A rádiumlányok a női emancipáció hősei voltak, de az életükkel fizettek

„Nyald, mártsd, fesd!” – mantrázták az óragyárakban fillérekért dolgozó fiatal nők, akik szinte másodpercenként ettek a sugárzó anyagból.

Visszatérve a rádiumlányokra, a világító órák népszerűségének csúcspontján négyezer fiatal nőt alkalmaztak a gyárakban. Az órák számainak festése volt a feladatuk. Azt mondták nekik a vezetőik, hogy a festék ártalmatlan, sőt gyógyhatású, pedig a rádium veszélyei akkorra már ismertek voltak. Orvosi tanulmányok születtek a rádiummérgezésről, és a gyárak menedzsereinek, vezető vegyészeinek eszük ágában sem volt közel menni a festékekhez. Ehelyett maszkban, védőruhában dolgoztak, csak a lányokat vezették félre. Sőt arra biztatták őket, hogy néhány vonás után mindig vegyék a szájukba az ecsetet, hogy a szőröket összesodorva így „hegyezzék ki” az ecset csúcsát. Mantraszerűen ismételtették velük idegőrlően monoton munkájuk fázisait: „Nyald, mártsd, fesd!” Azért nem vízbe mártatták velük az ecsetet, mert az túl sok drága rádiumos festéket mosott volna le róla. Márpedig a rádiumos festék a kor legdrágább anyaga volt, mai áron számolva grammja 2,2 millió dollárt ért.

Rengeteg számlapot festettek meg, a norma a napi 250 darab volt. Mindezért számlaponként másfél cent fizetséget kaptak. Magyarul a nők szinte másodpercenként ették a rádiumot. Ilyen nagy dózisban pedig a szervezetben folytonosan felhalmozódó anyag néhány év alatt végzetes betegségeket okozott.

Hiába váltak egyre ismertebbé a radioaktivitás veszélyei, a rádiummal dolgozó nők nem érezték az azonnali mérgezés tüneteit. Noha többen aggódtak az esetleges veszélyesség miatt, a nagy fluktuáció következtében viszonylag kevesen betegedtek meg addig, amíg a cégnél dolgoztak. A munka igen nagy presztízzsel bírt. Minthogy a lányok festéssel keresték kenyerüket, magukat művésznek nevezték, és sokan nőismerőseiket is rávették, hogy menjenek a rádiumos cégekhez dolgozni. A gyár levegője megtelt a rádiumtartalmú porral, amely beleette magát a lányok hajába és ruhájába. Kezdetben azonban ezt is élvezték, sokan direkt abban a ruhájukban mentek dolgozni, amelyet az esti randevúra tartogattak, és éjjel büszkén ragyogtak udvarlójuk mellett.

Aztán a húszas évek elején kezdtek megjelenni a betegség első, viszonylag ártalmatlannak tetsző tünetei: általános fáradtság, csillapíthatatlan fogfájás. Az első halálos áldozat a 22 éves Mollie Maggia volt, aki 1922-ben, egyéves kínszenvedés után hunyt el. Noha a halotti bizonyítványra szifiliszt írtak a halál okaként, valójában az akkoriban „rádiumállkapocsnak” nevezett betegségben szenvedett. A radioaktív anyag szivaccsá változtatta az alsó állkapcsát, ezernyi lyukat fúrva bele. Az állkapcsa pusztán attól letört, ha hozzáértek. Egyre több volt kolléganője kezdett vérszegénységben szenvedni, és érthetetlenül könnyen törtek a csontjaik.

Az üzemek tulajdonosa, a US Radium Corporation (Amerikai Rádiumvállalat) kezdetben persze visszautasította, hogy a megbetegedéseknek bármi közük lenne a munkához, a betegségeket diagnosztizáló orvosokat pedig fenyegetésekkel próbálták rávenni arra, hogy ne beszéljenek. 1925-ben aztán Grace Fryer egykori rádiumlány elhatározta, hogy bepereli a céget, de két évig tartott, míg talált egy olyan ügyvédet, aki hajlandó volt képviselni őt. Ekkorra már négy másik nő is csatlakozott hozzá, a per pedig azonnal az újságok címlapjára került.

Fryer és felperes társai végül is nyertek, ezzel fontos precedenst teremtve az Amerikában még csak gyerekcipőben járó, munkahelyi ártalmakkal kapcsolatos igazságszolgáltatás számára.

Ha azt gondolnánk, hogy a rádiummal festett használati tárgyak az ítélet után egy csapásra eltűntek, nagyon tévedünk. Noha egyre több volt alkalmazott kezdte követelni egykori munkaadójától, hogy térítse meg orvosi költségeit, azok e kérelmeket rendre visszautasították. Perek kezdődtek, a jellemzően az alkalmazottaknak kedvező ítéleteket a cégek rutinszerűen megfellebbezték. Az utolsó fellebbezést csak 1939-ben utasította el az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága. Ezután a gyárak alkalmazottai már védőfelszerelést kaptak, és a termékek csomagolásán kötelező lett feltüntetni a radioaktivitás veszélyeit. A rádiumos festékek azonban csak 1968-ban tűntek el végleg a kereskedelemből, sokkal inkább a divat lecsengése, semmint a miattuk meghalt emberek miatt.

Nehéz megbecsülni, hányan estek áldozatul a rádiumos ecsetek nyalogatásának, minthogy sok évig teljesen más betegségeket írtak a hivatalos papírokra. A becslések szerint több ezerre tehető a rádium miatt (általában rákban) meghalt fiatal nők száma. Jórészt miattuk születtek meg az első munkavédelmi törvények. Amikor a hidegháború kezdeti éveiben, az atomfegyverek elterjedésével a tudósok egyre inkább érdeklődni kezdtek a radioaktivitás emberi szervezetre gyakorolt hatásai iránt, sok rádiumlány jelentkezett önként a vizsgálatokra. Amit ma a sugárfertőzésről és a radioaktivitás hosszú távú következményeiről tudunk, az jórészt nekik köszönhető.