Lajta Béla, a modernista építészet elfeledett hazai előfutára

A műértők titkos kedvence, aki előszeretettel emelt át népi motívumokat a saját munkáiba

Lajta Béla Buda, Pest és Óbuda egyesítésének évében, 1873. január 23-án született. Eredeti családneve Leitersdorfer, amelyet fivéreihez hasonlóan 1908-ban magyarosított. Építészi oklevelét 1895-ben szerezte meg a Műegyetemen. A rá következő években beutazta Olaszországot, Németországot, Angliát, Franciaországot, Spanyolországot és Észak-Afrika egyes városait is; a történeti építészet emlékeinek tanulmányozása mellett a kortárs építészet több jelentős alkotójával (Alfred Messellel, Ernst von Ihnével, Richard Norman Shaw-val) személyesen is megismerkedett. Külföldi tapasztalatai mellett korai építészetére magyarországi útjai is hatottak; ezek során a népi díszítőművészetben találta meg azokat a formákat, amelyeket sok esetben különösebb változtatás nélkül tudott átemelni saját műveibe. Bár pályája első felében tehetséges Lechner Ödön-tanítványként a szecessziós irányzat határozta meg alkotásait, azonban ezt a stílust fokozatosan finomítva és végül elhagyva, az új lehetőségeket, megoldásokat kutatva vált a modernista irányzatok hazai előfutárává.

Lajta viszonylag szűk megbízói kört tudhatott magáénak, így kevés épülete valósult meg. Bár pályája kezdetén még vidéken is dolgozott (a tűzoltólaktanya és részben Szlávnity Krszta háza Zentán, valamint Klein Mór kastélya Szirmán), két sikeres, ám végül a kivitelezésig már el nem jutó terve (a kiskunhalasi bank és a zentai főgimnázium) után csak fővárosi munkákat vállalt. Ekkor leginkább családja, illetve Budapest zsidó polgárai és az izraelita jótékonysági szervezetek számára tervezett épületeket (és sírokat), de Bárczy István akkori polgármestertől is kapott jelentős megbízatásokat. Elméje azonban az 1910-es évek második felében fokozatosan megbomlott: 1919 őszén kénytelen volt Henrik fivérének a gyámsága alá helyeztetnie magát, majd egy évvel később, 1920. október 12-én elhunyt.

Ahhoz, hogy Lajta Béla pályáját megértsük, érdemes munkásságát olyan irányból megközelítenünk, amely nem feltétlenül egyértelmű a hasonló alkotók esetében: ő ugyanis síremlékek tervezésével tudta tökéletesre fejleszteni saját, a szakavatott szem számára könnyedén felismerhető, ugyanakkor szerteágazó stílusát.

Lajta a zsidó közösségben betöltött tisztsége (1903-tól a Pesti Chevra Kadisa temetőkért felelős műszaki tanácsosa volt) és megbecsültsége (mint a Magyar Zsidó Múzeum egyik alapítója) folytán számtalan megbízást kapott nemcsak épületek, hanem síremlékek tervezésére is. A Kozma utcai és a Salgótarjáni utcai zsidó temetőben igen sok, az ő elképzelései alapján kivitelezett sír áll. Utóbbi sírkertben emellett szintén szakértelmét dicséri a főbejárat és az egykoron csodaszép, keleties hangulatával és puritánságával is kiemelkedő szertartási épület (amely jelenleg csupán üres, kupola nélküli csontváz, bár a hírek szerint van esély a felújítására, ahogyan talán maga a lezárt temető is megszépülhet a közeljövőben).

Eleinte ezen a téren is a szecessziós hatások jellemezték alkotásait. Első munkái, a szülei, Leitersdorfer Dávid és Ungár Teréz sírja fölé emelt emlék, valamint a Schmidl és a Gries családnak épített mauzóleumok (mindegyik a Kozma utcai temetőben áll) ennek a stílusirányzatnak a jegyeit mutatják. Gazdag díszítettségük, a zsidó kultúrára jellemző motívumok (szomorúfűz, pálmák, levitakorsó, Dávid-csillag) nemcsak akkoriban, hanem a jelenben is roppant impozánsak.

