Alaposan pórul járt Szappankövy (született Seiffensteiner) Salamon a Dob utcából. Amikor rászánta magát a magyarosításra, nem is sejtette, mennyi parazsat gyűjt deres fejére. „Hol az a Szappankő vár, város vagy helység, melyből e nevet származtatta? Nem érzi ezen a magyar szappanon, hogy száz esztendő múlva is bőgni fog belőle a – seife?” – vetette szemére a híres nyelvész, két hetet adva a változtatásra. Így lett Szappankőyből Szittyalaky. A tiltakozás nem maradt el: véráztatott ősei nevében azon nyomban protestált Szittyalaky Töhötöm: „Zsidó! Vedd csak te fel megint azt a Szájfenstájner nevet, jobban illik az te rád, hadd tudja az a hatalmas Úristen a végítélet napján, hogy kivel van dolga.” Így lett a Dob utcai lakosból újra Seiffensteiner. Több se kellett az Antisemita Párt vezetőjének, Istóczy Győzőnek. „Egy Seiffensteiner nevű semitafajzat pillanatnyi elkapatásában megmagyarosította a nevét; de utóbb hihetőleg eszébe jutott, hogy hisz ez a geseft nem hajt neki rebachot, kapja magát és vissza germanizálódott. Ilyenek ők!” – írta röplapjában. A korra jellemző humoreszket a Borsszem Jankó 1881. március 13-i számában olvasom.
Létezhet-e kormánypárti humor? Ha a mai és közelmúltbeli példákból indulunk ki, azt mondhatnánk, hogy nem. Ha a január 5-én, 150 éve született, a sokáig leválthatatlannak tűnő Szabadelvű Párthoz közel álló, egyébként valamivel több, mint 70 évet élt (ebben a műfajban rekordtartó) legendás vicclapot tekintjük, akkor azt válaszolhatjuk, hogy igen. Persze az alapításkor is merültek fel efelől kételyek. „Ha tudtok öcsém, csináljatok” – vetette oda lakonikusan Deák Ferenc a lapalapítás ötletével őt felkeresőknek, Ágai Adolfnak (Csicseri Borsó álnéven jegyezte írásait) és barátainak.
A Borsszem Jankó azonban győzött, hamarosan a legnépszerűbb folyóiratok között tartották számon. Eszközeivel a liberális kormányirányzatot támogatva (igaz, nem egy kérdésben a kormánynak oda-odacsapva) kiállt például a zsidó emancipáció mellett (ami nem akadályozta meg olykor néhány, az antiszemitizmus határát súroló élc, karikatúra közlésében). Látványos, többek között a kövér papokat gúnyoló rajzaival letette a voksot az egyház és az állam szétválasztása mellett. Ha kellett, a Tisza Kálmán-i retorikát követve volt kuruckodó Béccsel szemben, de az előkelő osztrák–magyar úr alakját magasztosította a „barbár olájok” és az egyéb nemzetiségiek ellenében. Mindebben az 1875 és 1890 között regnáló, Generálisnak is nevezett miniszterelnök politikájának világos lenyomatát fedezhetjük fel. Tisza Kálmán, hogy kompenzálja a korábbi függetlenségi programjának sutba dobását, a kiegyezés realitásként való elfogadását, veszélyes nacionalista játékba kezdett az ország felét kitevő kisebbségekkel. Az asszimilációs politika jegyében például bezárták a szlovák középiskolákat, az 1868-as nemzetiségi törvényt rendre semmibe vették.
Ahogy Kövér György egy korábbi tanulmányában megjegyzi: „A Borsszem Jankó erejét, hatását az adta, hogy olyan egyénített alakokat teremtett, amikből bőven kitelt a magyar társadalom panorámája.” Így születhetett meg dömbszögi és bugaczi nömös Mokány Berci, Kraxelhuber Tóbiás, a „preschpurgi hausherr\" (pozsonyi háztulajdonos), Mihaszna András, a budapesti rendőr vagy a nemesebb veretű Magyar Miska alakja. És ne feledkezzünk meg a lap leghosszabb ideig regnáló (fentebb már említett) figurájáról, a heti bölcsességeit pesties zsidó zsargonban előadó Seiffensteiner Salamonról sem. (Ezek rajzolója Jankó János volt.)
Az első világháború végével a lap hanyatlásnak indult. Feladatát – mondhatjuk több emberöltőnyi távlatból, arra az időre betöltötte: a magyar karikatúraművészet a Borsszem Jankó segítségével sikeresen felzárkózott a külföldi grafikához. Az újság egyébként jelentős hatást gyakorolt a magyar reklámgrafikára, a későbbi vicclapok stílusára.
A húszas évektől előfizetőinek száma csökkent. A lassú pusztulást zárta le az Imrédy-kormány 1938-as szigorú sajtórendelkezése, amely több ezer napi- és időszaki laptól vonta meg a kiadási engedélyt. Köztük volt a Borsszem Jankó is.
Élclap utódai jóval rövidebb ideig éltek csupán. A jelentőségében vele vetekedő Pesti Posta csak 1944 őszén néhány hónapig, a háború utáni kisgazdapárti Szabad Száj pedig négy esztendőn át láthatott napvilágot a kedvezőtlen politikai klíma következtében. A legszerencsésebb a Magyar Kommunista Párt vicclapja, a Ludas Matyi volt, amely – beleszámítva a kilencvenes évek feltámasztási kísérleteit – valamivel több, mint ötven éven át jelent meg. Bukása a megváltozott előfizetői szokásokra, a lap körüli marakodásra vezethető vissza. Éveken át két változata került az olvasók elé, egy jobb- és egy baloldali.
