Kevesen figyeltek Peking sajátos diplomáciai szokásaira azután, hogy nyilvánvalóvá vált: a kínai rezsim túléli a kommunista blokk összeomlását. A világsajtónak csak évtizedek múlva tűnt fel, hogy a mindenkori kínai külügyminiszter az év elején rendre a fekete kontinensre utazik, hogy demonstrálja, az afrikai országok rendkívül fontos szereplők az ázsiai nagyhatalom terveiben. Mire aztán a többiek észbe kaptak, már nyilvánvalóvá vált: a gyümölcs beérett, Afrika legfőbb stratégiai partnere Kína lett.
De hogy jött össze ez a geopolitikai bravúr? Habár Peking és Afrika kapcsolata hosszú évszázadokra nyúlik vissza, előbbi leginkább az 1955-ös bandungi konferencián alapozta meg a baráti viszonyt. A blokkon kívüli ázsiai és afrikai országok részvételével tartott találkozón Kína ugyan továbbra sem titkolta hitét a kommunizmus világméretű, végső győzelmében, Csou En-laj akkori kínai miniszterelnök rendkívüli taktikai érzékkel inkább félretette a hidegháborús logikát. Ehelyett vádakkal illette a régi gyarmatosító hatalmakat, és elkötelezte magát a dekolonizáció támogatása mellett. Ennek jegyében a kommunista Kína így az elkövetkező évtizedekben több afrikai függetlenségi mozgalmat is pénzelt, sokszor olyanokat, amelyek egyáltalán nem a szocializmusban látták a jövőt. Sőt idővel Mao Ce-tung meghirdette a híres háromvilág-elméletét is, amelyben a „nagy kormányos” immár a harmadik világ vezetőjeként definiálta országát.
A gyarmati rendszer teljes felbomlása, majd a hidegháború lezárása után a kínai diplomácia céljai megváltoztak: elsősorban kiapadhatatlan nyersanyag- és energiaforrásként tekintettek Afrikára, amely továbbra is bővelkedik olajban, vasércben, rézben és fában. Mindezek elengedhetetlenek a robusztus kínai gazdaság működtetéséhez. Jól jelzi a kapcsolatok bővülését, hogy – miután 1980-ban csak egymilliárd, harminc év múlva 10 milliárd dollárt tett ki az Afrikával folytatott kereskedelem értéke – 2015-re megközelítette a 300 milliárdot, ezzel immáron papíron is Kína lett Afrika első számú kereskedelmi partnere.
Hogyan sikerült ezt elérni? Mindenekelőtt Kína sajátos terjeszkedési politikájával, amely leginkább a „vasúti diplomácia” szóval jellemezhető. A három kontinensre – Ázsiába, Dél-Amerikába és Afrikába – irányuló infrastruktúra-fejlesztések középpontjában a nagy sebességű vasutak állnak, amelyek nem csak a kereskedelmi kapcsolatok bővítését szolgálják. Nyomukban tömegesen jönnek létre munkahelyek, s bár a beruházások továbbra sem hozták el Afrika felemelkedését, mégis stabilan pörgetik a kontinens gazdaságát. A 2016-ban megnyitott, az etióp fővárost, Addisz-Ababát Dzsibutival összekötő, valamint a múlt évben beüzemelt kenyai Mombasa–Nairobi-vasútvonal ráadásul csak része egy egészen grandiózus tervnek, amelynek fontosságát sok szakértő egyenesen a Szuezi-csatornáéhoz hasonlítja. Kína kelet-afrikai vasúti projektjeivel ugyanis Uganda, Ruanda és Dél-Szudán is ki tud jutni az Indiai-óceánra, ahonnan a kitermelt nyersanyagok már könnyedén elszállíthatók – hova máshová, mint – Kínába. Az infrastruktúra-fejlesztések azonban nem csupán a vasutakat érintik. Az Ernst & Young nemzetközi üzleti tanácsadó múlt évi jelentése szerint immáron Kína lett a legnagyobb befektető az afrikai kontinensen: 2005 óta 293 különböző projektbe fektettek pénzt, közöttük autóutak, kikötők, repülőterek, gátak, erőművek és távközlési hálózatok is bőven találhatók.
