A zsidók évenként egy felhizlalt görög gyermeket templomaikban feláldoznak, s annak belső részeit megízlelik – így hangzott a máig emlegetett vérvád valamikor az V. században. A hosszú időre elcsendesedő, rituális gyilkosságot emlegető, olykor hisztériába, máskor pogromba átcsapó „gondolat” több mint fél évezredes szünet után a középkori Angliában éledt újjá (olvasom a Magyar zsidó lexikonban), hogy aztán átterjedjen a kontinensre is. A babona makacsul tartotta magát, holott, ha csak Magyarországot nézzük, a XIX. századig az efféle ügyekben indított eljárások rendre felmentéssel végződtek, vagy már a nyomozást is megszüntették a hatóságok bizonyítékok hiányában.
A vád olykor csupán pletykaként, elsuttogott híresztelésként terjedt, ami ellen a legnehezebb védekezni. Mindezt felerősíthette, hogy az 1860-as évektől többnyire az idegenkedést növelték a nagy tömegben érkező galíciai bevándorlók és a Kárpát-medencében élők között fennálló kulturális különbségek, s ezeket a gyors asszimiláció is legfeljebb felemásan semlegesíthette.
Hogy mi történt 1882. április elsején, szombaton Tiszaeszláron, az máig rejtély. A nyomozás, a bíróság által rekonstruált történet szerint a tizennégy esztendős Solymosi Eszter a hosszan elnyúló községben a boltban vásárolt festékekkel, patkószeggel gazdaasszonyához tartott, amikor dél körül a zsinagógánál nyoma veszett. Az egyik tanú utoljára Tiszaeszlár-Ófalu szélén látta. Ezen a ponton kezdődnek a legkülönfélébb elképzelések, Erdély Miklósnak a témáról készült filmje címét kölcsönvéve a verziók. Esztert rögtön keresni kezdték, 3-án pedig édesanyja hivatalosan is bejelentette eltűnését.
Tény, hogy aznap, a zsidó húsvétot, pészahot megelőző szombaton kántor- és metszőválasztást tartottak (mintegy húsz zsidó család lakott akkoriban a majdnem kétezres Tiszaeszláron), ezért a településen számtalan, nem helybéli izraelita is tartózkodott, ami utóbb gyanúra adott okot, amit csak fokozott a helyi templomszolga, Scharf József alig több, mint négyéves kisfia, Samu beszéde arról, hogy „atyus behívta az útról a magyar lányt, megkötözte, megmosta, a metsző bácsi elvágta a nyakát”. Többen kiáltást, sírást is hallottak a zsinagóga közeléből.
A nyíregyházi vizsgálóbíró, Bary József május közepén vette őrizetbe Scharfot, valamint 14 éves Móric fiát, és kihallgatta a helybelieket. A nyomozást rövidesen váratlan esemény zavarta meg: 1882 júniusában Tiszadadánál kifogtak a folyóból egy női holttestet, amelyen Solymosi Eszter ruhája volt. A lány azonosítása azonban felemásra sikeredett, közeli rokonainak többsége nem ismerte fel. Már ekkor felmerült, hogy a tetemre megtévesztésül húzták rá Eszter ruháit, miután a földi maradványokat tutajra kötözve, víz alatt leszállították Dadára. A „hullaúsztatást” a tutajosok előbb beismerték, majd rövidesen szinte mindegyikük visszavonta vallomását. A vád legfontosabb tanúja, a 14 esztendős Scharf Móric is ekkoriban kezdett beszélni arról, hogy megtörtént a gyilkosság, ahhoz azonban (Samu öccse szavaival ellentétben) sem neki, sem apjának nem volt köze. A kulcslyukon leselkedve látta – miután a lányt a gyertyatartók átpakolása ürügyén (ne felejtsük, szombat volt) behívták –, ahogy a faluba érkezett idegen izraeliták a zsinagógában kifolyatták a lány vérét.
