Erdély 1848 őszére veszett el a szabadságharcban, kivételt ezalól csak Háromszék képezett. A székelyek utolsó vérükig készek voltak harcolni, de tüzérség híján esélyük sem volt rá. Ekkor jelentkezett Gábor Áron pattantyús és ágyúöntő, aki azt ígérte, két hét alatt hat ágyút készít. Vállalását teljesítette, majd kevesebb, mint egy év alatt hetven ágyút öntött Kézdivásárhelyen, és sikerült megfordítania a harcok menetét. Ehhez 257 harangot kapott nyersanyagként Székelyföldről. Arra viszont mindegyik falu odafigyelt, hogy legalább egy harangjuk megmaradjon vész esetére.
A Gábor Áron dicsőségét megörökítő népdalt mindannyian ismerjük, de arra vajon gondoltunk-e már, mi történik, ha a harcok véget érnek, és a falvak ismét egykori életüket szeretnék élni? Akkor jön el a harangöntők ideje!
Ma a háborúkat már az atomfizika, az infokommunikáció és a csúcstechnológiájú fegyvergyártás segítségével vívják, így harangöntőből is kevesebbre van szükség. Ennek ellenére a Gombos család őrbottyáni harangöntő műhelye generációk óta működik, és többnemzedéknyi üzemidőre készül még.
Gombos Miklós abba a helyiségbe kísér először, ahol a felhevített méhviaszból a harangok díszítése készül. Makettek segítségével magyarázza el, hogyan öntik a harangot. A leckét többször is átvesszük, mert elsőre nem egyszerű.
– Úgy kell elképzelni a készülő harangot, mint egy matrjoskababát. Adott egy magminta, erre húzunk rá egy álharangot, amelyet feldíszítünk a méhviasz dekorációval, majd erre helyezünk rá egy külső köpenyt. Ami az álharangon domború volt, az itt már a minta negatívjaként nyomódik bele belülről. A köpeny tojás, samottliszt, cukor, mosott agyag és emberi haj keverékéből készül. Az így kapott anyagba könnyebben szívódik bele az álharang méhviaszból készült díszítése. Ezt követően mindez átkerül az öntőműhelybe, ahol a köpenyt leemelik, majd az álharangot, amely a díszítést belenyomta a külső köpenybe, és már fölöslegessé vált, leveszik, a köpeny pedig visszakerül a magharangra. Rövid közös imádságot követően a kettő közt keletkezett üres helyet öntik ki hetvennyolc százalék vörösréz és huszonkét százalék angol ón 1200–1300 Celsius-fokos ötvözetével, majd napokig hűlni hagyják.
Megy ez gyorsan, nem igaz? Korántsem. A kisebb harangok négy, a nagyobbak hét-kilenc hónapig készülnek. A magharangot ugyanis kisebb kemencékre építik rá, és amikor egy réteg agyagot felvisznek, azt napokig fűtik alulról, hogy száradjon. Összesen nagyjából kétszáz műveletet hajtanak végre, mire egy harang a helyére kerül.
Az őrbottyáni öntöde családi vállalkozás. Hét embert foglalkoztat az üzem. Az itt dolgozók betanított vagy segédmunkásként kezdik, és Gombos Miklós szerint hamar kiderül, kivel lehet dolgozni és kivel nem. Fiának, Ferencnek közgazdasági végzettsége van ugyan, de viszi tovább a családi hagyományt, és abban reménykedik, az ő kicsi fia is így tesz majd.
Miközben átsétálunk a díszítő helyiségből az öntödébe, szemügyre vesszük az udvaron álló régi harangokat.
– Ezek öreg darabok, meg lehet nézni, hogy ilyen is volt régen. Ez a harang Szlezák Rafaelé, ez pedig itt Szlezák László keze munkája.
Az egykori mesterek unokatestvérek voltak. László, a legszélesebb körben ismert magyar harangöntő a XX. század első felében készítette a ma is szóló harangok döntő többségét. Javarészt az ő feladata volt pótolni az első világháború során beöntött harangokat. Budapesti műhelyében készült a Szent István-bazilika, a váci székesegyház és az esztergomi bazilika nagyharangja is. Ezek közül a budapesti Szent Imre harang 7795 kilogrammot nyom, és a XX. századi magyar harangöntészet legnagyobb darabja. Öntödéje az 1940-es évek végén történő harangpótlásokban is meghatározó szerepet kapott. Gyárát 1951-ben államosították, majd 1954-ben bezáratták.
