Szatmári haszidok alapítják az Egyesült Államok első ultraortodox zsidó városát

A magyar nem hangzik rosszul, ha ételről van szó – állítja a helyi pékség ortodox zsidó tulajdonosa.

– Ami itt történik, az pont olyan, mintha új várost helyeznének közösségünk kellős közepébe – mondja telefonon James Nelson, Monroe várostörténésze, aki a település szülötteként figyelemmel kísérte az elmúlt évtizedek történéseit. Nelson, aki maga is zsidó származású, elismeri: – Ez egy zárt közösség vitathatatlan sikertörténete, azonban a feszültség összességében káros, és alkalmas arra, hogy haszidellenes érzelmeket váltson ki. Itt, Monroe-ban régóta elég nagy a harag és a neheztelés. Nelson szerint az agresszív ház- és birtokfelvásárlás miatt a New York városától 80 kilométere eső, dombokkal és fennsíkokkal tarkított vidéken sok fiatal adja el családja korábbi ingatlanjait. Nelson a településrész vezetőinek munkamódszereit egyenesen „törzsi joggyakorlásként” írja le.

Az biztos, hogy XX. századi nagy háborúk előtt a királyi Magyarországról induló, szatmárnémeti eredetű ortodox közösséget sokan szektához hasonlító csoportosulásnak tartják: úgy vélik, ez a rendkívül zárt közösség meglehetősen sajátságosan működik, nem mindig tartva szem előtt a demokratikus normákat. Igaz, ennek némiképp ellentmondhat, hogy ma gyakorlatilag két vezető rabbi szolgálja a 100-120 ezres, történelmileg hagyományosan megosztott szatmári zsidókat. Teitelbaum Joel 1979-es halála után a közösséget 2006-ban bekövetkezett haláláig unokaöccse, Mózes vezette. Ő azonban nem idősebb fiát, Aront, hanem a számára kedvesebb Zelmant jelölte ki utódjául. A testvérek és követőik közötti viszály ma is tart. Zelman Williamsburg vezető rabbija, míg Aron Kiryas Joelben tevékenykedik.

Aron keménykezű és karizmatikus tanító hírében áll. Munkáját a település bölcsei segítik, akik hivatásos – állami dotációval járó – hivatalnokként dolgoznak a lakókért. Saját iskolahálózatot is alapítottak, ma a negyed hetven százaléka iskoláskorú. Nem meglepő ez egy olyan településen, ahol a szülők átlagosan nyolc-tíz gyermeket nevelnek.

A régebbi lakók körében, ahogy más infrastrukturális fejlesztés, ez az iskolahálózat is sok vitát szült korábban. Az egykori bányászváros, Monroe öregedő és elszegényedő polgárai frusztráltsággal szemlélhették, ahogy mellettük egy szokásaiban és kultúrájában ennyire eltérő közösség ilyen tempóban és eredményességgel gyarapodik.

A húszezres kisváros külső területéről induló, mára mindenhol jelen lévő és mindent átszövő Kiryas Joel története a közelmúltban mérföldkőhöz érkezett. Monroe vezetőinek és a haszidok elöljáróinak sok vitával kísért, pereskedést sem nélkülöző alkudozási folyamata végül kompromisszummal végződött. November közepén a zsidók lemondtak legújabb földvásárlási igényükről, és megállapodtak abban, hogy a következő tíz évben nem kebeleznek be újabb területeket a városból. Cserébe abban maradtak a felek, hogy hivatalosan elválnak útjaik, és a haszid negyedből pár éven belül, legkésőbb 2020-ig város lesz, mégpedig Palm Tree, azaz Pálmafa néven. Amerika első kóser zsidó városa. (Ez újabb tisztelgés a szatmári alapítónak tekintett Teitelbaum Joel előtt, akinek neve, mozgalmának jelképéhez hasonlóan, azt jelenti: pálmafa.)

– Több millió adófizetői dollárral lesznek szegényebbek ezzel a döntéssel azok, akik régóta szerették volna elérni az elkülönülést – véleményezi a döntést Sandor Sabel rabbi, akit otthonában kerestem fel. A huszonkét éve Kiryas Joelben élő, 13 gyermekes, 1945-ben Szatmárnémetiben született rabbi magyarul is örömmel beszél a település sajátosságairól, nem rejtve véka alá ellenérzéseit az őket vádolókkal szemben sem.

– Nekünk, zsidóknak, bárhol éljünk is, mindig meglesznek az irigyeink – szögezi le már beszélgetésünk elején Sabel, aki világéletében tanítással és oktatási adminisztrációval foglalkozott. Apja a munkaszolgálat elől szökött el, anyját tehetős családja tudta elbújtatni a vészkorszakban. Sabel nem volt még ötéves, amikor a család a New York-i Williamsburgbe költözött.