Kína afrikai jelenléte ugyanakkor nem korlátozódik egyedül a gazdaság területére. A kínai védelmi minisztérium 2016 elején jelentette be, hogy megkezdték az első tengeren túli katonai bázisuk építését Dzsibutiban. A lépést sokan egyfajta kísérletnek értékelték: a kínaiak első ízben váltak puszta nyersanyagbeszerzőből stratégiai partnerré. Miért esett a választásuk éppen erre a negyed magyarországnyi, szegény afrikai országra? A válasz nem nehéz: a térség többi államához képest Dzsibutié már nem annyira fejletlen, mint Eritrea, Etiópia és Szomália gazdasága. Ennél is fontosabb, hogy az ország a szomszédaival összevetve meglehetősen stabilnak számít. De még ez is elhanyagolható ahhoz képest, hogy Dzsibuti rendkívül fontos stratégiai útvonal mellett fekszik: a Báb-el-Mandeb szoros a Vörös-tengert kapcsolja össze az Indiai-óceánnal, a perzsa-öbölbeli nyersolajat itt szállítják Európába a tankerek. Az országban rejlő lehetőségeket persze már mások is felfedezték, meglehetősen gyorsan. A kínai katonai bázis csupán 13 kilométerre van Camp Lemonnier-től, vagyis az Egyesült Államok afrikai parancsnokságának egyik támaszpontjától, amelyet elsősorban terroristaellenes műveletek indítására használnak. Hasonlóan a japán haditengerészet kalózkodás elleni expedíciós kontingense is itt állomásozik. De Dzsibuti Olaszországgal és Franciaországgal is szerződéses viszonyban áll, így ezek az országok is állomásoztatnak katonákat az országban. A kínaiak Dzsibuti-politikáját most már több nagyhatalom is aggódva figyeli.
A gazdaságilag és katonailag is körbebástyázott kínai jelenlétet persze sokan erőteljes kritikával illetik. A bírálatok egy része arra a sajátos kínai külpolitikára irányul, amely figyelmen kívül hagyja a támogatott országok emberjogi helyzetét. Kína ugyanis előszeretettel üzletel Szudánnal, vagyis azzal az országgal, amelynek vezetését 1989-ben puccsal kaparintotta meg Omar el-Basír. A politikust a Nemzetközi Büntetőbíróság 2008-ban népirtással, emberiesség elleni bűntettekkel és háborús bűnökkel vádolta meg. Ráadásul az Egyesült Államok továbbra is a terrorizmust támogató országok közt tartja számon az országot, ahol ma is vannak gyermek katonák. De Zimbabwe kínai támogatása sem nyerte el azoknak az országoknak és nemzetközi szervezeteknek a tetszését, amelyek évtizedeken át figyelmeztettek arra, hogy a múlt évben leköszönő Robert Mugabe elnök teljes mértékben figyelmen kívül hagyja az emberi jogokat.
A kritikusok másik csoportja leginkább gyarmatosító szándékot vél felfedezni Kína afrikai terjeszkedése mögött. Az infrastrukturális beruházásokban ugyanis szinte mindig kínai cégek a kivitelezők, amelyek legtöbbször még a munkaerőt is Kínából hozzák. A kontinensszerte jelentős projektek csak alig több, mint 130 ezer új munkahelyet teremtettek. Ám a jogvédők szerint ők sem jártak feltétlenül jól, ugyanis Peking mintha Afrikába is exportálná a kínai munkakultúrát: az általuk üzemeltetett zambiai rézbányákból rengeteg panasz érkezett az embertelen bánásmód miatt. De a bírálók szerint a helyi vállalkozók sem látják sok hasznát a nagy építkezéseknek, mert nem tudnak bekapcsolódni ezekbe. Mások neokolonialista szándékokat látnak amögött is, hogy Afrikát napjainkra teljesen elárasztották a kínai termékek, amelyek gyakorlatilag megfojtják a helyi ipart. Habár az ilyen bírálatok újra és újra előkerülnek, vitathatatlan, hogy Afrika gazdaságának nagyon is jót tett a kínai jelenlét. Az elmúlt években számos szektor erőteljes növekedésnek indult a kontinensen, a Kína által támogatott országokban az egy főre jutó bruttó hazai termék is meredeken emelkedett.
