Zrínyi Ilona levelét megírta

Példás szakmai együttműködésnek köszönhetően nyílt meg a Kárpátalja történetét bemutató állandó kiállítás.

Az ukrán oktatási törvény módosítása miatt az elmúlt hónapok újabb magyar–ukrán diplomáciai feszültségei közepette jött a hír, hogy magyar–ukrán szakmai, politikai együttműködésben Kárpátalja történetét bemutató állandó kiállítás nyílt az ungvári várban. Erre bizony felkapja a fejét az ember, főleg úgy, hogy az új tárlat 1920-ig, azaz az első világháborút követő határmódosításig kívánja bemutatni a régió történelmét. Ez pedig már önmagában is sok izgalmat rejt magában. Úgy még inkább, ha a kárpátaljai Lehoczky Tivadar Múzeum igazgatójának, Vaszil Sebának a november végi megnyitón mondott beszédében szereplő megállapítását is hozzátesszük: „A kiállítás az elmúlt hét évtized első olyan tárlata, amely hitelesen, tudományos megalapozottsággal mutatja be Kárpátalja történetét a VIII. századtól 1920-ig.”

Noha a záródátum elsőre talán furcsának tűnhet, már csak abból a szempontból is adja magát, hogy a tárgyalt időszak alatt a térség – a XVI–XVII. századi Erdély, a Habsburgok irányította Magyar Királyság és a török hódoltság közötti küzdelmeket is figyelembe véve – gyakorlatilag végig a Magyar Királyság része volt. Másrészt pedig a csehszlovák és a szovjet időszakot – annak közelsége és XX. századi megannyi történelmi vitája miatt – akkor lenne érdemes beemelni egy ilyen jellegű összeállításba, ha abban is lennének olyan közös szakmai pontok, amelyek mentén egy ilyen tárlat anyagát és mondanivalóját közmegegyezés alapján lehetne ugyanígy bemutatni.

Ami a friss kiállítást illeti, a megnyitó előtt két hónap alatt sikerült – a nyíregyházi Jósa András Múzeum szakmai, illetve a magyar kormány mintegy 110 millió forintos támogatásával – felújítani a belső várkastély bal földszinti szárnyában négy romos helyiséget ötszáz négyzetméter alapterületen, ahol immár ötszáz eredeti kiállítási tárgyat tekinthetnek meg a látogatók. A tárlat a kezdetektől kalauzol el egészen az Osztrák–Magyar Monarchia végnapjaiig, miközben hangsúlyosan jelennek meg a vár történetében kiemelkedő szerepet játszó személyek, így például a francia eredetű, Károly Róbert uralkodása (1308–1342) alatt Nápolyból odakerülő és az uradalom életét majd négy évszázadig meghatározó Drugeth család tagjai vagy a későbbi jeles birtokos, a Rákócziakkal jó viszonyt ápoló, Ferenc fejedelmet az elbukott szabadságharc után a rodostói száműzetésbe is követő Bercsényi Miklós (1665–1725).

A több mint kilencven százalékban eredeti anyag korábban is a váré volt, csak eddig a pincében raktározták. A megtekinthető emlékek közül talán a leginkább érdekfeszítőek a XVI–XVIII. századi, kézzel – latin, magyar vagy épp német nyelven – írt levelek, dokumentumok. Valódi élmény többek között a második férje, Thököly Imre oldalán a törökök által támogatott kuruc felkelésben is részt vevő, Munkácsot az osztrákokkal szemben 1685 és 1688 között a végletekig megtartani akaró Zrínyi Ilona kézírását böngészni.