Az ügy már a per megindulása előtt túlnőtt önmagán, jelképpé emelkedett. A képviselőházban a liberális többség összecsapott a formálódó, Istóczy Győző vezette antiszemita irányzattal, hírlapok igyekeztek új szempontokra rámutatni, tették hozzá a maguk verzióját a történtekhez. A tét egyrészt a zsidóság bevándorlása, illetve sikeres asszimilációja (rosszabb esetben az emancipáció „visszafordítása”) volt, ám mindezek mögött ott bujkált a kérdés, hogyan alakul a továbbiakban az ország polgárosodása, fejlődése. Az 1883 derekán zajló tárgyaláson a Bary József vizsgálóbíróhoz köthető, hitelt érdemlően nem bizonyított vád gyakorlatilag összeomlott. (Tanulságos, hogy ezekben a főügyész és helyettese sem hitt.) A bíróság – a jegyzőkönyvekből kiolvashatóan – a kor jogállami normáihoz maximálisan ragaszkodva hozta meg felmentő ítéletét.
Ha a törvényszék előtt le is zárult az ügy, a nyilvánosság előtt máig tartóan (különböző intenzitással) tovább folytatódott. A proszemita felfogás jegyében született meg a védőügyvéd, Eötvös Károly aprólékos, nagy ívű, szép nyelvezetű kötete, A nagy per, illetve Krúdy Gyula regénye (A tiszaeszlári Solymosi Eszter); Bary Józsefnek a vád érveit bemutató, szintén alapos posztumusz munkája 1933-ban jelent meg.
A második világháború előestéjén és a háború alatt a magyar hangadó irányzat a zsidóság „igazi arcának” bemutatására használta fel a tiszaeszlári vérvádat: a szélsőjobboldali Marschalkó Lajos durván antiszemita, Bary korábbi szövegére épülő könyvét 1943-ban adták ki. Erdélyi József megírta a Solymosi Eszter vére című versét, sőt a német megszállást követően, a deportálások időszakában Veit Harlan Berlinben forgatott Jud Süssének mintájára filmterv is készült Tiszaeszlár címmel. („A forgatókönyv írását már megkezdte Patkós György és Dövényi Nagy Lajos, akik nagyon szép, de szerfelett nehéz feladatot vállaltak. Rengeteg epizódszereplőt kell mozgatniuk, és meg kell teremteniük egy filmet, amelyben tulajdonképpen nincs erkölcsi igazságszolgáltatás” – írta a Magyar Film című szaklap 1944 júniusában.)
Egészen más előjellel, de végül valóban készült film Tiszaeszlárról, mégpedig 1948-ban a szomszédos Ausztriában, Georg Wilhelm Pabst Der Prozess című alkotása. (Hogy az eset nemzetközi feltűnést keltett, igazolja a Pabst-mozi mellett Arnold Zweig Ritualmord in Ungarn című 1913-as, főként német nyelvterületen játszott drámája.) A legutóbbi időket tekintve a proszemita irányzatba sorolható Mundruczó Kornél 2011-es színházi rendezése és Fischer Iván A Vörös Tehén című zenés műve.
A tiszaeszlári eseményekre rárakódott a holokauszt sokkhatása is, megerősítve, igazolva a proszemita irányzat korábbi félelmeit. Kétségtelen, hogy a náci zsidóüldözés után jóval penetránsabbnak hatnak azok a múltból átvett megnyilvánulások, amelyek manapság is antiszemita éllel, a vérvád eltussolt bizonyítékaként foglalkoznak Tiszaeszlárral (a községben a szélsőjobboldal több provokatív megemlékezést is tartott a „rituális célokból meggyilkolt” Solymosi Eszter tiszteletére.)
