„Nem viszik át kezükön a hullák mérgét”

Kamrában, polgári lakásban, szülőotthonban: fejezetek a szülés hazai kultúrtörténetéből.

Semmelweis Ignác gyakorló orvosként Bécsben tevékenykedve fedezte fel, hogy a gyermekágyi láz okozta halálozás azon a szülészeti osztályon magasabb, ahová az orvostanhallgatók járnak be, és alacsonyabb ott, ahol a bábák működnek, mert a bábák nem boncolnak – és így nem viszik át kezükön „a hullák mérgét”. Így a kórházban – ahol zömében prostituáltak, munkásnők és cselédek szültek, tehát olyanok, akiknek nem volt olyan otthonuk, ahová bábát hívhattak volna, se pénzük a bábára – nem feltétlenül csak azért haltak meg a nők, mert a XIX. században gyakorta még kiszámíthatatlan istenítélet volt a szülés.

Amikor a Magyarországra hazatérő Semmelweisre 1851-ben rábízták a pesti Szent Rókus Kórház szülészeti osztályát, ő azonnal bevezette ott a klóros vízben való kézmosást, így egy százalékon tudta tartani a gyermekágyi halálozást. A kimutatások szerint például 1863-ban az osztályon évi 521 szülést vezettek le (ezek között két „utczaszülés” is akadt, amikor csak utólagos ellátásra jelentkezett a szülő nő), és már többféle olyan beavatkozást végeztek, amely kifejezetten kórházi környezetet igényelt. Az évtizedek előrehaladtával az antiszepszis, azaz a fertőtlenítés bevezetésével sok olyan vajúdó nőn tudtak az intézményekben segíteni, akiken korábban nem, bár az első olyan császármetszést, ahol az anya és a gyermek egyaránt életben maradt, csak 1890-ben sikerült elvégezni.

A középosztálybeli nőkben a század második felében sem merült fel, hogy kórházban szüljenek. Sőt a szülésnél orvos csak akkor jelent meg, ha a bába sem rutinszerűen, sem tapasztalatából adódóan nem tudta megoldani a szülés közben felmerült problémát, akkor viszont büntetés terhe mellett kötelessége is volt kihívni. A soknyelvű Monarchiában a tót, sváb és szász falvak bábajelöltjeinek kedvéért szlovákul és németül is tartottak tanfolyamot, adtak ki könyveket, és ott állt minden bábakönyvben fehéren feketén az a pontosan részletezett 24 eset, amelyet a bába egyedül nem láthatott el.

A tanfolyamot elvégző okleveles bába volt a jó bába, a hivatalos képzésben nem részesülő „parasztbába” pedig félig-meddig már a foglalkozása alapján is bűnözőszámba ment: az ő üzelmeikkel voltak tele a bűnügyi rovatok, így a szó konkrét értelmében is rossz és egyre rosszabb sajtót kapott a szülés segítőinek hivatása, hiszen a hírekben azok szerepeltek, akik halált okozva hajtottak el magzatot, illetve tisztasági szabályokra fittyet hányva okozták szülő nők halálát. A szülészorvosok viszont egyre nagyobb anyagi és erkölcsi megbecsülést élveztek, és 1896-ig (ebben az évben nyíltak meg a magyar nők előtt az egyetemek) a szakmától tökéletes hatékonysággal tartották távol a nőket. Nemcsak az árulkodó, hogy az 1879-ben Zürichben végző Hugonnai Vilma orvosdiplomáját 18 évig nem honosították Magyarországon, hanem az is, hogy ő maga milyen kínosnak érezte, midőn jobb híján csak bábaként praktizálhatott: „azt hittem, nem bírom el a megaláztatást. [A bábaoklevél átvétele után] csak két hét múlva mertem először a lakásomból az utcára menni, mert lépten-nyomon a fülembe csengett a szó: bába.” Bár aztán hozzáteszi: amikor ebben a minőségében első szülését vezette le egy család otthonában, megnyugvást és megelégedést érzett.

 „Ma már nem halnak meg gyermekágyban az asszonyok” – írja 1910-ben egy anya a lányának közös ismerősük halála kapcsán, akihez a nehézségek dacára sem hívtak szülészorvost, csak a vajúdás másnapján egy katonaorvost, így a szép, viruló fiatalasszony nem kivédhetetlen tragédia, hanem hanyagságból adódó mulasztás áldozata lett az otthonában. A várandós asszony rendszerint a fájások elindulásakor a bábáért küldetett, aki ideális esetben időre odasietett, felpattintotta bábatáskáját, a tanfolyamon tanítottak szerint bemosakodott, és nagy gonddal levezette a szülést.