A termek kialakítása, a korabeli fegyverek, harci felszerelések, öltözetek, háztartási eszközök, bútorok, térképek, képek, dokumentumok, pecsétek, címerek elhelyezése is kifejezetten komfortos, és jó látni, hogy az ukrán mellett magyarul és angolul is feliratozták őket. Korábban ugyanis az a kicsit fura helyzet állt fenn, hogy míg a többek között az ungvári várban is kiállított történelmi dokumentumok sok esetben magyar nyelvűek, magyarázó szövegük csak ukránul volt olvasható. Így pedig az ukránul nem értő turistának nehéz a dolga, ha mondjuk egy cum Deo pro patria et libertate feliratú díszkardról próbálna meg többet megtudni, vagy a múzeum névadójának, a magyar régészet egyik úttörőjeként is ismert Lehoczky Tivadarnak az életművét szeretné jobban megismerni. Ezt az új kiállítás orvosolja, s így valóban több turistát tudnak becsalogatni a várba, miként arról a megnyitón Mihajlo Rivisz, Kárpátalja megyei tanácselnöke is említést tett.

Ehhez persze az is kellene, hogy hatalmas poszteren, táblákkal jelöljék, pontosan hol is található az új tárlat. Ottjártunkkor ugyanis ezek híján elsőre nehéz volt meglelni a kiállítást, és ezzel más is így járhat. Lapunkat végül egy lelkes teremőr hölgy közbenjárására a múzeum igazgatóhelyettese, Mihajlo Delehan kalauzolta körbe a tárlaton. Tőle megtudtuk, hogy a kiállítás terve, illetve az együttműködés a magyar féllel már hosszú évek óta megvolt, ám a források mostanra teremtődtek meg ahhoz, hogy ez megvalósuljon. Egyébként várhatóan tárlatvezető kiadvány is készül, amelyben nyomtatott formában elvihetik magukkal a látogatók a megtekintett tárgyegyüttest.

S ha már helyben vagyunk, érdemes ellátogatni a nagyjából negyven kilométerre fekvő munkácsi várba, ahol ugyancsak több, helytörténeti szempontból fontos kiállítást láthatunk – egyúttal párhuzamba állíthatjuk a két emlékhelyet. Nos, míg pár éve Munkácsy Mihályhoz vagy Zrínyi Ilonához kapcsolódó emlékek mellett helyben gyártott, modern kori sílécek is helyet kaptak a kiállított tárgyak között minimális nem ukrán feliratozás mellett, mára a helyzet ott is sokat változott. A tematikus blokkok szintén többnyelvűek, és a Rákóczi-, Munkácsy-szekció mellett talán a legizgalmasabb az 1782-től hosszú évtizedeken át börtönként működő vár híres foglyának, a Martinovics-féle összeesküvésben való érintettsége miatt 1800 derekán odaszállított Kazinczy Ferencnek az emlékszobája. Az embernek az az érzése támad levelei, irományai között elmélázva, hogy bármelyik pillanatban betoppanhat maga a jeles nyelvújító. Az idelátogató Petőfi Sándor levelét is érdemes még felidézni, aki maga is meglátogatta a börtönt, és egy – Csanádi György Régi beregszásziak című kötetében is említett, Beregszászból 1847 nyarán Kerényi Frigyesnek címzett – levelében így írt erről: „A domb oldalán szőlőt termesztenek. [...] Nem szeretnék a borából inni [...], azt gondolnám, hogy a rabok könnyét iszom.”

Nehéz tehát választani, mivel azonban a két vár igen közel fekszik egymáshoz, nincs is értelme: ha valaki arra jár, akár egy szűk nap alatt is felkeresheti mindkét emlékhelyet, mert tényleg megéri. Zárásképp érdemes talán Mihajlo Rivisznek az ungvári megnyitón mondott beszédét idézni, amely szerint „a történelmi tények ismerete hozzájárul a felmerülő viták rendezéséhez, új kapcsolatok kialakításához. Az ungvári vár falai között nem a nyelvek fognak egymással vitázni, hanem a történelem közös nyelve szólal meg.” És mindezek fényében abban reménykedhetünk, ha történelmi-műemléki vonalon lehetséges az ilyen szintű együttműködés a magyar és az ukrán fél között, egyszer talán oda is eljutunk, hogy a politikai-diplomáciain sem kell olykor visszafelé lépni.