– Mi volt a fókusz, amikor elkezdték az eredeti blogot?
– Csunderlik Péter: Top 10-es listák akkor még nem voltak, és a későbbi sorozataink sem léteztek még. Az elején arról írtunk, ami éppen eszünkbe jutott magunktól, vagy aktuális események, évfordulók kapcsán. Az elsők között például a szovjet–finn háborúról, mert éppen akkor volt a hetvenedik évfordulója. Ez volt az ősszezon. Aztán sorozatokat kezdtünk írni, cikktrilógiákat, a top 10-es listák pedig 2012–2013 környékén jelentek meg először.
– Pető Péter: A stílus az, ami az eredeti posztokból megmaradt: a témák is, és a feldolgozás módja is sokat változott.
– Hogy áll össze egy ilyen történelmi toplista?
– Cs. P.: Az szempont, hogy a listán legyen mindig valami olyan, ami kilóg, ami csak nekünk juthat eszünkbe, például hogy beemeljük a magyar történelem tíz legnagyobb tévedése közé a mojitós Arany Ászokot.
– P. P.: Vagy a törpeharcsák betelepítését.
– Cs. P.: Emellett vannak nagyon személyes elemek is. A törpeharcsák például megkeserítették a gyerekkoromat: nem lehetett olyan helyeken rendesen pecázni, ahol törpeharcsa volt, mert a szemétláda tényleg mindenre harapott és mindent megevett.
– P. P.: A sporttörténelem legnagyobb szemétségei közé bevettük, hogy az F. C. Hatvan nem jut fel az NB I-be, ami meg az én gyerekkori traumám. Nyilván minden listán több olyan bejegyzés is van, ami vita tárgyát képezheti. Az az alapkoncepció, hogy mi is szórakozzunk, hiszen ez a hobbink.
– A történelem mellett a másik erős szál a sport. Két olyan terület, ahol komoly illúziói vannak a magyar társadalomnak. Ezekkel szerettek volna humoros formában leszámolni?
– P. P.: A sport nagyon fontos része mindennek, és a külön szedett, sporttal foglalkozó listák mellett a többi lista esetében is egy sor helyen feltűnnek sportolók és sportesemények. Farkas Jancsi kapásgólja bent van a hatvanas évek emblematikus pillanatai között.
– Cs. P.: Vagy a nyolcvanas évek emblematikus pillanatai közé beraktuk azt, amikor a szovjetektől 6–0-ra kikaptunk. A Népsport arról írt, hogy volt ember, aki a Keravill tévéjét kivágta az ablakon dühében.
– P. P.: Az eredeti kérdésre visszatérve: sok szöveg szól arról, hogy a realitásokhoz közelítsük az értékeléseket, és leszámoljunk az illúziókkal. A magyar történelem legnagyobb bűnbakjai lista első helyezettje például a külföld, ami állandó toposzunk, hogy valaki más okozza a bajainkat. Az IMF, Latisev bíró, Szulejmán, az EU – mindegy, ki az, a lényeg, hogy sosem magyar a hibás. Nyilván vicceskedve mesélünk erről, de gúnyoljuk is ezt az állandó magyar magatartásformát, ami úgy mondja el a történelmünket, hogy abban mindenki felelős, csak mi nem. Elég nehézkes elmesélni a magyar történelmet magyarok nélkül, de mi, magyarok képesek vagyunk erre is.
– Cs. P.: Ha emlékezetpolitikai szempontból közelítünk a könyvhöz, akkor én úgy látom, a vicces-humoros megközelítés jó terápia lehet. Nagyon súlyos emlékezetpolitikai konfliktusok vannak, emberek és családok tudják gyilkolni egymást ötven és száz éve történt dolgok miatt. A francia történész, Francois Furet 1989-ben egy, a francia forradalom évfordulója alkalmából tartott konferencián azzal kezdte mondanivalóját, hogy „a francia forradalom véget ért”. Arra gondolt, hogy a francia belpolitikát akkor már kétszáz éve a francia forradalomhoz való viszony határozta meg. A magyar történelemben is olyan kérdések mentén vitatkozunk, amelyek ötven vagy száz éve véget értek. Ha ironizálva közelítünk ezekhez a problémákhoz, azzal talán jelezzük, hogy manapság talán nem ezek már a sorskérdéseink. A történelem és a sport pedig nagyon összefügg, itthon főleg a nagy vereségek miatt. Szerintem ha megnyertük volna az 1954-es berni vb-döntőt, akkor egyáltalán nem beszélnénk róla annyit. Így viszont beleillik a Himnusz által megfogalmazott önképbe.