Az előítéletesség megriaszt (nyilván nemcsak a zsidóságot, hanem minden nem szélsőjobbos gondolkodású polgárt), a válaszreakció pedig természetes módon a védekezés. Mindennek pedig az a következménye, hogy Tiszaeszlár a magyar eszmetörténet részeként rendkívül kényes kérdéssé, viszonyulási ponttá vált. Ahogy az Osiris Kiadó gondozásában most megjelent kötetében Blutman László jogi egyetemi professzor fogalmaz, kialakultak bizonyos, a kutatást nehezítő „alapdogmák”: „például nem »illik« a vádlottak (vagy azok egy része) bűnösségének lehetőségét megengedni. Az ilyen »helytelen« megközelítéssel bárki kizárhatja magát a diskurzusból. Az ideologikussá merevedő, dogmákra épülő alapállás nem engedi a komplex, nyitott megközelítést és bizonyos szükséges kérdések felvetését.” Következményként „az eljárás stigmatizálása így elvezet azon személyek megbélyegzéséhez (pl. antiszemita, szélsőjobboldali), akik nem fogadják el kész tényként az Eötvös könyvén alapuló szokásos és »helyes« gondolkodást a tiszaeszlári ügyben. [ ] Itt nincs érveknek helye, ez a gondolkodás vége, mely az ügyben az ideologikus hitnek adta át a helyét.”
Rövid kitérőként a helyzet megvilágítására érdemes megvizsgálni egy analógiát, az 1956-os forradalom után elítélt medika, Tóth Ilona ügyét. A történészszakma a kérdésben látványosan elkülönül: míg a korabeli dokumentumok alapján Eörsi László arra jut, hogy a végkimerülés állapotába kerülő fiatal lány végül megölt egy, a kórházba behurcolt, ávósnak tekintett férfit, ám ettől a ténytől függetlenül ugyanúgy hősnek tekinthető, addig M. Kiss Sándor és Szakolczai Attila Tóth Ilona ártatlanságát hangsúlyozza. A téma ebben az esetben is, elszakadva a történészek vitájától, a hétköznapi beszédben túlnőtt a konkrét ügyön. Populáris értelmezésben, aki a gyilkosság verziója mellett tör lándzsát – így az egyik fél –, az be akarja mocskolni a forradalmat vagy legalábbis a forradalom névtelen, nem Nagy Imre köréhez köthető hőseit. A medika bűntelenségét viszont – szól a másik oldal replikája vulgarizált megfogalmazásban – csupán az ideologikus, romantikus felfogású mítoszgyártók emlegetik. (Emlékezhetünk, milyen felzúdulást váltott ki a kérdést kiindulópontul választó, Mohácsi János rendezte kaposvári színházi bemutató 2006-ban, hogyan lett belőle kis híján bírósági ügy.)
Logikusan gondolkodva persze nem juthatnánk arra a következtetésre, hogy a forradalmat bármi módon is bemocskolná, róla alkotott felfogásunkat megváltoztatná a tény, ha Tóth Ilona valóban elkövette volna a tettet, amiért 1957-ben, több mint vitatható bírósági eljárás után, kivégezték. Ugyanígy papíron abszurd a feltételezés, hogy értelmes ember világfelfogását bármi módon is befolyásolná, ha egy zsidó ember a XIX. században esetleg babonás okokból (saját vallását megcsúfolva) megöl egy nem zsidót. A gyakorlat azonban – akár a medika esetében is – mást mutat. Az érveket háttérbe szorítják az indulatok, az előítéletek (hozzá kapcsolódóan a gyűlölködés), illetve a gyanakvás. A csapdahelyzet arra ösztönözhet, hogy bizonyos kérdéseket ne bolygassunk. Ez viszont tudományos szempontból nyilván elfogadhatatlan.