#HIRDETÉS#

A múlt század elején az otthon szülő – női hozzátartozói mellett – a szülésznőre és a saját cselédjére számíthatott a gyermekágy alatt. A bába szolgáltatásaiba beletartozott a gyermekágyas asszony felügyelete, különösen az első két napban volt fontos visszamenni hozzá, hogy ellenőrizze: nem lépett-e fel gyermekágyi láz, és kellőképpen húzódik-e össze a méh. Ideális esetben a háziorvos is tett egy utólagos látogatást, hogy az anya és a csecsemő egészségéről meggyőződjön. Bár ez működő gyakorlatot mutat, nem minden nőnek volt meg a megfelelő tere a szüléshez, vagy a pénze a bába és a háziorvos szolgálataira. A javuló színvonalú kórházak és a mai magánklinikáknak megfelelő szanatóriumok más-más pénztárcájú betegeknek kínáltak praktikus megoldást orvosi felügyelet mellett.

Földes Lajos budapesti nőgyógyász 1927-es könyvében nem teszi le a voksát sem a kórházban, sem az otthon szülés mellett, felcserélhető alternatíváknak tartja őket, számára a kulcskérdés a higiénia. „A szülés, ha kellő tisztaság mellett történik, lefolyhat mindenkinek a lakásán, már csak azért is, mert ezzel az otthon szentsége emelkedik. De ha a körülmények olyanok, hogy ezt helyszűke vagy kellő tisztaság hiánya akadályozná meg, úgy a megfelelő állami vagy magánintézetek bőven állanak mindenkinek rendelkezésére, ahol kellő felügyelet és főképp kellő tisztaság mellett szülhetnek.” Ugyanitt arra is kitér, hogy milyen legyen a magánlakás vagy kórterem, ahol a szülés lefolyik: „legyen függöny és szőnyeg nélküli – tehát pormentes –, könnyen felmosható, világos, csendes. Az ágy lehetőleg ne legyen sodronyos, hanem kemény alapú, legyen behúzva vízhatlan vászonnal, álljon szabadon, hogy a segítő személyzet minden oldalról hozzáférhessen. Az ágynemű legyen egyszerű, csipke nélküli, lehetőleg fehérrel bevont, lepedő, törölköző bőviben. Két sértetlen, zománcozott vagy porcelán mosdótál, ágytál, gumi ágybetét, körömkefék, szappan minden háztartásban úgyis kéznél van.” Amikor 1928-ban a Stefánia Szövetség elindította a szülészi vándorláda-akciót, amelyben a szülő nő lakásán egy sterilizált eszközöket és gyógyszereket tartalmazó ládát helyeztek el, amelyet csak a szülésznő nyithatott fel, egy statisztikai adat szerint a budapesti gyerekek zöme már valamilyen intézményben jött világra: a 17 680 élve született gyerek közül 3503 született magánlakásban.

Budapesten ez nyilván egyszerűbb is volt: jó közlekedés mellett nagy számban álltak a szülő nők rendelkezésre állami kórházak vagy magánszanatóriumok, ugyanakkor a polgári lakások mérete miatt sem lehetett volna könnyen megteremteni az izolált, megfelelően berendezett és tisztán tartott szobát. Vidéken több volt a hely, de a várandós nők nagyobb távolságokra éltek az intézményektől, így ott bizonyára még ekkor is gyakoribb volt az otthon szülés. A keresztény-konzervatív elveket szem előtt tartó orvos, Csaba Margit könyvében 1935-ben egy falusi gazdálkodó felesége fogalmaz meg fenntartásokat, amelyekkel a doktornő a praxisában bizonyára gyakran találkozott: „Félek a klinikára befeküdni. Hogy idegenben hozzam világra gyermekemet, ez is bánt egy kicsit, de főleg attól félek, hogy történik velem valami , meg aztán véletlenül a babát is kicserélhetik.” A doktornő persze türelmesen elmagyarázza a képzeletbeli anyának, hogy ezek csak babonák, és azért hal meg több nő a kórházban, mert oda kerülnek a súlyos esetek.

A kórházi szülés népszerűségéről árulkodnak a korabeli regények, amelyekben az már egyértelműen a modern nő egyedül racionális választásaként szerepel, sőt Török Sophie (saját örökbefogadása ihlette) Nem vagy igazi (1938) című regényében a vonaton kisbabájával utazó nőt valósággal megszégyenítik, mikor kiböki, hogy (egyébként akarata ellenére) otthon született a kicsi. Valamivel több, mint tíz év múlva már nem pusztán divat volt intézményben szülni, hanem kormányrendelet következtében kötelező. Hogy ennek mégsem örült mindenki, az az intézményesítésről a lakosságot győzködő füzetkéből is nyilvánvaló: „Le kell győzniük magukban és asszonytársaikban az idegenkedést az intézetben való szüléstől, nem szabad ragaszkodniuk a régi káros szokásokhoz, előítéletekhez. Rajtunk, a magyar anyákon és csecsemőiken segít a népi demokráciánk, amikor semmiféle áldozattól nem riad vissza a nép egészsége megőrzésének érdekében.”

