„Miniszterelnökként a munkám nemcsak az, hogy a saját vélekedésem szerint döntsek valamiről, hanem hogy figyelembe vegyem az ország közvéleményét is. Úgy gondolom, hogy egyértelmű üzenetet kaptunk, így ebben a parlamenti ciklusban már nem lesz szavazás a rókavadászatról” – idézte a The Independent Theresa May kormányfőt. A nyilatkozatból egyértelmű, hogy Maynek személy szerint semmi baja a rókák kutyákkal történő vadászatával, ahogy ezt többször hangoztatta a toryk számára katasztrofális eredménnyel zárult tavalyi választási kampányban is. Ezzel azonban eltaktikázta magát, ugyanis sokat változott a világ a rókavadászat megítélésében. Ami a néhány ezer gazdagnak az egykori előjogaikat idéző kedvtelés, az őket kiszolgáló vadászatszervezőknek pedig kényelmes megélhetés, az a brit szavazók 85 százalékának (ez az arány még sosem volt ilyen magas) semmi más, csak vérengző, kegyetlen játék. A szerencsétlen, esélytelen róka az életéért rohan, amíg bír, de a sokszoros túlerőben lévő, ölésre kiképzett kopók előbb-utóbb könyörtelenül végeznek vele. A „sportolók” eközben pedig kényelmes nyeregben, piros lovaszakóban, sherryt szürcsölve követik a kutyákat az erdőn keresztül.
A világ szinte minden országában vadásznak (a politikusok különösképpen), és a vadászok kormányzati lobbiereje gyakran sokszorosan meghaladja e tevékenység társadalmi támogatottságát. Viszont sehol sem kerekedett akkora, évtizedek óta húzódó botrány az állatok leöléséből, mint a briteknél a rókavadászat miatt. Valóban elég az emberek érdeklődésének és undorának fenntartásához, hogy itt nem lőfegyverrel, hanem kutyákkal ölik meg az állatot? Vagy a rókavadászatot a jelenleg korszerű állatvédelmi, etikai megfontolásokon túl más, például a háttérben tovább élő társadalmi feszültségek miatt is elutasítja a legtöbb ember?
Az ókor óta vadásznak kutyával, azonban a legtöbbször a kutya nem a fegyver szerepét tölti be, nem ő öli meg a prédát, csak a felkutatásában, terelésében és a tetem behozásában segédkezik. Britanniában már a római hódítás előtti kelta időkben is használtak kopót a vadászathoz, majd az egymást követő hódítók hozták magukkal a vadászati hagyományaikat és az ezekhez kitenyésztett vadászkutyafajtákat. De arra csak a XVI. századból, egészen pontosan 1534-ből van az első írásos bizonyíték, hogy egy norfolki gazda ölési szándékkal ráuszítja kutyáit a rókákra. Ez akkoriban senkit sem botránkoztatott meg, hisz a rókát kártevőnek, a háziállatok pusztítójának (emellett pedig az egyik legértékesebb szőrme „viselőjének”) tartották. A következő két évszázadban egyre kifinomultabbá vált a kutyás rókavadászat, megjelentek az erre a célra tenyésztett kopók, de senki sem gondolta ezt sportnak a XVII. század közepéig. Az arisztokraták korábban inkább szarvasra szerettek vadászni, de ezek száma megcsappant az öldöklés miatt, így az urak áttértek a rókára és a nyúlra. Az első feljegyzett, már szórakozásból űzött rókavadászatot a yorkshire-i Bilsdale-ben tartotta Buckingham grófja 1668-ban. A bilsdale-i vadászatot azóta is megrendezik (jelenleg nem igazi rókával).
A rókavadászat népszerűsége ezután folyamatosan nőtt, különösen a XVIII. század második felében, amikor a brit közös használatú földeket elkerítették – és létrejöttek a modern tulajdoni viszonyok –, illetve lezajlott az ipari forradalom. Az egykor végeláthatatlan közös földeket felparcellázták, a vasút és a csatornák felszabdalták a tájat. A nagyvadak élettere leszűkült, szinte eltűntek, az emberek (pontosabban a gazdagok) a vasút segítségével viszont korábban elképzelhetetlen távolságokra tudtak utazni, hogy ott kedvteléseiknek hódoljanak. Minden körülmény kedvezett tehát a rókavadászatnak.
A modern rókavadászat atyjának az akkor még csak 18 esztendős Hugo Meynellt tekintik, aki 1753-ban elkezdett olyan kopókat tenyészteni, amelyek elsőrangú szaglással és szinte végtelen kitartással bírtak. Így a falkái gyorsan és hosszan tudták űzni a lassan kifulladó rókákat. A gyorsaság fontos volt az arisztokrata világfiaknak, akik korábban azért ódzkodtak a rókavadászattól, mert az hajnalban kezdődött, és nehezen tudtak felkelni az előző éjszakai mulatozás után, olvasható a Historic UK brit történelemmel foglalkozó magazinban.
A XIX. század volt a rókavadászat fénykora egész Európában, de a kontinensen a XX. század első felében sorra betiltották e véres sportot. Nem úgy Nagy-Britanniában, ahol ez a vidéki gentlemanéletvitel kitörölhetetlennek gondolt részévé vált. Olyannyira népszerű maradt, hogy a megcsappanó populációk miatt fellépő igényeket kielégítendő épp azokból az országokból – Hollandiából, Németországból, Svédországból – szorultak rókaimportra, amelyekben betiltották a vörös ragadozók legyilkolását. Az állati jóllét fontossá válásával a múlt század végére aztán Angliában is többségbe kerültek a rókavadászat betiltásának támogatói, mígnem 1999 végén a Lord Burns vezette parlamenti vizsgálóbizottság megállapította, hogy a rókavadászat „súlyosan kompromittálja” a rókák jóllétét. Ennek ellenére még öt év telt el a betiltásig.
Ez nem volt mindenkinek ínyére, hiszen a drága hobbi köré több tízezer embert eltartó iparág épült, amely a brit tradíciókra, a kultúrára, sőt a rókapopulációk szinten tartásának szükségességére apelláló kampányokat folytat mind a mai napig, és amint látjuk, nem feltétlenül esélytelenül. A rókavadászat a tilalom ellenére sem fog egyhamar eltűnni. Amellett, hogy Kanadában, Franciaországban vagy Ausztráliában továbbra is legálisnak számít, paradox módon a brit rókavadászkopó-tartók egyesületének tagsága a betiltás óta jelentősen nőtt, és jelenleg 176 aktív kopófalkát számlálnak. Azt állítják, hogy a jelenlegi vadászatokon már nem szerepel róka, a kutyák mesterséges szagmintát űznek. A vádak szerint ez csak porhintés, és az összejövetelek csúcspontja még mindig a préda szétmarcangolása, csak ezt már nem verik nagy dobra.
