Néma éjféli misék

Brusznyai József atya az ablaktalan zárkákban is látható keresztről és arról, hogy lett Isten mellett az állam szőlőmunkása is.

József atya a bécsi Pázmáneumba, az ottani magyar szemináriumba került. Mivel azonban nem kapta meg az útlevelet, az első évet Vácon végezte el, és csak egy évvel később került Bécsbe, ahol három és fél évet töltött tanulással, az utolsó hat hónapot már inkább csak romeltakarítással és a könyvek mentésével, mert bombázni kezdték az osztrák fővárost, amiből a szemináriumnak is kijutott. Amikor hazatért, hogy megkezdje papi szolgálatát, a disszertációját is írni kezdte. Ekkoriban csődölt be a pengő, úgyhogy a hóna alatt a dolgozat kéziratával, valamint hátizsákjában egy kiló szárított szűzdohánnyal utazott el a határig, ahol átjutott a kukoricáson, majd eladta a dohányt, hogy legyen pénze az utazásra és a bécsi tartózkodásra. Az utat egy évvel később még egyszer megjárta, akkor tíz kiló liszt volt a „valuta”, amelyből fedezte az oda- és a visszavonatutat.

A világháború után Csongrádon lett hitoktató. Nem volt az iskolában se tankönyv, se papír, se írószerszám. Azzal a javaslattal fordult a gyerekekhez, hogy a tanórát feloszthatnák három részre: az első negyedórában leadja a tananyagot, a második tizenöt percben megtanulják közösen, majd együtt énekelnek. Ez tetszett a gyerekeknek, néhány hónap múlva már iskolai ünnepélyeken énekelt a kis „énekkar”.

A világháborút követően Csongrádon és Mezőtúron szolgált a kommunista hatalomátvételig. 1948 szeptemberében Vácra került a papi szemináriumba a kispapok prefektusának. Az öt évfolyamon majdnem ötven kispap tanult, de a zűrös idők miatt volt köztük számos olyan is, aki idősebb volt Brusznyai Józsefnél, esetleg vele egyidős. Ezért érkezésekor megnézte a könyvtár katalógusában, milyen dogmatikus szakkönyvek találhatók meg a gyűjteményben, és kiválasztotta azokat, amelyekből csak egy példány volt. Ezekből készült fel latin nyelven, és az előadást is latinul tartotta meg. A kispapok szaladtak a könyvtárba, és keresték a latin nyelvű dogmatikákat. A második órán már kérlelték, hogy magyarul tartsa meg dogmatikamagyarázatait.

– Én akkor azzal a végtelen jó szívemmel beleegyeztem, és többet nem volt gond a korkülönbséggel, szépen felkészítettem őket a vizsgára is.

Egy vasárnap, 1950. augusztus 6-án aztán sok minden megváltozott.

– Arra ébredtem éjjel, hogy négy jól öltözött, kopaszra nyírt úriember ráz engem. Azt mondták, Budapesten valaki szeretne valamit megkérdezni tőlem. Mondtam, mondják el, mit akar, ezért fölösleges beutaznom. Nem egyeztek bele, úgyhogy a szép, lefüggönyözött fekete autóhoz tessékeltek, és bekötött szemmel elindultunk a főváros felé.

A végállomás az Andrássy út 60. volt, ahol a váci püspöki bíróság két másik tagjával együtt előállították. Brusznyai József ekkor a bíróság jegyzője, a hatalom célja pedig az volt velük, hogy segítségükkel előkészítsenek egy Mindszenty Józseféhez hasonló pert a váci püspök, Péteri József ellen. Három hét után fejeződött be a kihallgatás, mivel a katolikus püspöki kar addigra megállapodást kötött az állammal, így okafogyottá vált a koncepciós per.

– Annyira udvariasak voltak, hogy nem tettek ki egyből, hanem ismét szép fekete autóba tessékeltek, amellyel üdülni vittek. Három évet és két hónapot töltöttünk Kistarcsán, az internálótáborban.

Elsőre olyan zárkába helyezték, amelyiken nem volt ablak, csak egy kis szellőzőnyílás, amelyen némi fény beszüremkedett. A vasajtót csak akkor nyitották ki, amikor kihallgatásra vittek valakit, vagy amikor naponta háromszor beadták az ételt. Egy ilyen alkalommal észrevette a fehérre meszelt falba – feltehetőleg a kanál nyelével – belevésett keresztet, amely mellé valaki belekarcolta: „Ha eszt látod, ne érezd, hogy szenvedsz!”

– Megható volt, mert a helyesírása miatt tudtam, hogy nem pap írta, hanem kevésbé iskolázott, egyszerű ember.

Néhány hónap elteltével átkerültek a közös papi szobába, amelyet húsz személyre rendeztek be. A földön és a priccseken ötvenhat embernek jutott hely, de csak oldalvást, egy irányba nézve lehetett aludni. Ha valakinek éjjel ki kellett mennie, mindenkit fölkeltett, ilyenkor az egész társaság átfordult a másik oldalára. Az asztalon, ahol a csajkák és poharak álltak, Regőczi István atya, az Isten vándora feküdt.

