Itt egy kalapos indián asszony mosolyog a kamerába, jobb kezében kosár, bal vállán zsák, talán a piacra siet öltönyös férjével. A háttérben mozi, öles betűkkel hirdeti, hogy épp az olasz mester, Mario Caiano filmjét játsszák, a Góliát dicső bosszúját. Caiano filmje persze csak megerősíti, hogy a hatvanas évek közepén járunk: Ata Kandó mindig pontosan adatolta a képeit, nem úgy, mint első férje, a festőművész Kandó Gyula, fejtörésre adva okot a tárlat két kurátorának, Muladi Brigittának és Kigyós Fruzsinának. Valószínű, hogy a kiállításnak címet adó képét, a Ferde horizontot épp akkor festette, amikor volt felesége Dél-Amerikát járta. A festményen madárszerű lények vitorláznak, a festőpalettához hasonló formákon a nap és a hold tükröződik. A kép közepén vörös tábla, a rajta látható figurák talán arra figyelmeztetnek: napba nézni tilos. Az értelmezési lehetőségek száma végtelen. Annyi bizonyos, pajkos mese ez a kép is, akárcsak Kandó olyan művei, mint a Babakocsi figurációkkal, betűkkel vagy a Zöld mező sárga és lebegő formákkal. Mintha a szürrealizmus találkozna a középkorral. Ata Kandó úgy nyilatkozott Kandó Gyula művészetéről, hogy ha nem tért volna vissza Párizsból Magyarországra, ma Kandinszkijhez és Paul Kleehez hasonló, világhírű absztrakt festőként tartanánk számon. És éppen ez, Kandó Gyula 1949-es hazatérése adja meg a kapcsolatuknak és ennek a tárlatnak is a megrázó drámaiságát. Képeik most, haláluk után láthatók együtt egy kiállítótérben, szerelmüket a „fordulat éve” szakította szét.
A történelmi emlékezet igazságtalansága, hogy a művészszerelmeket a párok hírneve alapján tartja számon. A most szeptemberben, néhány nappal a 104. születésnapja előtt elhunyt fotóművésznőt a szintén világhírű Ed van der Elskennel együtt szokták emlegetni, holott csak négy évig voltak házasok, míg Kandó Gyulával két évtizedig élt regényes életet, három gyermekük is született. Igaz, míg Ata Kandó csillaga egyre fényesebben ragyogott, Kandó Gyula 1968-ban bekövetkezett haláláig mindinkább elbizonytalanodott saját művészetében.
A feltaláló Kandó Kálmán unokaöccse és Beke Manó matematikus unokája – még Görög Etelka néven − Bortnyik Sándor grafikai iskolájában, a Műhelyben ismerkedett meg egymással 1928-ban. Három évvel később házasodtak össze: Gyula huszonhárom, Etelka tizennyolc éves ekkor. Kandó Gyula 1930-ban már résztvevője volt az Iparművészeti Múzeum reklámgrafikai kiállításának – ahol olyan művészek állítottak ki, mint Victor Vasarely –, s a fiatal házaspár hamarosan barátjának tudhatta a festőművész Bálint Endrét, Vajda Lajost, a költő Justus Pált. Ám vonzotta őket Párizs, ahol 1932-től 1936-ig, majd 1938-tól 1940-ig a nyomort és a modern művészetet egyaránt megismerték. Ata Kandó ez idő alatt fordult a fotográfia irányába, míg férje a Raffaello előtti művészetbe, a kopt műalkotásokba éppúgy beleszerelmesedett, mint a szürrealista művészet metafizikus hangulatába vagy Picasso figuráiba. „Nézzük meg Picassót. Minden művén, még az úgynevezett »legértéktelenebb« badarságon is mennyire érezni az életet, a művész kontaktusát a témával, az élő valóságos ábrázolttal. Még akkor is, ha ez a legelvontabb, a legspirituálisabb, tehát nem ábrázolt. Tehát több élő életet kell vinni a dolgaimba” – írta fel magának a leckét 1940-ben párizsi vázlatfüzetébe, amelynek több lapja látható a mostani kiállításon.
A második világháború hozta őket haza, de életüket itthon sem fonták be vad kényszerképzetek: a házaspár saját papírjaik átadásával is mentette a zsidóüldözés elől menekülőket. Bálint Endre több hónapig így élt Kandó Gyulaként, s mint az Mazányi Judit monográfiájában olvasható, született is egy gyermek Kandó Gyuláné nevén. Kandó a felesége által hamisított SS-karszalaggal Kassára is elment, ahol az Auschwitzba tartó vonatokból sok száz embert menekített ki. 1947-ben tértek vissza Párizsba. 1949-ben Kandó Gyula csak tájékozódási villámlátogatásra jött haza, de a határok épp lezárultak, a család pedig Párizsban maradt. Ata Kandó 1956 novemberében az osztrák határon a magyar menekülteket fotózva aztán nem csak a hírnevét alapozta meg: karácsonykor megjelent albuma − amelynek negyedmillió dolláros bevételét a menekült gyermekek javára ajánlotta fel – az egész világot felkavarta, a hontalanok, árvák, menekültek megsegítésére szólítva fel a világ közvéleményét.
A Szentendrei Képtár kiállításán ezek a fotók most is megrázóak, de azt a kissé romantikus kérdést is fölvetik: vajon Ata Kandó a menekültek tömegében kereste-e Kandó Gyula ismerős arcát? Ám akárhogy is volt, nem csak Mario Caiano kései filmjének a címe igazolja: van szeretet a halál után is.