– A kibeszéletlen történelmi traumákat inkább kibeszélnünk kéne, vagy elfelejteni?
– Cs. P.: Kibeszélni.
– P. P.: Meg elfelejteni.
– Kibeszélve elfelejteni?
– P. P.: Az elfelejtés eszköze valószínűleg a kibeszélés. Persze a legnagyobb traumáit egy társadalom nem tudja elfelejteni, és ez talán nem is javallott. A felejtést én inkább arra értem, hogy jelenlegi állapotunkban nem vagyunk alkalmasak arra, hogy ilyen dolgokról beszéljünk. Peti szokta mondani a szoborállításról, hogy az egyetlen biztos pont az lenne, ha Grabowskinak állítanánk szobrot a Macskafogóból.
– Cs. P.: Bár valakik bizonyára őt is lepatkányoznák.
– P. P.: De gondoljunk bele, tényleg nem tudnánk megnevezni öt embert, a sportolókat leszámítva, akiknek konszenzus övezné a szoborállítását. Pár évtizedre be kéne szüntetni ezt a dolgot, és legfeljebb az állatkertben elhunyt idős majmoknak kellene emlékművet állítani. Alkalmatlan rá a társadalmunk, hogy komoly dolgokról beszéljünk. Nyissunk ki egy napilapot! Arról szól a diskurzus, hogy Dózsa László mit művelt ötvenhatban. Ez milyen befolyással van a mai világra? Azzal együtt, hogy én is visszataszítónak tartom, amit a Terror Háza művel. Nincs olyan tárgyunk és témánk, amit ne a múlthoz való viszonyunk alapján határoznánk meg. Van olyan dolog, amiről beszélnünk kéne, például Paksról, annak van köze a következő generációk életéhez.
– És mik voltak a 2017-es év emblematikus pillanatai?
– P. P.: Az én idei kedvencem a székelykáposztás pizza feltűnése, ami gyakorlatilag a Soros-terv megvalósulása: elmos minden határt és identitást. A másik az óvodások letérdepeltetése Csepregen. Szerintünk az az évtized emblematikus képe, minden benne van: a politikai pedofília, a fogalmaink elmosása. Ha ezt a képet megnézed, rájössz, hogy az összes politikusunknak elment az esze. Nem az az első gondolata, mikor meglátja a térdeplő óvodásokat, hogy odamegy, és azt mondja nekik, hogy álljanak fel. És lehet ezt Luca-napi népszokásokkal magyarázni utóbb, de nem ismerjük azt a magyar tradíciót, amely óvodások térdepeltetésével és szalag mögé állításával ünnepli az aszfaltozást.
– Cs. P.: Az idei lista központi motívuma egyébként az, ahogy a fogalmak elvesztik a jelentésüket. Hogyan lesz például a kétharmados kormány melletti kiállásból bátorság, vagy hogy hogyan veszíti el a székelykáposztás pizza egyszerre a székelykáposzta- és a pizzajellegét is.
– P. P.: Ez volt az év lényege: a szavaink jelentésének elvesztése. Amikor migráns lesz a kömlői hobbirégész, aki fémdetektorral bohóckodik; amikor a pécsi vízilabdásokra hívnak ugyanezért rendőrt. Az ország állítólag háborút visel, közben meg itt üldögélünk Budapest közepén egy napfényes kávézóban...
– Cs. P.: Szerintem 1942-ben nem beszéltek ennyit a háborúról, pedig akkor volt is háború.
