Pezsgőtabletta, bluetooth és szomorú dívasors

Hedy Lamarr rendhagyó karriertörténete filmvászontól a vezeték nélküli kommunikáció megalapozásán át a Bécsi-erdőig.

Mindenesetre 1937-ben érkezett Párizsba, ahol újra felfedezte Louis Mayer, a Metro-Goldwyn-Mayer (MGM) filmstúdió egyik alapítója, és ő biztatta, hogy változtassa nevét az angolosan hangzó Hedy Lamarr-ra (addig ugyanis leginkább az Ekstase-hölgyként volt ismeretes). Mayer remélte, hogy Lamarrból lesz a következő Greta Garbo vagy Marlene Dietrich, de a színésznőt leginkább „Amerikában ismeretlen, de külföldön híres” szereplőként reklámozták. Ez kezdetben segített, hiszen várakozással kevert izgalommal töltötte el a nézőket, akik Lamarr szépsége láttán gyakran teátrálisan felsóhajtottak a moziban, de egyúttal be is skatulyázták Hedyt a gyönyörű, egzotikus csábító szerepébe. Ma úgy mondanánk, hogy Lamarrt egyszerű szexuális objektumnak tekintették.

A kor legnagyobb férfi sztárjai – például Clark Gable és Spencer Tracy – oldalán készített vagy két tucat filmet a negyvenes-ötvenes években, de nem került be a legnagyobb női sztárok, például Judy Garland vagy Garbo közé. Az ötvenes évek végén már csak elvétve volt egy-egy epizódszerepe.

Lamarr, filmes karrierjét tekintve, ma csak egyike lenne a szép reményekkel induló, aztán gyorsan elfelejtett sok száz színésznőcskének. Csakhogy volt egy másik élete is. Bár soha nem járt hagyományos tanintézetbe (házitanítók oktatták hellyel-közzel), nagy tehetsége volt a tudományokhoz, főként az alkalmazott tudomány, akkori szóhasználattal a feltalálás érdekelte. Szabad idejében folyton új találmányokon gondolkodott, amelyek között volt új típusú közlekedési lámpa és pezsgőtabletta is. Utóbbi nem lett valami sikeres, a belőle készített szénsavas üdítőitalnak Lamarr szerint is olyan íze volt, mint a kanalas gyógyszernek.

Hollywoodban szinte senkinek sem volt tudomása Lamarr meglehetősen szokatlan hobbijáról. Howard Hughes repülőipari mágnásnak, mellesleg a színésznő szeretőjének viszont igen, és felismerve Lamarr tehetségét, vagy csak a nő kedvében akart járni, cégének erőforrásait rendelkezésére bocsátotta. Egyik alkalommal Hughes növelni akarta repülőgépeinek sebességét, a színésznő pedig utánaolvasott az aerodinamikának, és nemsokára a madarak szárnya és a halak áramvonalas teste által inspirált szárnyprofilok tervrajzait prezentálta a milliomosnak.

Legnagyobb hatású találmánya azonban a második világháború szövetséges szempontból gyászos kezdeti hónapjaiban született. Lamarr, amint hírül vette a haditudósításokból, hogy a szövetségesek rengeteg rádió-távirányítású torpedót veszítenek el, mivel vezérlésüket könnyű zavarni, szolgálatba helyezte magát (hiszen a torpedók világát már jól ismerte első férje ügyleteiből). Arra jutott, hogy a torpedót vezérlő rádióhullám frekvenciáját sűrűn kéne váltogatni, így a zavaró adás hatástalan maradna. Ehhez viszont a hajók rádióadójának és a torpedók rádióvevőjének frekvenciaváltásait pontosan össze kéne hangolni. Ekkor eszébe jutott, hogy barátja, George Antheil avantgárd zeneszerző éppen számos lyukszalagos gépzongora együttes játékát igyekszik szinkronizálni, így az általa használt mechanizmus módosított formáját a torpedóvezérlés egybehangolására is lehetne alkalmazni.

Lamarr és Antheil 1942-ben kapott szabadalmat a „frekvenciaugró” rádióvezérlésre, de az amerikai haditengerészet nem mutatott érdeklődést a rendszer iránt (ahogy minden, hadseregen kívülről érkező újítást gyanúsnak tekintettek). Végül egészen 1962-ig, a kubai rakétaválság idejéig kellett várni, mire a rendszer megjelent a hajókon. Pedig Antheil így emlékezett vissza a találmányt megelőző beszélgetésekre: „1940 késő nyarán, amikor nagyon sötétnek tűnt a jövő, a háborúról beszélgettünk. Hedy azt mondta, rosszul érzi magát, hogy itt ül Hollywoodban, és rengeteg pénzt keres, miközben ilyen [rossz] a helyzet. Elmondta, hogy sokat tud a lőszerekről és a titkos fegyverekről, és azon gondolkozik, otthagyja az MGM-et, és Washingtonban felajánlja szolgálatait az akkor alapított feltalálók tanácsának.” Valóban tagja lett a tanácsnak, de ők azt „tanácsolták” neki – a nők feljebb jutását megakadályozó „üvegplafont” érzékletessé téve –, hogy többet segíthet, ha szexepiljével hadikötvények vásárlására buzdítja rajongóit.

Lamarr hiába szeretett volna elismert mérnökké válni, Amerika csak a szexbombát látta benne, és e szerepére gyorsan ráunt. Életének utolsó fél évszázada meglehetősen dicstelenül telt. Időnként fel-feltűnt a médiában – ismert, de viszonylag olcsón elérhető szereplőként –, önéletrajzot jelentetett meg, amelyről később azt mondta, hogy valaki más írta, és a nagy része hazugság. Rendszeresen beperelt különféle pénzes forrásokat, például könyvének kiadóját és a Warner Brothers filmstúdiót, amiért Mel Brooks a Fényes nyergek című westernparódiájában róla nevezte el az egyik szereplőt. Beperelte a Corel szoftvercéget is, mert engedélye nélkül az ő képmását tették CorelDraw elnevezésű grafikai programjuk dobozára. E perekkel szépen keresett, bevételeit időskorában jórészt plasztikai műtétekre költötte, amelyek eredménye még fia szerint is katasztrofális volt. Eközben kétszer is letartóztatták bolti lopás miatt, a második alkalommal 21,48 dollár értékben csent el hashajtót és szemcseppet egy patikából. 2000-ben, 85 évesen halt meg Floridában. Hamvait a Bécsi-erdőben szórták szét.

Lamarrt mély csalódottsággal töltötte el a sokszori visszautasítás, és e meg nem értés érzése végigkísérte életét. Miközben hollywoodi fénykorának éveiben folyamatosan leskelődők fürkészték, és a színes magazinok világában mindennapjait egy hercegnő gondtalan életeként festették le, őt folyamatosan a honvágy, a függetlenség és a szabadság iránti sóvárgás, illetve a siker érzésének hiánya keserítette meg. A Bombshell című dokumentumfilm is Hollywood nagy tragédiájaként mutatja be történetét. Az azonban talán némi elégtétellel szolgálhatott számára (ha értesült róla), hogy a vezeték nélküli számítástechnikai kapcsolatok kifejlesztése (ilyen a bluetooth és a wifi is) csak az után lett lehetséges, hogy valakik felfedezték Lamarr és Antheil rég lejárt szabadalmát a frekvenciaugrások szinkronizációjáról. Így egy kicsit gyakorlatilag minden mai mobilkommunikációs eszközben a színésznő által kidolgozott eljárás üzemel.