A Tiszaeszlárról szóló 2011-es kötet – Kövér Györgyé – a falu korabeli társadalomtörténetét vizsgája elsősorban (családfák, az egyes szereplők élettörténete, a falusi lakosság vagyoni viszonyai és konfliktusai alapján). Ebbe a keretbe helyezi el az ügyet, számos kérdésre érthető módon nem adva választ. Blutman László viszont az általa mainstreamnek, mértékadónak nevezett felfogás kritikájára vállalkozik – rendkívül aprólékos eljárással, öt módszertani elvet jelölve ki maga számára alapelvül – most napvilágra kerülő könyvében. Azaz: az elemzésnek elsősorban perbeli adatokra kell támaszkodnia, a peren kívülieket kiegészítő, támogató információként szabad felhasználni. A tanúvallomásokat vagy a szakértői nyilatkozatokat szó szerinti értékén szükséges kezelni. Egy kérdés vizsgálatánál az összes releváns perbeli adatot számításba kell venni, az üggyel kapcsolatos érdemi következtetéseknek pedig az ellenőrizhetőség érdekében átláthatóknak kell lenniük. Végül az egy-egy konklúzió levonásához használt adatok, bizonyítékok, körülmények forrását mindig meg kell jelölni. Csak így lehet függetleníteni a korabeli eseményeket az antiszemita és a proszemita olvasatoktól, a „dolgot őt magát nézve”, bizonyos távolságot tartva feldolgozni az ügyet, kizárni lehetőleg minden prekoncepciót. A szerző ezzel a korábbi munkákban véleménye szerint meglévő súlyos ténybeli tévedéseket, hiányosságokat, az elfogult megközelítés, illetve a logikailag érvénytelen következtetések lehetőségét akarja kiküszöbölni. Ezért mindenekelőtt leszögezi, hogy a kályhaként használható két, egymással történelmi távlatokban is polemizáló írás (Eötvös: A nagy per; Bary: A tiszaeszlári bűnper) alapos, „az ügy részleteire kiterjedő, adatokban gazdag – és egyben végletesen elfogult”.
Blutman sziszifuszi, olykor reménytelennek tűnő munkát végzett, erről tanúskodik az eredmény is. A peranyag egy része úgy maradt fenn, hogy az eljárásban született jegyzőkönyvek szövegét (a végtárgyaláson született jegyzőkönyvét is) a korabeli lapok szó szerint lehozták. Ezeket a hitelesség próbájaként össze kellett vetni egymással. Rekonstruálni kellett a tanúvallomások alapján az eseményeket, olykor negyedórás időrendet követve, és abból kiindulva, hogy a tanúskodók nagy része – nem lévén órája – a nap állása, a hőmérséklet, saját belső érzete alapján becsülte meg az időt. Az így keletkezett hipotézis velejárójaként további ellentmondások, korábban nem észlelt problémák buktak felszínre. A következtetések levonása hosszadalmas feladat: össze kell vetni minden vallomást az összes ellentmondó bizonyítékkal (vallomással), és így mérlegelni vagy kimutatni, hogy az általános körülmények ismeretében esetleg miért valószínűtlen, amit az adott tanú mondott.
Az elemzés nyomán Blutman a jogi értelemben végső szót kimondó Kúria döntésére is hivatkozva három, bizonyosnak tekinthető sarokpontot jelöl ki. Az első a vád legfontosabb tanújára, a templomszolga fiára, Scharf Móricra vonatkozik, aki az ítélethozatalig kitartott a gyilkosságról szóló vallomása mellett. A korábbi felfogással ellentétben – véli a szerző – nem valószínű, hogy bántalmazták, kényszerítették volna. (Érdekes adalék: a családjával, közösségével szembekerülő fiú 1883-tól az amszterdami zsidó negyedben élt, 1929-es haláláig gyémántcsiszolóként dolgozott.) Blutman száz oldalon keresztül tárja fel, miért valószínűtlen Scharf Móric története. Kilenc belső ellentmondást, három éles ellentétet, további kilenc igen valószínűtlen elemet fedezett fel Móric szavaiban. (Felmerülhet: miért hazudott, miért fordult saját hitsorsosai ellen, ha közvetlenül nem kényszerítették rá? Tudni lehet, hogy öccse, a kora miatt egyébként nem tanúképes Samu őt és apját súlyos váddal illető történetének ismeretében vallott, „sőt vallomása arra egyfajta választ is jelentett”. Kövér György szavaival élve Móric az apját és önmagát védve „ön- és családmentő akcióba” fogott.)
