A város beszél a lakóihoz, beszéljük a városunkat, a várost, ahol élünk, már csak azáltal is, hogy ott lakunk, közlekedünk és nézzük – írta Roland Barthes francia irodalmi teoretikus, nyelvész, filozófus. A város nyelve a mozgásban jön létre: rohanunk, hogy odaérjünk, kószálunk, meg-megállva járjuk az utcákat, a busz ablakából nézzük az elrohanó épületeket. Ami körülvesz bennünket, a város nagy szövegének része, szavak, mondatok, amelyeket el kell sajátítanunk, hogy megérthessük, hol lakunk, milyen teret járunk be a mindennapok során. Az unalomig ismételt frázisok mellett akadnak rég elfelejtett szavak is, amelyeket újra fel kell fedeznünk, hogy szóba elegyedhessünk a várossal. Sorozatunkban modern magyar építészek legfontosabb munkáit járjuk körül: olyan szakemberek munkásságát elevenítjük fel, akiknek alkotásai meghatározzák a városképeket, ám nevük érdemtelenül kikopott a köztudatból, és olyan épületeket mutatunk be, amelyekkel talán mindennap találkozunk, mégsem ismerjük a történetüket.
Elsőként Rimanóczy Gyula európai mércével mérve is jelentős életművét vesszük szemügyre. Rimanóczy a magyar modernista építészet egyik legfontosabb alkotója, akit azonban ennek ellenére – vagy a kor viszonyait tekintve éppen ezért – több irányból támadtak. Az építészt a konzervatív politikai körök „bolsevik stílussal” vádolva kívánták ellehetetleníteni, a hívő keresztény Rimanóczyt azonban a szakma baloldali kötődésű, radikális alkotóitól is „több világ választotta el”, ahogy Ferkai András építész, építészettörténész fogalmazott az alkotó 2010-es emlékkiállításának megnyitóján.
Rimanóczy Gyula 1903. január 19-én régi építészcsalád leszármazottjaként született Bécsben. Tanulmányait a Budapesti Királyi József Nádor Műegyetemen végezte 1920 és 1924 között. A diploma megszerzését követően megszakításokkal három éven át hosszú tanulmányutakat tett, szinte egész Európát bejárta. 1928-ig Wälder Gyula műegyetemi tanár, majd Maróthy Kálmán építészmérnök irodájában dolgozott.
A modern építészet a két világháború közötti korszakban sokáig elutasított, megvetett volt, Rimanóczyt is számos támadás érte ekkor.
– Ezek szakmailag a legkevésbé sem voltak megalapozottak, politikai inszinuációról volt csupán szó – fogalmazott Fehérvári Zoltán művészettörténész, a készülő Rimanóczy-monográfia társszerzője (a másikuk Prakfalvi Endre). Ami azért volt különösen pikáns, mert Rimanóczy maga is konzervatív elveket vallott. A modernizmus harmincas évek elején tapasztalt elutasítottsága azonban később enyhült, a Horthy-rendszer is befogadta az építészeket, így lassan kialakult a megbecsült alkotók köre, és Rimanóczy is közéjük tartozott.
Az építész a „kisrablók” informális társaság tagja volt. A Kis Rabló étteremről elnevezett közösség tagjai – mások mellett Janáky István, Lauber László, Wanner János és Dávid Károly – 1935 után több jelentős megbízást is elnyertek. Rimanóczy ekkor valósíthatta meg a Cházár András utcai postás-nyugdíjasotthon, majd a Dob utcai postaigazgatóság épületét, a Mester utcai OTI-rendelőt, a Nemzeti Sportcsarnokot, a Bosnyák téri templomot és a Szőlő utcai kislakásos háztömböt.
Rimanóczy, több pályatársával ellentétben, a második világháborút követő koalíciós idők után sem tűnt el a süllyesztőben. Magánirodája megszűnt ugyan, de az állami tervezőirodákban folytathatta a munkát. 1953-ban az elsők között kapott Ybl-díjat, két évvel később pedig a Kossuth-díjat is átvehette. Ezzel kapcsolatban Fehérvári Zoltán hangsúlyozta, minden rezsim legitimációjához hozzátartozik, hogy az előző rendszerek kiváló alkotói közül néhányat integrálnak.