– Egy éjjel Regőczi Pistike nagyon megszomjazott. Kereste, melyik pohárban lehet egy kis víz, végül talált is, meghúzta, így kötött ki a szájában a Vári Feri bácsi műfogsora. Voltak vidám dolgok is, sosem keseredtünk el.

Amíg maguk közül választhattak szobaparancsnokot, minden reggel miséztek is. Később civil szobafelelőst kaptak, emiatt sokkal óvatosabbnak kellett lenniük. Így aztán cselhez folyamodtak, és a szobaparancsnokot mindennap kihívta valamelyikük sakkpartira. Közben a háta mögött a többiek úgy miséztek, hogy aki mondta a liturgiát, az éppen csak formálta a szájával a szavakat, szinte hang nélkül. A sakkfigurákat kenyérbélből készítették, a fehéreket a „kincstári” félbarna kenyérből, a feketéket megkormozták a kályhából.

Karácsonykor is elmondták a „néma” éjféli misét, kezet ráztak egymással.

– Teológiai főiskolát is működtettünk ott, mert az ÁVO kispapokat is elhurcolt, úgyhogy a dogmaticae specialist nyugodtan taníthattam, és amikor véget ért az internálásunk, ezek a fiatalok különbözeti vizsgát tehettek, és mindenkit átengedtek, felszenteltek.

Szabadulása után gimnáziumi tanár Árpád öccséhez utazott Veszprémbe, aki feleségével egy albérleti szobában élt. Érezte, hogy ez a helyzet nem jó, így jelentkezett a váci püspöknél szolgálatra, és elbúcsúzott öccsétől. Árpád 1956-ban tanítványainak forradalmi csoportot alapított, ugyanakkor arra is nagyon figyelt, hogy a fiatalok ne keveredjenek fegyveres harcba. Több pártfunkcionáriust és ÁVH-st is megmentett a felkelők bosszújától, ennek ellenére koncepciós perben halálra ítélték, majd 1958-ban kivégezték.

A váci püspök Brusznyai atyát Ceglédre helyezte káplánnak, az egyetlen probléma, hogy a plébános békepap volt, aki kérte is az Állami Egyházügyi Hivatalban, hogy tegyék el onnan az új káplánt.

– Olyan készségesen meghallgatták a kérését, hogy a hivatal még a papi szolgálattól is eltiltott. A püspök azonban a segítségemre sietett, és megtett a váci székesegyház kántorának. Ezzel viszont csak az volt a baj, hogy mindössze havi háromszáz forintot tudott fizetni. Ekkor édesapa is velem élt, mert épp szabadult a Csillag börtönből, ahol izgatás miatt három évet ült. Előbb ő is Árpádékhoz ment, de érezte, hogy zavarja a fiatal házasokat, ezért azt mondta nekem édesapa: „Drága bátyám! Olyan szép prédikációkat tudtok tartani a gyermekek szülők iránti szeretetéről, hogy bemutathatnád, hogyan is néz ki ez a valóságban!”

Így kerültek egy kis egyházi lakásba Vácra, és az atya munkát vállalt a sződligeti állami szőlészetben. Előbb a pártbizottságnak is áldását kellett adnia, hogy szőlőmunkás válhasson a papból. Ez is meglett, így kelt fel minden reggel fél ötkor, ötkor titokban misézett az üres székesegyházban, biciklire pattant, és hatkor már a szőlőben jelentkezett munkára. A brigádvezető Cipó bácsi őt tette meg a csapat írnokának, és rendkívül elégedett volt a munkájával. Később felvették a váci siketnéma-intézet kazánfűtőjének, de ezt a munkakört már nem töltötte be, mert az egyházügyi hivatal visszaadta az engedélyét.

Mi adta az erőt ilyen derűvel elviselni azt a rengeteg csapást, amelyet a kommunizmus és a nehéz történelmi idők jelentettek?

– Az adott erőt, hogy tudom, nem a magam ügyét szolgálom, hanem Jézus Krisztusét. Emiatt pedig azt akarom, hogy az emberekhez előnyös formájában jusson el rajtam keresztül a krisztusi üzenet. Úgy tudtam hűséges maradni a hitemhez, hogy mindent alaposan átgondoltam. Magam is mondom szóról szóra az apostoli hitvallást, de titokban, magamban, úgy, hogy hiszek a mérhetetlen világmindenség teremtőjében. A teremtett világ ugyanis nem föld és menny. A mennyország az Isten országa, benne a lelkek Istennel, a lélekkel vannak együtt, és nem egy öreg bácsival. Akik őt imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk. Kistarcsán is azzal a tudattal éltünk, hogy ha a Jóisten ezt kéri tőlünk, akkor ezt adjuk neki. Emiatt nyugodtak voltunk. Nagyon nehéz ma jól megünnepelni a karácsonyt. Az átlagember csak munkaszüneti napot lát benne, valami külső csillogást, de igazi lelki azonosulást nem talál benne. A mi feladatunk lenne, hogy erre a lelki tényezőre is nyitottá tegyük. Ehhez jó lélekkel kell végeznünk a szolgálatunkat, és aki fogékony, rezonálni fog. Nálunk Annuska szaloncukrokat díszít, és egymásnak boldog karácsonyt kívánunk.

Keresve sem találhatnánk ennél gazdagabb karácsonyt.