Sarokpontnak, vagyis szinte biztosnak tekinthető, hogy a tiszadadai holttest (mint a harmadfokon eljáró Kúria is hangsúlyozta) nem Solymosi Eszteré. A lány ruhája a hatóságok megtévesztése céljából került rá. A harmadik, amit kétségkívül tudni lehet, hogy Eszter a boltból visszafelé tartva eljutott a zsinagógáig, „de azon túl őt már senki sem látta”.
Egy pillanatra azonban a zsinagóga elé érve szakítsuk meg az események ismertetését. Ide kívánkozik ugyanis egy, a perben nem kellő súllyal kezelt, ám bennem legalábbis a kezdetektől felmerülő, a vád hitelességét érintő alapkétely: ha a gyertyatartót nem lehet odébb tenni szombaton, és ezért be kell hívni egy nem zsidó vallású lányt, akkor lehet-e emberéletet elvenni? Nyilván nem.
Máshonnan indulva, a periratok alapos átvizsgálása alapján Blutman László is megállapítja, hogy a gyilkosság bizonyosan kizárható. Hasonló módon valószínűtlen a többi, Solymosi Eszterre vonatkozó korabeli feltételezés: öngyilkos lett, elrabolta egy leánykereskedő, kalandok után vágyva vándorcigányokhoz szökött.
Blutman szerint „az tekinthető a legvalószínűbbnek, hogy Solymosi Esztert 1882. április 1-jén déli 12 órakor vagy az ezt követő néhány percben behívták Scharfék házába, feltehetően a gyertyatartók átrakása céljából”. A lánnyal itt „valami” történt, esetleg deus ex machinaként egy egészen banális dolog. Könnyen lehet, hogy balesetet szenvedett, lezuhant, amikor a gyertyatartókat a szekrényre tette. Ezután, hogy megmentsék – szól a hipotézis –, a lányon érvágást végeztek, ami szerencsétlenül végződött.
Joggal merülhet fel bennünk: ha a szerző által „legkevésbé valószínűtlen megoldásként” aposztrofált módon történtek az események, mi vezethette a balesetnél jelen lévő zsidókat abban, hogy a szerencsétlenséget eltitkolják (hiszen nem voltak bűnösök). A válasz szinte kézenfekvő, történelmi okokra vezethető vissza, amit a jelenlévők ösztönösen érezhettek. Ahogy Mészöly Miklós író hagyatékban fennmaradt, A zsidókérdés útvesztői című esszéjében tömören megfogalmazza: a zsidóellenesség a középkori Európa megszületése óta „politikai-társadalmi s egyben szellemtörténeti tényező. A fasizmusig vezető útját úgy jellemezhetnénk, hogy megnyilvánulásai, a váltakozó hevességű pogromok, jogfosztások, lényegében és elsősorban, indulati szervezettségűek maradtak, vállalva és nem kendőzve az irracionális hátteret. [ ] Abban még a lehetőség sem volt meg, hogy az ember tiszteletének, a szeretet princípiumának jogi-társadalmi vonatkozásaival a belső tisztulás menetrendje szerint önmagát szembesítse. Mint ideologikum, ezért nem hasonlítható össze mással.”
Az ebből fakadó, a vérvád megfogalmazásától való félelem tehát életszerűvé teszi ezt a verziót is. Amely – tegyük hozzá mindjárt – 136 év távlatából éppen annyira bizonyíthatatlan, mint társai. Tisztában van ezzel Blutman László is. A peranyagból kibontakozó, legkevésbé valószínűtlen megoldással szerinte egy alapvető baj adódik. Mégpedig az, hogy az „ilyen történések lehetőségével nagyon nehéz mit kezdeni. Bekövetkeztük a rendelkezésre álló adatok alapján erősen valószínűtlen.”
Blutman László: A rejtélyes tiszaeszlári per. Osiris Kiadó, 2017. 4280 forint