– Így történt Rimanóczy Gyulával is, aki konzervativizmusa és modernizmusa ellenére a szocreál idején is tervezhetett.
Az építész 1958. december 21-én hunyt el Budapesten. Gyermekei közül két fia, Jenő és Gyula édesapjuk pályáját vitték tovább, lánya, Yvonne jelmeztervező lett.
Aki utazott már az ötös busszal a budai végállomásáig, elkerülhetetlenül belefutott Rimanóczy Gyula talán legismertebb épületegyüttesébe. A ma is látványosságnak számító Pasaréti téri templom és a mellette álló buszvégállomás története egészen 1933-ig nyúlik vissza. Az építész ebben az évben kényszerűségből önállósította magát. A döntés jónak bizonyult, hisz ekkor nyerte el a pasaréti Páduai Szent Antal-templom és ferences kolostor tervezési munkáit, ami meghozta számára a szakma széles körű elismerését, hazai és nemzetközi szaklapok dicsérték.
A ferencesek Pasaréten egy villából alakítottak ki kápolnát 1925-ben a helybéliek számára, de a hívek közössége hamar kinőtte az épületet, így a ferencesek új templom megépítése mellett döntöttek. A rend a Szilfa utcában és a Pasaréti úton, a hadapródiskolával szemben vásárolt területet, felparcellázta, majd részben a telkek értékesítésével finanszírozta a templom építését. Ekkor még Kismarty Lechner Jenő tervezett a rend számára egy felvidéki reneszánsz stílusú templomot, de ezt az ötletet hamar elvetették.
A pasaréti lehetett volna Budapest első modern temploma, ha az akkori konzervatív körök nem próbálják minden lehetséges módon akadályozni az építését, Rimanóczy első két tervét, melyeket 1931-ben, illetve 1932-ben adott be, ugyanis a városépítési bizottság megvétózta, így az Árkay Bertalan által tervezett városmajori templom előbb lett készen, de szikár modernsége sokakban megütközést keltett.
A ferences rend a Központi Egyházművészeti Hivatal ajánlására mégis kitartott Rimanóczy Gyula tervei mellett, bár több, „felháborítóan modern” külső elemét nem engedélyezték, illetve az enteriőr liturgikus gyakorlathoz kötődő elrendezésével kapcsolatos változtatásokat is eszközöltek.
Rimanóczy Gyula olyan vasbeton szerkezetű, háromhajós templomot, rendházat és az itáliai különálló campanilék hagyományát folytató, de a XX. századi olasz novecento stílusjegyeit magán viselő harangtornyot tervezett, melyekben így együtt a ferences szegénység és a modern architektúra egyszerűsége-lágysága találkozik. Bár ezt sokan vitatták akkoriban. Az Est című lap 1933. október 14-i számában Petrovácz Gyula írásában az volt a fő kérdés, „szovjet stílusú-e a pasaréti ferences templom terve”.
Rimanóczy maga tervezte meg a templom enteriőrjének több részletét, az áldozási kelyheket, a lámpákat, a szenteltvíztartót, a gyertyatartókat, míg a belső tér többi díszítőeleme a korszak neves művészeihez köthető. A szószéket és az eredeti oltár domborműveit Ohmann Béla tervezte, akivel Rimanóczy Maróthy Kálmán irodájának munkatársaként a kőbányai Bajcsy-Zsilinszky Kórházon is dolgozott, az üvegablakokat pedig a városmajori templom egyik tervezőjének, Árkay Bertalannak a felesége, Árkayné Sztehló Lili festette, illetve Unghváry Sándor, Leszkovszky György és Vilt Tibor is közreműködött a munkálatokban.
Ahogy ma, akkoriban sem hagyta a sajtó szó nélkül az építészeti nagyberuházásokat. Az Élet című újság 1934. november 4-i számában például így írtak: „A férőhely a két templomban egyenlő, s a nádorispán stílusban épült Rezső téri templom több mint ötszörösébe került a pasarétinek.”
A templomot 1934. október 14-én szentelték fel. Pár évvel később Rimanóczy a templommal szoros egységben tervezte meg a buszpályaudvar épületét, amely ma a templomhoz hasonlóan műemléki védettséget élvez. A végállomás épülete ugyan bauxitbetonból készült, de egyes elemeit pár évvel ezelőtti felújításakor vasbetonnal helyettesítették. Az épületben patika, dohánybolt is helyet kapott akkor, de a környék egyik legizgalmasabb étterme is itt működik.