– A gyönyörű Gries-sírbolt érdekessége, hogy Lajta egy ingatlanokból meggazdagodott idős hölgy számára tervezte azt, aki latin betűkkel egészen biztosan nem tudott írni, hiszen az építési iratokra aláírás helyett minden esetben csak három keresztet tett – mondja Csáki Tamás építészettörténész.

Klein Rudolf a 2013-ban megjelent Lajta-könyv vonatkozó tanulmányában arról ír, hogy az építész a szecessziót elhagyva először egy rövid klasszicizáló kitérőt tett (például a Schwarz család síremlékével), majd a premodernben találta meg igazi hangját. Utóbbi igen fontos életművében, hiszen például a Salgótarjáni utcai zsidó temetőben álló, Guttmann Emilnek (1908-ban), illetve Sváb Jakab fiainak (1909-ben) készített síremlékek Lajta legszebb munkái közül valók. Mindkettőben tetten érhető Adolf Loos és a Wiener Werkstätte iparművészeti csoportját is alapító Josef Hoffmann építészek hatása, akik Klein megállapítása szerint „egymás ellenlábasai voltak, de Lajta képes volt szintetizálni vívmányaikat: a masszivitás Loosé, a dekorativizmus Hoffmanné”. A színükben ellentétes (fehér márvány és fekete gránit), ám hangulatukban és megvalósításukban hasonló síremlékek már a majd csak jó tíz évvel, hazánkban pedig még ennél is később felbukkanó art deco stilizált, leegyszerűsített formavilágát idézik, elég csak az állatfigurákat (oroszlánfejeket és sasokat), a geometrikus osztottságot vagy a plasztikus betűtípusokat megnézni.

Ironikus és némiképp szomorú, hogy Lajta Béla saját síremléke ehhez képest meglepően idegen: az 1910–1913 között irodájában dolgozó, később szintén remek építésszé váló Kozma Lajos által tervezett, klasszicista díszkútra emlékeztető sírjel a legkevésbé sem passzol az elhunyt munkásságához.

Igazából nincs semmi meglepő abban, hogy Lajta ennyire örömét lelte a különféle síremlékek tervezésében: egyrészt kedvelte a monumentalitást, másrészt ezen a téren sokkal könnyebben szót tudott érteni megrendelőivel, így legtöbbször valóban a saját ötletei válhattak valóra.

Monumentalitásra való hajlama ugyanakkor nem engedte meg neki, hogy rövid pályája alatt túlzottan sok épülete elkészülhessen. Mivel elsődlegesen középületek tervezését ambicionálta, így sok csalódás érte például amiatt, hogy se a lipótvárosi, se a budai zsinagógát, se a Nemzeti Színházat vagy a Fővárosi Könyvtárat nem sikerült a saját, pályázatokon díjazott elképzelései nyomán megvalósítani. Amikor azonban mégis esélyt kapott, azonnal megmutatkozott alkotói zsenije.

Az építésznek a chevra kadisával való kapcsolatát fentebb már említettük, nem csoda, hogy a temetőkön kívül is kapott tőlük munkát. A gyógyíthatatlan betegek számára az Amerikai úton létesült szeretetház (1906–1911) tervei sok változtatáson estek át, mire elkezdődhetett az építkezés. Bár a pályatervek közül a szentegylet képviselőinek Lajta elképzelései tetszettek leginkább, a megvalósítás során így is kikötötték, hogy a homlokzatot alakítsa át, mivel az a bírálat szövegezése szerint „elfogadhatatlannak jelöltetett meg”. A lechneri szecessziótól már eltávolodó stílusban megépült, különleges ornamentikákkal bíró szeretetház végül kettős hangulatú épület lett. Kívülről – főként a kőburkolatnak és a két oldalsó rizalit tornyokra hajazó kialakításának köszönhetően – erődszerűnek hat, ugyanakkor azt már a korai kritikák is hangsúlyozták, hogy belül kellően tágas, levegős termek, széles folyosók adtak nyugalmat a betegek számára a jelenben az idegtudományi intézetnek otthont adó épületben.