Ugyanakkor a korabeli viszonyokat megtapasztalók (köztük a cikk szerzőjének nagymamája) szerint az 1950-es években a szülőotthoni ellátás nem volt szükségszerűen személytelen: a kisebb településeken a szülő nők rendszerint személyesen ismerték a bábákat, akiknek a munkáját orvos felügyelte, az otthonban a Ratkó-korszak magas születésszámainak idején sem volt zsúfoltság, a szülés után a kórteremben lábadozó anya maga mellett tudhatta kiságyban az újszülöttjét, és tetszés szerint fogadhatott látogatót. A kórházzal nem rendelkező településeken higiénia és szakértelem tekintetében a – mostanra megszüntetett – szülőotthonok nagy előrelépést jelentettek az 1940-es évekig megszokott viszonyokhoz képest, amikor a néprajzi gyűjtések szerint olyan is előfordult, hogy egy asszony a kamrában szült, mert az anyósa, akivel együtt laktak a fiatalok, nem engedte be a szobába, nehogy mindent összevérezzen.

A szocializmus elvben kész válaszokat adott a női lét dilemmáira, például hogy a konzerv megszabadítja a háziasszonyt a konyhai robottól, vagy hogy anyává válását flottul működő intézményrendszer támogatja a szülészetektől a napközikig. Az 1960-as évektől több kiadásban is megjelenő kézikönyv (dr. Kovács Lajos: A nőorvosnál) szerint a nem kórházban bekövetkező szülés egyetlen alesete, ha oda tartva, idő előtt indul meg a szülés az autóban vagy a taxiban. Egyébként a kor színvonalán így indult egy „normális” szülés: „míg a férj elintézi a felvételi formalitásokat, az asszonyt bevezetik egy kórterembe vagy már rögtön a szülőszobába. Levetkőztetik, majd a szülésznő röviden kikérdezi, és gyors vizsgálatot végez, hogy megállapítsa, milyen stádiumban van a szülés. Ezután leborotválja a szőrt a nagyajkakról, hogy az orvosnak tiszta munkaterületet készítsenek elő. Majd beöntést adnak a belek kiürítésére, és ha már nincs messze a »kitolási szak« kezdete, akkor steril katéterrel kiürítik a hólyagot.” Ez valóban nem kifejezetten anyaközpontú világ, hiszen a leírás azt sugallja, hogy „munkaterület” a várandós nő, akit leborotválva, kiürítve tesznek fel a futószalagra, miközben az idő jó kihasználása végett szerencsére már a bürokratikus ügyintézés is folyik, nehogy a szocialista társadalom új állampolgárának születése előtt kitöltetlenül maradjon egy űrlap. Íme a technokrata világ, amely ellen sokakban ébredt lázadás a XX. század végére.

„Rémregényektől pedig kíméljék meg” – kéri egy 1912-es tájékoztató a kismama hozzátartozóit. A szülést mindig is övező rémtörténetek akkor a gondatlan bábákról és segítség (orvos, mentőszolgálat, kórház) híján otthonukban elvérző nőkről szóltak, ma már sokkal inkább intézményekhez kötődnek, ahol a szülések zöme történik: a fogadott orvos híján huszonnégy órája magában vajúdó asszonyról, szükségtelenül elvégzett beavatkozásokról, felelőtlenül elvégzett beavatkozásokról, végzetes következményekkel elvégzett beavatkozásokról – esetleg el sem végzett beavatkozásokról.

Néha azonban pusztán szimbolikus dolgok fokozzák a kiélezett helyzetben, felfokozott lelkiállapotban lévő szülő nők szorongását: a férfiközpontú világ által létrehozott terek, szabályok, rituálék. Mindehhez a magyar egészségügy kapacitáshiányból, pénzhiányból, emberhiányból fakadó megpróbáltatásai társulnak: nem csoda, hogy vannak, akik nem csupán arra vágynak, hogy mindez jobb legyen, hanem részt sem akarnak benne venni. A Geréb Ágnes pereinek árnyékában még 2011-ben legálissá tett, szigorúan szabályozott otthon szülés azonban ma sem magától értetődő választás. Vajon – a szüléstörténet elmúlt kétszáz évének hullámaira gondolva – egy változó tendencia kezdetén járunk, vagy húsz év múlva is csak a szülő nők kisebb hányada dönt majd az otthon szülés mellett? De az sem kizárt, hogy esetleg maguknak az intézményeknek kell megváltozniuk.