalosan betölt. Nem költünk rá eleget. Lehetne persze rosszabb a helyzet, a színházak működnek, előadásokat csinálunk, filmek készülnek és sokfélék, de ez nem azt jelenti, hogy minden rendben van, mert lehetne jobban csinálni. Központi inspiráció például nem létezik: a Magyar Művészeti Akadémiától túl sokat vár az állam, nem lehet reprezentáns központokból friss, valódi kortárs művészetet létrehozni. Pedig nekünk, magyaroknak a kultúránk az igazi, rangos megkülönböztető jegyünk a világban. Klassz, hogy a filmjeink sok díjat nyernek, joggal sikeresek, de itt nem szabad megállni, ennél sokkal többre lennénk képesek.

– Ritkán látjuk filmen, a Testről és lélekről után most a Volt egyszer egy Németország című nemzetközi produkcióban kapott rangos szerepet. Hogyan került bele, milyen volt külföldi stábbal dolgozni?
– Felhívtak Németországból, Várnai Ágnes hamburgi producernek, castingdirektornak jutottam eszébe. Kérdezték, hogy tudok-e németül, elhívtak próbafelvételre, és megkaptam a szerepet. Németül játszottam, de a nyelvet leszámítva a forgatás nem különbözött az itthonitól. Rendkívül élvezetes munka volt, a filmnek köszönhetően találkozhattam például azzal a színészkörrel, amelynek tagjai három-négy nyelven is magas szinten beszélnek, illetve játszanak Európa-szerte. Láttam, hogy ez a sokszínűség mennyire termékeny, hogy a sokféle kultúra találkozása és egymásra hatása milyen pezsgést hoz.

– A színházi világ az elmúlt hónapokban a szexuális zaklatási botrány kapcsán került legtöbbször a hírekbe. Milyen hatással lehet az ügy a szakmára?
– Ez nem színházi ügy. Színházi alkotók disznóságaira derült fény, de a színháznak nem ez az alaphangja, a színház erkölcsös hely. Nincsen erkölcstelen végszó. Nincsen erkölcstelen artista, mert az erkölcstelen artista partnere lezuhan, és kitöri a nyakát.

– A botrány nem ijeszti el a közönséget a színháztól?
– Nem, mert ezek az ügyek nem a színház természetéből fakadnak. A színház természetéből az önátadás, a hivatástudat, a szövegtudás, a töméntelen munka, saját egészségünk feláldozása, a közönség szolgálata fakad. Hogy az irodában hogyan élnek vissza egyesek a nekik kiszolgáltatott emberek helyzetével, az nem a színházat minősíti.

Melyik a kedvenc

filmje?
Semmiben nincs egy kedvenc, de talán Fellini Amarcordja.

festőművésze?
Akkor ötöt mondok, és sokakat kihagyok: Vermeer, Brueghel, Van Gogh, Otto Dix és Tihanyi Lajos.

városa?
Ugyanígy, csak most négyet: Budapest, Róma természetesen, Firenze és Amszterdam.

könyve?
Itt végképp nincs egyetlen, de maradjunk a négynél: Don Quijote, Bűn és bűnhődés, Szindbád és Örkény egypercesei.