Az elmaradt újévi meccs

Barátkozás a fronton: ellenállási tevékenység következményekkel.

Nem először fordult elő, hogy a szemben álló felek az „élni és élni hagyni” szellemében előmerészkedtek, és hallgatólagos megállapodásuknak megfelelően engedték egymásnak, hogy ki-ki ellássa sebesültjeit, eltemesse halottait, megerősítse árkait. December 1-jei naplóbejegyzésében az egyik angol katona már arról számolt be, hogy a németek egyik sebésze „átlátogatott” hozzájuk, és megkérdezte, hogy vannak. A francia és német katonák sokkal feszültebb viszonyban voltak egymással, ennek ellenére decemberben kisebb-nagyobb frontszakaszokon esténként napi fél órára köztük is abbamaradt a harc, hogy a holttesteket összeszedhessék a harcoló felek, és ekkor újságokat is cseréltek. Ám a karácsonyi fegyvernyugvás volt az utolsó ilyen alkalom.

A legfelsőbb hadvezetés szigorúan tiltotta az effajta barátkozást, mert úgy vélték, károsan hathat a fegyelemre. Ennek szellemében hazaárulásként kezelték a baráti gesztusokat. A frontvonalban harcolók ezért egyfajta ellenállási tevékenységnek is szánták a barátkozást.

Anglia a futball hazája, és a fegyverszünet ténye talán azért is él ennyire intenzíven, mert a labdarúgás is szerepet kapott ezekben a napokban. Hogy erős kollektív nemzeti emlékről van szó, az is bizonyítja: a Sainsbury’s áruházlánc 2014-ben, a százéves évfordulón hosszú, többperces reklámfilmben elevenítette fel a múlt század eleji eseményeket, ezt eddig húszmillióan nézték meg a videómegosztón. A némileg giccses, a rengeteg szenvedést érzelgős képsorokká egyszerűsítő film újrameséli a történteket, a csúcspontja pedig egy hatalmas futballütközet.

A történészek a mai napig vitatják, hogy tényleg lejátszották-e azt a mérkőzést, amelyet a legenda szerint 3:2-re nyertek a németek. Sokkal inkább azt valószínűsítik, hogy a valamilyen tárgy – például konzervdoboz – rugdosása egy volt azon számos elfoglaltság közül, amellyel az ellenséges katonák szórakoztatták egymást. Ennek ellenére a mérkőzés mítoszként él a köztudatban, miután egy névtelen őrnagy beszámolt róla a The Timesban 1915. január 1-jén. Az év fordulójáig amúgy a sajtó – a hadvezetés nyomására – igyekezett elhallgatni a fegyvernyugvás tényét, mert az szerintük demoralizálta a katonákat.

A legvalószínűbb az, hogy az angolok egymás közt játszottak meccseket, de néha bevettek egy-két németet is. Német oldalról egy beszámoló maradt fenn a témában. Kurt Zehmisch hadnagy a következőket írta: „Az angolok egyszer csak előjöttek az árkukból, labda volt náluk, és hamarosan zajlott is a mérkőzés. Milyen lenyűgözően gyönyörű, egyben milyen furcsa is volt!”

A tűzszünet helyenként egészen szilveszterig kitartott, de akadtak frontszakaszok, ahol karácsonykor sem kímélték egymást. John Edward Bernard Seely ezredes naplójában ez állt: „Újév napján futballmeccs az angolok és a németek között.” Ám a jelek szerint erre már nem került sor. Szilvesztert követően a harcok mindenütt újrakezdődtek, és a fagyott „gyepen” nemesen küzdő ellenfelekből ismét halálos ellenségek váltak.