Rimanóczy munkásságának fontos részét képezte a szakrális építészet: még a pasaréti templom építése előtt pályaterveket készített a farkasréti temetőkápolnával kapcsolatos kapubejárathoz. Dolgozott a magyarországi kapucinus rend veszprémi templomának és noviciátusának tervein, de ismertek a szegedi Jézus társasági szemináriumhoz, a komáromi római katolikus plébániatemplomhoz, a rózsadombi Veronika-kápolna átépítéséhez készített tervei is. A pasaréti mellett azonban a legjelentősebb munkája a Bosnyák téri Páduai Szent Antal-plébániatemplom, amelyet 1948. augusztus 18-án Mindszenty József bíboros szentelt fel.
Rimanóczy 1933-ban nem csak a Pasaréti teret alakíthatta ki a modernség jegyében, hanem vidéken, egészen pontosan Debrecenben is megpróbálkozott ezzel. A konzervatív (vagy ahogyan helyben hívják: a nyakas cívis) mentalitás azonban nem nagyon tudott mit kezdeni az Egyesült Államokban Jay Powardhoz feleségül menő, ám akkorra már megözvegyült Horváth Gizella által építtetett villával.
A korabeli levelezésekből kiderül, hogy a hölgy akkoriban a francia Riviérán lakott, s az ott látottakhoz hasonló, modern és újszerű épületet szeretett volna magának a hajdúsági megyeszékhelyen. A városvezetés és a Debrecen mai arculatára is komoly hatást gyakorló akkori főépítész, Borsos József (aki éppen szabadságon volt az építési engedély kiadásakor) azonban értetlenül állt a jelenség előtt: kifogásolták például, hogy a tervező a mellékhelyiségeket az épület Horthy Miklós (ma Egyetem) sugárút felőli oldalára helyezte. Rimanóczy a vádakra úgy reagált, nem gondolta volna, hogy a szintén modern stílusban fogant strandfürdő épületei (amelyeket az a Vári-Szabó Tibor tervezett, akinek saját debreceni villája szintén elhagyatottan pusztul) után valaki még kifogásolni fog egy hasonló elképzelést.
A fővárosi Kovatsek–Réhling-cég által 1934-re felhúzott hófehér villa egyik legjellegzetesebb része az Egyetem sugárútra néző, különálló, hengeres lépcsőháza (amelyet végül költségcsökkentő megoldásként alkalmazott Rimanóczy, eredetileg a házon belülre tette volna). Az egyébként téglatest alaprajzú, kétszintes villa kapcsán Rimanóczy az uralkodó szélirányt is figyelembe vette, emiatt tette a lakószobákat az épület nyugati oldalára (amelyekbe így kellő fény is jut a hat nagy ablak révén). Igaz, Rimanóczy saját nagybátyjával, Bélával is levélváltásba keveredett, utóbbi ugyanis bele akart nyúlni a tervekbe. Az építész például ellenezte a földszinti lakószoba ablakának kisebbítését bútorozási célból, szerinte ugyanis ehhez bőven akadt még fal a helyiségben. A földszinti és emeleti lakás egyébként azonos alaprajzú: a nagy lakószoba és a kisebb háló a kert felé nézett, az utcai homlokzaton az előszobától balra cselédszoba, kamra, konyha, tőle jobbra a hálószobához kapcsolódó fürdőszoba nyílt.
Az igazán impozáns villa sorsa azonban nemcsak elkészültekor volt hányattatott, hanem sajnos a jelenben is az: évek óta üresen, elhagyatottan pusztul a cívisváros egyik legfrekventáltabb részén. Szerencsére a kétezres évek elején műemléki védettséget kapott, ám talán éppen ez, vagyis az ezzel járó, bonyolultabb felújítási munkálatok tartják vissza a potenciális vevőket attól, hogy megvásárolják és végre régi fényében állítsák helyre Rimanóczy Gyula egyik legszebb vidéki alkotását.
Mérföldkövek című új sorozatunkban a mára jórészt elfeledett modernista építészek munkásságát mutatjuk be.