Kínának ugyanakkor nem csak gazdasági haszna van az afrikai jelenlétből. Peking bőkezű segélyezési politikáját az elmúlt években nem elsősorban a humanista szándékok inspirálták. A támogatott országok legtöbbször az ENSZ közgyűlésében fizetnek Kínának oly módon, hogy a fontos világpolitikai kérdésekben rendre Peking mellett szavaznak. Kína így széles támogatói kört nyert meg magának: most már nem kell tartania attól, hogy többségbe kerülnek azok a szavazatok, amelyek netán az érdekeit sértenék.
Ám újabban egészen újszerű módon honorálják az afrikai államok Kína segítségét. Az idei év elején Vang Ji kínai külügyminiszter első ízben utazott São Tomé és Príncipébe, vagyis abba a nyugat-afrikai szigetországba, amely 2016 decemberében végre diplomáciai kapcsolatokat létesített Pekinggel, miután végleg szakított Tajvannal. Tette mindezt az „egy Kína” elv jegyében, melynek értelmében minden olyan országnak, amely kapcsolatokat szeretne ápolni a népköztársasággal, Pekinget kell tekintenie Kína kizárólagos vezetőjének, Tajvant pedig nem szabad független országként elismernie. A kínai külügyér most azonnal hangsúlyozta: kétségtelenül jó döntés volt ez a szigetország részéről, hiszen mindez a saját nemzeti érdekeit is szolgálja. Hogy ennek nyomatékot adjanak, a Guineai-öbölben fekvő államnak számos gazdasági együttműködési támogatást ígértek. Vang ugyanakkor nem leplezte Kína távolabbi szándékait. Jelezte, hogy még mindig vannak Afrikában olyan országok, amelyek továbbra is diplomáciai kapcsolatban állnak Tajvannal, emiatt pedig nem lehetnek részesei a gyümölcsöző kínai–afrikai kapcsolatoknak. Itt minden bizonnyal Burkina Fasóra és Szváziföldre gondolhatott, amelyek továbbra is Tajvan szövetségesei. Miután São Tomé után Gambia is a népi Kínát választotta, ismét felmerült a kérdés, milyen irányt vesz a két afrikai állam külpolitikája. A Burkina Fasó-i külügyminiszter, Alpha Barry azonban rögtön jelezte: „gyalázatos javaslatokkal” jönnek hozzájuk, amelyek arról szólnak, hogy ha aláírnak Pekinggel, akkor ötvenmilliárd dollárt, sőt még többet is kaphatnak. „Tajvan a barátunk és a partnerünk. Boldogok vagyunk, és semmi okot nem látunk arra, hogy átgondoljuk a kapcsolatainkat” – hangsúlyozta Barry. Hasonlóan tett a szváziföldi kormány is, amely megüzente: nem Tajvan pénztárcájának méretén, hanem a kölcsönös érdekeken alapulnak a kapcsolataik Tajpejjel, és ezen nem kívánnak változtatni. Sőt, hogy a két ország jelezze eltökéltségét, még azt is elmondták: lobbizni fognak azért, hogy Tajvan is legyen az ENSZ tagja.
Habár Kínát láthatóan zavarja Burkina Faso és Szváziföld ellenállása, senki előtt nem kétséges, hogy Afrika a XXI. századra egyértelműen Kína vadászterülete lett. Az európai országok és az Egyesült Államok mint elszalasztott lehetőségre néznek a fekete kontinensre. Aligha fogja őket vigasztalni, hogy bőven lett volna idejük megszerezni szövetségesnek azon országokat, amelyek végül most Kína karjaiban kötöttek ki.
