– Hozzunk még erősítést?
– Szerintem nem lesz rá szükség.
A tőketerebesi rendőrkapitány és helyettese között lezajló kis párbeszéd meglehetősen híven jellemezi a város határán fekvő cigánytelepen uralkodó állapotokat. Erősítésre végül valóban nem volt szükség, a két helyi közeg egyébként is láthatóan otthonosan mozgott a harmadik világot idéző utcákon. Azt azért elismerték, hogy sötétedés után a mentők csak rendőri kísérettel mernek kijönni a telepre, és amikor – évente egyszer-kétszer – begyűjtik a városban a kóbor kutyákat, ezen a városrészen szintén elkél az egyenruhások asszisztenciája a gyepmestereknek.
Tőketerebes egyébként tipikus kelet-európai kisváros, járási székhely 24 ezer lakossal, a központban néhány szupermarkettel, bevásárlóközponttal, továbbá egy múzeumként funkcionáló, nemrég szépen felújított kastéllyal, amely korábban az Andrássyaké volt. Körülötte gondozott park, jó időben a helyi társasági élet központja. A település szélén még működő vagy már elhagyott, esetleg éppen profilt váltó egykori üzemépületek, a legnagyobb munkáltató jelenleg egy csokigyár. Viszont nem csak mi büszkélkedhetünk uniós pénzből felhúzott, szó szerint tökéletesen üres ipari parkokkal; Tőketerebes határában is van ilyen üzemcsarnokkal, kamionterminállal, mindennel, ami egy ilyen fontos létesítményhez kell, az egész szépen körülkerítve – miközben az udvaron szabadon tenyészik a gaz. A park által foglalkoztatottak száma jelenleg műszakonként egy, azaz egy fő: a portás, aki feltehetően naphosszat szunyókál a fülkéjében, merthogy az uniós zászlóval díszített bejáraton a kutya sem kopogtat.
A központban szocreálra emlékeztető kávézóba ülünk be a pozsonyi Új Szó regionális tudósítójával, Leczó Zoltánnal, aki elkísér minket, és segít a tolmácsolásban. A pincér srác tud pár szót magyarul. Tőle tudjuk meg, hogy a romatelepen terjedő szifilisz országos hírnevet hozott a kisvárosnak, az elmúlt hetekben egymást érték az újságírók és a tévéstábok. A 24 ezres településen egyébként elhanyagolható számú magyar él, a legutóbbi népszámláláskor 3800-an vallották magukat romának, de Zoltán helyi forrásokra hivatkozva azt mondja, a tényleges szám nagyjából a lakosság negyede-harmada lehet. A városban sétálva úgy tűnik, tényleg inkább az utóbbi arány lehet a valós. Elsőre különösen az utcákon iskolaidőben is gyakran látható roma gyerekek látványa feltűnő. Aztán nem sokkal később meg is dől sztereotípiára épülő teóriánk, amikor kiderül: a telep iskolájában délelőtt-délutáni rendszerben tanulnak a diákok. A délutánosok miért is ne sétálhatnának tanítás előtt?