Ma büszke lokálpatrióta, egy a sok száz Kiryas Joel-i rabbi közül. Ők a központi zsinagóga mellett mintegy hetven-nyolcvan helyi imaházban terjeszthetik a tanításokat. Pár perce beszélgetünk, amikor kiderül, hogy Sabel Szegeden született felesége épp a konyhában instruálja a Magyarországról pár éve elvándorolt bejárónőt. Egy csapásra világos, miért Kiryas Joel a legmagyarabb amerikai település. Egy 2000-ben végzett felmérés szerint az itt élők 19 százaléka vallja magát magyar származásúnak. A felmérés azt is kimutatta, hogy ez a legszegényebb közösség az Egyesült Államokban. Utóbbi anomáliát boncolgatva Sabel rabbi a következőket emeli ki: egy családnak heti minimum hatszáz dollárra van szüksége a megélhetéshez. Ez nem mindenkinek jön össze, így sokan vesznek igénybe állami és kormányzati segélyt.

– Restellem, de egy időben jómagam is kénytelen voltam ételtámogatási jegyeket kérni. Mit csináljunk? Koldulni nem megyünk, de a családot fenn kell tartani – mondja.

A településen nagy probléma azoknak a foglalkoztatása, akik csak a helyi nyelvet, a jiddist beszélik, és mivel hosszú éveket a Tóra tanulásával töltöttek, nem tudnak jól fizető állásokban elhelyezkedni. A közösség igyekszik mindenkire odafigyelni.

– A minap két szegény embernek tartottunk titkos gyűjtést a zsinagógánkban. Az egyik porszívót tudott venni, a másiknak ötszáz dollárt juttattunk el az egyik kis boltba, ahol az utóbbi időben már csak hitelre tudott ételt vásárolni – meséli Sabel, és azt is elmondja: a nők itt nem járnak munkába, nem vezethetnek autót sem, és szinte kizárólag a családi élet szervezése a feladatuk.

– Aki dolgozik, az borzasztóan keményen fogja a munkát. Akár taxisok, akár fuvarosok, akár a baromfi-feldolgozóban van állásuk, tisztességesen megdolgoznak a pénzükért. Ismerek olyat is, aki az Amazon internetes oldalon kereskedik, és évi húszmilliós forgalma van.

Abban, hogy Kiryas Joel közössége ilyen eredményes lehet, valószínűleg kitüntetett szerepe van egy másik magyar származású rabbinak, Jacob Freundnak. Amikor Kiryas leggyakrabban nyilatkozó hivatalnokát, Gedalye Szegedint próbáltam utolérni, annak irodájában Freundot – mint elöljárót – jelölték meg hivatalos nyilatkozóként. A módfelett magabiztos férfi már első telefonos beszélgetésünkkor magyar ételekről beszélt. – Örömmel találkozom önnel, de aztán ne feledjen el a Google-ön utánanézni, milyen cikket írt a The New York Times arról, hogyan is csinálom én itt az igazi magyaros lecsót!

Freund először otthonában mesél arról, milyen a fasírtjuk, a bundás kenyerük, a paprikás csirkéjük, később pedig kedvesen körbevezet a településen. Leginkább a nevezetességeket igyekszik bemutatni. Megállunk azon intézmény előtt is, amelyhez Freundnak személyesen is sok köze van. Abban a kórházban, amelyet minden kiryasi anya igénybe vehet a szülését követő pár napban, elhunyt lánya emléke előtt tiszteleg egy tábla. A rehabilitációs központot abból a tízmillió dollárból építették fel, amelyet Freund lobbizására George Pataki, New York állam 1995 és 2006 között regnáló kormányzója szerzett az ittenieknek. „Pataki bácsi” – ahogy Freund nevezi a szintén magyar származású egykori politikust – 1984 óta barátja és kollégája a zsidó városatyának.

– Hosszú ideig voltam a jobbkeze. Nagyon sok mindenben hasonlított a világlátásunk. Én népszerű ember voltam itt, Pataki bácsi pedig a megye egyik feltörekvő ügyvédje és politikusjelöltje. A kezdetekben, az 1980-as évek közepén sokat számított, hogy mi itt kinek az oldalára tudtuk állítani a közösségünket – emlékszik vissza Freund. Tény, Pataki abból az Orange megyéből lett hivatalos képviselő, amelyhez a nagy kapcsolatrendszerrel rendelkező szatmári közösség is tartozik.

Az a közösség, amely ma ott tart, hogy kijelenthető: annak, aki a kétszáz évvel ezelőtt Pozsonyban tanító Sofer Mózes nagytiszteletű rabbi által lefektetett elvek mentén képzeli el ultraortodox életét, itt a helye.