Hasonlóan kettős érzésünk lehet az 1909 és 1913 között épült Vas utcai felső kereskedelmi iskola (ma: BGSZC Széchenyi István Kereskedelmi Szakgimnáziuma) esetében is, amely a szűk utcában még furább hatást kelt: érződik rajta, hogy szellősebb térben sokkal inkább érvényesülne a téglaborítású, kissé komor, ugyanakkor mégis tekintélyt parancsoló épület. Az art decósan letisztult, a tudást jelképező baglyokkal, a bejáratokat keretező kőfelületeken pedig különféle népi motívumokkal, Magyarország címerével, illetve a modern civilizáció korban emblematikusnak tartott elemeivel (például egy gőzmozdonnyal) díszített homlokzat olyan belső teret rejt, amely tágas folyosóival és tantermeivel, széles, sok fényt beengedő ablakaival a korszakban egyedülállónak és roppant előremutatónak számított. Lajta ugyanakkor ezen épület kapcsán hibázott is, hiszen a szépen festett menyezettel bíró előteret nem sikerült kellően világossá formálnia, emiatt komor hangulat fogadja az iskolába belépőket. 

Ahogy arról már szó esett, Lajta családtagjaitól is kapott megbízásokat: fivérei a kereskedelem terén értek el sikereket, hiszen továbbvitték a családi szabóságot, amely névváltásuk ellenére is Leitersdorfer D. és Fia néven működött. Fő üzletük a Koronaherceg (ma: Petőfi Sándor) utca 6.-ban állt, ám az ottani épület tervezett bontása miatt új helyre kellett költözniük. Nem mentek azonban messze, hiszen 1911-ben megvásárolták a Szervita tér 5. alatti házat, amelynek elbontása után testvérüket egy üzletbérház tervezésével bízták meg.

A sokak által Lajta egyik legfontosabb művének tartott épület az alkotó szokásaihoz híven a rajzasztalon többféle változatban is elkészült, míg végül elnyerte ma is ismert formáját. Csáki Tamás a Lajtáról szóló könyvben úgy fogalmaz, „Szervita téri épületének tervén a kis alapterületű, elegáns belvárosi bérháznak a lakók és a személyzet feltételezhető igényeit is magas fokon kielégítő, mintaszerű alaprajzi elrendezését teremtette meg. Noha e lakásalaprajzok egyes elemei [ ] több egykorú pesti bérházon is megjelentek, hasonlóan tisztán, logikusan összehangolt együttesükre más példa egyelőre nem ismert.” Sajnos azonban az eltelt idő nem kedvezett a háznak, amely a háborúban bombatalálatot is kapott, s egyéb átalakításokat is végeztek rajta. Annak ellenére, hogy az 1930-as években már a közmunkatanács is védeni igyekezett a műemléknek még nem számító épületet, méghozzá épp Lajtának a portálok átalakítását kérelmező sógornőjétől.

– Lajta Béla a bérházak terén is elképesztő egyediséggel dolgozott, számára nem jelentett kihívást, hogy saját stílusát finomítsa, és tömegével adjon ki a keze közül hasonló munkákat. Inkább mindig az újat kereste. Igazi avantgárd alkotó volt, akinek a Rákóczi út 18. alatti bank-bérháza az 1920–30-as évek monumentális téglaépítészetét (Wälder Gyula Madách-házait, illetve a szintén általa tervezett, Rákóczi út 12.-ben lévőt) előlegezte meg, miközben a Szervita téri háza a nemzetközi modern stílus, Népszínház utcai bérháza pedig az expresszionizmus irányába mutat – fogalmaz Csáki Tamás.

Mérföldkövek című sorozatunkban a mára jórészt elfeledett modernista építészek munkásságát mutatjuk be.