Dolgozott a műhelyében három őrbottyáni testvér, akiket Ducsáknak hívtak. Az egyik mintaépítő volt, a másik kis harangokat formázott, a harmadik sofőrként tevékenykedett. Amikor a kommunisták bezárták a Szlezák-öntödét, az ott talált anyagot a MÉH-be szállították, ám a fivérek, amit csak lehetett, kimentettek. Így került harangöntöde Őrbottyánba. Ez a Gombos család műhelyével szemközti, ma Harang névre hallgató utcában állt. Gombos Miklós édesapját, Lajost mint az egykori Szlezák-műhely szakemberét hívták oda. Ez maradt az ország egyetlen harangöntödéje, amelyet, miután az apa végleg átvett Ducsákéktól, átköltöztetett jelenlegi helyére. Gombos Miklós is dolgozott a Ducsák-műhelyben, ott, majd édesapja önálló vállalkozásában tanulta ki a mesterséget. Bizonyítványt az azóta megszűnt csepeli öntőképzésben szerzett.
– Jött Rákosi, és egy tollvonással megszüntette a százfős Szlezák-műhelyt – mondja Gombos Miklós. – Ott minden munkafolyamat külön zajlott: voltak díszítők, szerelők, öntők, építők. Kétszáz mázsás kemencével dolgoztak. A mi műhelyünk ugyan modern, de az árnyéka sincs annak. Kéttonnás a legnagyobb, nálunk elkészíthető harang. Ha szükség volna rá De ekkora nem kellett még a váci székesegyházba sem. Pedig oda többet is öntöttem, volt köztük 110 kilós, három- és hétmázsás, illetve a nagyharang lengőszerkezetét is én javítottam.
Megjegyezzük, Vácon ma már csak az evangélikusok harangoznak délben a katolikus püspök rendelkezése miatt, amely megszüntette ezt a hagyományt. Így is Gombos Miklós harangjait hallják a város lakói, a lutheránusok ugyanis az első világháborúban elvitt harangjaikat is nemrég pótolták. A Gombos-műhely megrendelői javarészt a történelmi egyházak, ritkább esetben az önkormányzatok a temetkezéshez kapcsolódóan, és olyan is előfordul, hogy egy-egy család vagy magánszemély rendel harangot.
– Egy-egy példány akár kétszáz évet is kibírhat épségben, de ahol a nyelv üti a köpenyt, ott egy idő után óhatatlanul megreped. Ilyenkor olyan a hangja, mintha bádogfazék fenekét ütnénk – magyarázza Gombos Miklós.
Amikor meglévő harang mellé rendelnek újat, a harangöntő hangvilla – vagy újabban már egy digitális szerkezet – segítségével megállapítja, milyen hangon szólal meg a jelenlegi. A készülő darabnak konszonánsnak kell lennie a meglévővel, hogy ne bántsa a fület a harangok együttes zúgása. Az újat a mester korábbi tapasztalatok alapján tervezi meg ceruzával és papíron, s tudja, a legvégén milyen hangon szólal majd meg. Ez a munka az első lépéstől az utolsóig kézműves folyamat, és minden példány egyedi.
– A harangozás már Krisztus előtt két-háromezer évvel létezett, akkor is kultikus célokra használták – helyezi történelmi távlatokba a mesterséget Gombos. – Nem ismerték még a hang terjedésének a fizikáját, emiatt az emberi és az isteni világ közti kapcsolatnak tartották. A keresztények már csak átvették a harangozás szokását, de nem azonnal, hiszen kezdetben őket is üldözték, és nem volt céljuk, hogy felhívják magukra a figyelmet.
Gombosék műhelyében évente körülbelül negyven harang készül. Ferenc részt vesz a tényleges kivitelezésben, de ma már az irodai munka, a megrendelések és szerződések ügye is az ő kezében összpontosul. Mint fogalmaz, nem volt kényszer vagy szülői nyomás abban, hogy ezt a mesterséget választotta, egészen gyerekkora óta édesapja műhelyében töltötte az időt, és fokozatosan alakult ki benne a szakma iránti elkötelezettség. Most már az ő kisfia koszolja össze magát „becsületesen” a műhelyben, és abba a korba ért, hogy már tanítgatni is lehet.
Amikor búcsúzni készülünk, Gombos Miklós tart még egy rövid bemutatót, félreveri a harangot az udvaron. Azonkívül, hogy nekünk kedveskedjen, erre semmi oka: az őrbottyáni Gombos család harangmanufaktúrája él, virul, és tiszteletre méltó múltja mellett a jövőbe tekint.