– Itt már nem csak Monroe-ról és Kiryas Joelről van szó. Jó, hogy város leszünk hamarosan, de ezzel együtt választ kell találni a földrajzi korlátokra és a természetes igényekre. Egyezségünk a tízéves földvásárlási stopra nem állíthatja meg közösségeink organikus fejlődését. Már most mondhatom, hogy szatmáriak százával tervezik betelepülésüket a környékbeli két másik kisváros – Woodbury és Blooming Grove – vidékére is, és mi ehhez minden segítséget és jogi alapot igyekszünk biztosítani számukra. Napi 24 órában állunk minden elkötelezett, szokásainkat és törvényeinket tisztelő magyar ortodox zsidó rendelkezésére is – szól az invitálás Freundtól, aki még egy hirtelenjében előkerített térképen is demonstrálja a helyi kisközösségek elhelyezkedését. A magabiztos tervező – aki ezekben a napokban elsősorban napenergia-forgalmazókkal tárgyal, mert számításai szerint az új technikával évi mintegy egymillió dollárt spórolhatnak meg a falunak – különben úgy véli, ennek a vidéknek a magyarságtudata egy generáció múlva szórványos emlék lesz csupán.

Addig is maradnak az ízek. Bár Freund rabbi eredetileg telefonon felajánlott egy lecsósebéd-meghívást, erről idő hiányában lemondunk. Sebaj, ott az előzetesen feltérképezett „magyar pékség”, közvetlenül a főzsinagóga tövében.

A magyar pékség azonban nagy csalódás. Összesen kétféle aprósüteményt kínálnak a boltban, ahol nincsenek ülőhelyek sem. A szomszédos konyhából friss és cukros illat árad, és a „látványkonyha” mellett csak egy lepukkadt helyiség tárul elénk.

– Sok közünk nincs a magyar ízekhez, nem gyártunk magyar süteményeket sem, de gondoltam, megtartom az üzlet régi nevét. Elvégre a magyar nagyon jól hangzik, ha ételről van szó, nem? – teszteli tűrőképességemet a tulajdonos, aki talán az egyetlen olyan pékség vezetője Amerikában, ahol nem kapni kávét.

Gondoltam, következő állomásomon, a helyi jiddis magazin szerkesztőségében a kollégák biztosan kínálnak majd koffeinnel. Nos, amit ott Moishe Weisstől kaptam, az a fekete lé nélkül is kellőképpen felébresztette az érzékeimet. A nemrégiben kinevezett vezető szerkesztő elmondja, hogy mivel egy nappal korábban jelent meg a hetilapjuk, a Der Blatt, most ráérősen diskurálhatunk. A magyar szülők Williamsburgben született gyermeke büszkén mutatja be a legfrissebb számot. Van benne minden: helyi és nemzetközi politika, megemlékezések, heti szakaszok és rengeteg hirdetés.

– Heti harmincezer példányt jelentetünk meg. Vállalkozásunk nemcsak ma, de a jövőben is folyamatos sikerre van ítélve. Itt ugyanis sabbatkor gyakorlatilag mi vagyunk az egyetlen – főrabbink által engedélyezett – hírforrás. Arról nem is beszélve, hogy rádió, televízió hiányában és a szabályozott, csak üzleti tevékenységre engedélyezett internethasználat mellett jóformán mi vagyunk az egyetlen helyi forrás – mondja Weiss, aki az irányított véleményformálást pedzegető felvetésemre azt mondja, a The New York Times is kiszolgál bizonyos érdekeket, és számukra közösségük normáinak megőrzése mindig is elsődleges feladat marad. Nyilván ezért fordulhat elő, hogy amikor helyi konfliktusos történetről hallani – legyen az gazdasági, erkölcsi vagy jogi visszaélésekről szóló híresztelés –, arról a szerkesztőség általában egyhangúlag dönt: szóra sem érdemes a publikálásra.

Utam végeztével ellátogatok a település főterére. Itt van a főzsinagóga, a központi jesiva (felsőfokú iskola) és a már említett magyar pékség is. Belépek a tanuló férfiakkal zsúfolt iskolába. Sehol egy portás, az előtérben tömött ruhafogasokon lógnak az egyenfekete kabátok. Szabad az út a hatalmas terembe, ahol több százan diskurálnak a Tóra tanairól. Amikor végigsétálok közöttük, szinte semmi nem változik, a moraj szintje folyamatos. De azért sokan felém fordulnak. A terem végén idősebb tanító biztat, hogy húzzam oda melléjük az egyik üres széket.

Miközben valamivel később távozom a teremből, a késő délutáni napsugarak az ablakokon keresztül bevilágítják a hatalmas teret. A pajeszos, szakállas, szemüveges férfiak, akár egy nagy család, mind unokatestvérnek tűnnek. A napfényből jut a parkolóba is. Ám ahogy próbálom megtalálni a New Yorkba vezető főutat és az autópályát, egyre sötétebb lesz az erdőkkel ölelt autóutak mentén. Tudom, hogy bő egy óra múlva ismét világosság fogad majd: a kölcsönzött autót a Times Square neonrengetegén keresztül viszem vissza a gazdájának.