Az első karácsony halk dallam lehetett, amelyet az éjszaka mélyén dúdolt el a Jóisten. Akkoriban az emberek hagyták még, hogy év végére elfogyjon körülöttük a fény, és sűrű sötétség gyűljön össze a helyén. Nem aggattak az ünnepre harsány színeket és hangokat, az ablakaikban nem olvadoztak hatalmas LED-jégcsapok, és nem daloltak olcsó liftzenét hóemberes pulóverbe öltöztetett plüss rénszarvasok a boákkal és gömbökkel benőtt kirakatokban. Betlehem külsőn csönd lehetett, és aligha volt túlságosan fényszennyezett arrafelé az ég. Halk ének mellett iszogathattak az éjszakás pásztorok, akiknek angyal adta hírül, indulniuk kell. Meglepődhettek nagyon. Elindulni egyébként is a legnehezebb. Felkelni a tűz mellől, és botokkal meg kolomppal vágni át a cseppfolyós feketeségen, úttalan utak felé venni az irányt, hogy meglássák végül Krisztust. Nagyanyámnak volt ilyen tiszta vakhite.
Elindulni a legnehezebb. De hát mese nincs, a roráték mindenütt napkelte előtt kezdődnek. Kolozsváron is, ahol eltöltöttem egyszer az adventot, és ahol még korábbinak tűntek a hajnalok. Álmosan kelni ki az ágyból, teagőzre gondolni és vastag sapkára egyből, aztán dideregni az úton a kialvatlanságtól meg a metsző széltől, és hallani, hogy már harangoznak. Sietve bukdácsolni végig a megfagyott Mikó-kerten, ottfeledett műanyag kávéspoharat látni a klinika kerítésén, vacogva suhanni el a könyvtár előtt, végig a Jókai utcán, a bejáratnál pedig visszabiccenteni a behavazott szárnyú Mihály arkangyalnak, itt vagyok, ideértem. Így ülni be a kanócfüst- és tömjénillatú padba. Az odaút persze, a díszlet behelyettesíthető, a hideget viszont semerre nem lehet megúszni.
Pontosan emlékezni a legnehezebb, úgyhogy lehet, a tömjénillatot képzelem csak, a gyertyafény viszont biztos. Az is, hogy amíg a sálak bomlanak, és minden odaérkező ásítozik, a lámpák elalusznak lassan, hátulról előrefelé, az oltáriszentség fénye marad és az oltárnál elmormolt szavak. Ülünk némán a füstarcú csendben. Lehet, hogy egyetlen helybélit sem lep meg a vastag pillérekről ránk telepedő hűvös sötét, egy magamfajta tápos képed csak rajta el. Azt éneklik az áldozás alatt: „Várj, és ne félj ” Először fogom fel igazán, hogy ez itt a feladat: várni. Szoktatni a szemünk a sötéthez, hideghez, hogy meglássuk Krisztust a jászolban, télben.
Nem volt egyszerű meglátnom abban a lerobbant kórházban, ahol 2015 karácsonyán a nagyanyám feküdt. Elindulni a legnehezebb, de akkor egyik lépés sem volt könnyű. Végig arra gondoltam, mire gondolhat vajon most az anyám meg az apám, csak hogy ne kelljen arra gondolnom, én mire gondolok. Csendben közeledtünk az alulvilágított kórterem kényelmetlen, nyikorgó és keskeny ágyai felé, amelyeken – tudtuk – csillagok pihennek. Messze járnak, és nem lehet tudni róluk biztosan, a fényük kigyúl-e még. Mint amikor a teamécsesből a viasz elfogy, de melegít még és pislog a kanóc. A sötétben van a legnagyobb szükség a szeretetre.
Elindulni tényleg a legnehezebb. Meg odaérni, ahol tudjuk, nem lesznek szavak. Ügyetlenül mesélni a karácsonyról, és hiába várni választ. Aztán bátortalanul, halk énekbe kezdeni, és elképedni, hogy a végén, éppen a legvégén elmosolyodik és felénk biccent a mozdulatlan, megnémult nagyanyám, mint a behavazott szárnyú Mihály arkangyal Kolozsvár főtemplomának a bejárata fölött. És mintha azt mondaná, látjátok, a szavak helyett itt van az ének nekünk, vagyis hát a karácsony, amelyet a Jóisten eldúdolt réges-rég.
Az ének megemelt beszéd, a karácsony megemelt idő. Magasba ránt, magához ölel általuk az Isten. Az ének harmónia, megrezgeti a levegőt. A karácsony dallamtalan csend inkább, amelybe – mint minden rorátéra induló – beleremegünk. Jó lenne azt gondolni, hogy ezt keressük, amikor év közben magunkban énekelgetünk, de nem ilyen egyszerű. Az ének az emberi világnak adott darabka isteni. És persze a karácsony is. Nagyon nehéz lenne nélkülük. Az elején átkozottul zavarban vagyunk mindig, a végén pedig a meghökkenés marad. A templomban kanócfüst, és infúziócsöpögés a betegszobán. Addigra eloldalog belőlünk a félelem.
Ne féljetek, ez a legnehezebb tanítás. A kilátástalanság, a tehetetlenség, a hangzavar, a düh mind a félelemből következik. És sok minden más is. A Biblia könyveiben száznál is több helyen hangzik el a bátorítás. Ne félj! Így nyugtatja Isten Ábrahámot, ne féljetek, így a kiválasztott népet Mózes. Ne félj magadhoz venni a várandós Máriát, biztatja az angyal Józsefet, és ugyancsak egy angyal magyarázza meg aztán a sírnál összesereglett asszonyoknak, hogy nem kell félniük, Jézus azért nincsen ott, mert feltámadt. Megtörtént, amire több ezer éve minden ember várt. Várj, és ne félj, ahogy Kolozsváron énekelték napkelte előtt a didergő katolikusok.
A karácsony a legnehezebb ünnep, mert amire ideér, elfogy belőlünk az erő, elfogy körülöttünk a fény. De hát a szeretetre a legnagyobb szükség akkor van, ha minden fénytelen. Jézus születésével azonban oszlani kezd a tél, ki kell csak várni. És a karácsony érkezik. És ott van benne a vége és az eleje. Az éveknek. Az éneknek. Az életnek. Ilyen egyszerű.
