A járvány, amely ötször annyi áldozatot szedett, mint a világháború

Száz éve tombolt a spanyolnátha, és csak a vakszerencsének köszönhető, hogy 2009-ben nem ismétlődött meg 1918 borzalma.

Kilenc éve ugyanaz az influenzatörzs, a H1N1 csapott le a világra, mint amelyik száz évvel ezelőtt a spanyolnáthát okozta. A kezdeti történések is hasonlók voltak: a „megszokott” gyermek és idős áldozatok helyett az életerős fiatal felnőttek haltak meg leggyakrabban a betegségben. A normális influenzajárvánnyal szemben a 2009-es az 1918-ashoz hasonlóan nyáron is tombolt. És a kórokozó eredete is megegyezett az 1918-as gyilkos feltételezett létrejöttével: madár- vagy sertésinfluenza mutálódott oly módon, hogy immár nagy virulenciával tudta a levegőn keresztül is fertőzni az embereket. Rengeteg szakember rettegett 2009-ben attól, hogy megismétlődik 1918 borzalma, és hogy végül nem történt ez meg, leginkább a vakszerencsének, semmint mindenható tudományos vívmányainknak köszönhető.

De mi tette az 1918–20-as influenzajárványt minden idők leghalálosabbjává? Hiszen annak előtte és utána is rengeteg ragályt okoztak a vírus közelebbi-távolabbi rokonai. Ezt sem tudjuk, csak feltételezéseink vannak. A legegyszerűbb magyarázat az lenne, hogy ez a vírus tényleg sokkal agresszívebb volt, mint a szokásos influenza-kórokozók. Más kutatók szerint nem is maga a vírus, hanem a szervezet immunrendszerének eltúlzott, kétségbeesett reakciója ölte meg az áldozatot (és ez magyarázná azt is, hogy miért a legerősebb védekezőrendszerrel bíró fiatal felnőttek estek legnagyobb számban áldozatául a betegségnek).

Megint mások úgy vélekednek, hogy valójában az 1918-as influenzaváltozat nem volt különösebben gonoszabb, mint a vírus általában. Csakhogy ott volt a világháború, és ez mindent megváltoztatott. A közegészségügyi körülmények sokkal rosszabbak voltak, mint békeidőben, az emberek alultápláltságtól szenvedtek, illetve százezres hadseregek vonultak keresztül országokon nap mint nap, eközben gyakran összezsúfolódtak hatalmas katonai táborokba. E körülmények külön-külön is kedveztek volna a ragály terjedésének, de ezek együttes megléténél az influenza nem is kívánhatott volna jobbat.

Honnan indult ki a járvány? A kutatások alapján legbiztosabban azt mondhatjuk, hogy fogalmunk sincs. Sokáig úgy tartották, hogy kiindulópontja a kansasbeli Riley-erőd volt, ahol az első bizonyított lokális járvány kitört, és ahol március 11-én meghalt a spanyolnátha első áldozata, Albert Gitchell szakácsként dolgozó közlegény. Csakhogy már 1917 végén is megnövekedett számú influenzás megbetegedést jelentettek vagy 17 amerikai katonai bázisról, bár az nem bizonyított, hogy ezen esetekért a H1N1 vírustörzs lett volna a felelős.

Sokkal valószínűbb, hogy a kiindulópont a francia Étaples katonai bázisa lehetett, ahol már hónapokkal korábban különösen magas mortalitást jelentettek. A helyen százezer katona fordult meg naponta, a túlzsúfolt tábori kórházban ezrével feküdtek együtt a harcok sérültjei (közöttük rengeteg mérgesgáz-áldozat) az influenzásokkal. Közöttük disznók, baromfik lődörögtek, ez pedig könnyen lehetőséget teremthetett az eredetileg állati vírusok emberre való átjutásához. Megint mások szerint a vírust azon százezernyi kínai munkás hozta Európába, akiket a harcoló, illetve elhunyt munkaerő pótlására „importáltak” az antanthatalmak. Az igazság vélhetően örökre rejtve marad, az viszont egyáltalán nem meglepő, hogy a világháború minden szempontból ideális terepet teremtett a világjárványnak.

Az influenzajárvány ugyanolyan gyorsan és érthetetlenül hagyott alább, mint ahogy megjelent. 1918 őszén érte el mortalitása csúcspontját, majd szinte azonnal eltűnt. Ugyan később is voltak kisebb hullámai, de az 1918-as áldozatszámot már nem tudta még egyszer megismételni. Az elméletek szerint a gyors lecsengésben részben az orvosoknak volt szerepük, hiszen hatékonyabbá váltak a fertőzéshez kapcsolódó bakteriális betegségek, különösen a tüdőgyulladás kezelésében, mások szerint azonban maga a vírus mutálódott villámgyorsan egy kevéssé halálos formává (hiszen ezzel önmaga is tovább fennmaradhat és terjedhet). Valójában azonban a járvány vége is megmagyarázhatatlan maradt számunkra.

Egy katasztrófa súlyosságát, egész emberi közösségeket romba döntő hatását sosem lehet értelmezni a puszta statisztikák sorolásával (hiába szerepelnek abban százmilliós nagyságrendű számok is). A spanyolnátha hatására egyes városokban ténylegesen megállt az élet. Az utcák kiürültek, a színházak, templomok bezártak. Aki tudott, bezárkózott otthonába, lefüggönyözött ablak mögött rettegve, vajon ő is megkapja-e a betegséget. A koporsókészítők hamar feladták a halottak tömege miatti reménytelen küzdelmet, és onnantól tömegsírokba temették az áldozatokat. Philadelphiában a lelkészek szekerekkel járták a várost, amelyekre minden házból felrakták a holttesteket, aztán a pap elszállította őket a tömegsírokhoz. A betegség és azt követő tüdőgyulladás rémisztően gyors lefolyású volt. Hírek keringtek emberekről, akik egészségesnek érezték magukat, mikor felszálltak a New York-i metróra, de már halottak voltak, mire megérkeztek a végállomásra, írja a The Washington Post. Aki köhinteni merészelt nyilvános helyen, azt szinte meglincselték, az emberek futva menekültek a közeléből. Sokan éhen haltak otthonukban, mert túl gyengék voltak ahhoz, hogy élelmet vásároljanak, de senki sem merte megközelíteni őket, hogy ételt vigyen nekik.

Egyetlen virológus sem képes előre jelezni, hogy mikor csap le a következő influenzajárvány, csak egyben biztosak: bármit is teszünk, egyszer mindenképpen eljön ez a pillanat.