Volt idő, amikor még tudtunk nevetni a kormányok humorán

Létezhet-e kormánypárti humor? A 150 éve indult Borsszem Jankó rá a bizonyság, hogy igen.

Ahogy Kövér György egy korábbi tanulmányában megjegyzi: „A Borsszem Jankó erejét, hatását az adta, hogy olyan egyénített alakokat teremtett, amikből bőven kitelt a magyar társadalom panorámája.” Így születhetett meg dömbszögi és bugaczi nömös Mokány Berci, Kraxelhuber Tóbiás, a „preschpurgi hausherr" (pozsonyi háztulajdonos), Mihaszna András, a budapesti rendőr vagy a nemesebb veretű Magyar Miska alakja. És ne feledkezzünk meg a lap leghosszabb ideig regnáló (fentebb már említett) figurájáról, a heti bölcsességeit pesties zsidó zsargonban előadó Seiffensteiner Salamonról sem. (Ezek rajzolója Jankó János volt.)

Az első világháború végével a lap hanyatlásnak indult. Feladatát – mondhatjuk több emberöltőnyi távlatból, arra az időre betöltötte: a magyar karikatúraművészet a Borsszem Jankó segítségével sikeresen felzárkózott a külföldi grafikához. Az újság egyébként jelentős hatást gyakorolt  a magyar reklámgrafikára, a későbbi vicclapok stílusára.

A húszas évektől előfizetőinek száma csökkent. A lassú pusztulást zárta le az Imrédy-kormány 1938-as szigorú sajtórendelkezése, amely több ezer napi- és időszaki laptól vonta meg a kiadási engedélyt. Köztük volt a Borsszem Jankó is.

Élclap utódai jóval rövidebb ideig éltek csupán. A jelentőségében vele vetekedő Pesti Posta csak 1944 őszén néhány hónapig, a háború utáni kisgazdapárti Szabad Száj pedig négy esztendőn át láthatott napvilágot a kedvezőtlen politikai klíma következtében. A legszerencsésebb a Magyar Kommunista Párt vicclapja, a Ludas Matyi volt, amely – beleszámítva a kilencvenes évek feltámasztási kísérleteit – valamivel több, mint ötven éven át jelent meg. Bukása a megváltozott előfizetői szokásokra, a lap körüli marakodásra vezethető vissza. Éveken át két változata került az olvasók elé, egy jobb- és egy baloldali.