Autógumival edz, és rendszeresen lépcsőzik a baranyai sprinter nagyi

Marika túl a nyolcvanon is arra készül, hogy a szenior-Európa-bajnokságon megjavítsa egyéni csúcsát.

Marika huszonévesen egyik percről a másikra hagyott föl a sporttal. Nem volt ez drámai szakítás, egyszerűen fontosabb dolgai lettek a futásnál: férjhez ment, megszületett a fia, nyolctól négyig dolgozott, mosott, főzött, takarított, mint a többi nő, és nem érezte magát mártírnak. Férjét első látásra idősebbnek saccoltam Marikánál, pedig nem az, még fiatalabb is asszonyánál öt hónappal, mindketten a nyolcvankettőt tapossák.

– A postánál voltunk, ott szerettünk egymásba – szólal meg a férfi. – Amikor összekerültünk, kicsit odaragadtam az atlétikához, de csak azért futottam, hogy közelebb legyek hozzá. A sport máig közös pont az életünkben, a tévében se nézünk mást, csak sportot. Amúgy a párom a hétköznapi életben egyáltalán nem robbanékony, fát lehet vágni a hátán, nagyon nyugodt, nem lehet kihozni a sodrából. Sose értettem, mit szeret a futásban, de ha ez vonzza, csinálja csak, nem bánom, mert konzerválja, fiatalon tartja. Hetente ötször kimegy a pályára, versenyek előtt még hét végén is edz.

Marika pénzügyesként dolgozott. Huszonöt évig napi nyolc órában ült az íróasztal mellett, s csak az ötvenes éveiben döbbent rá, mennyire hiányzik a mozgás. Úgyhogy gondolt egyet, s mivel ő volt a központban a vöröskeresztes titkár, megszervezte az asszonytornát. Pontosan azt csinálták, amit a multik ma előírnak az irodai munkát végzőknek, sőt trénert is fogadnak hozzá: napközben kétóránként becsukták az irodaajtót, kitárták az ablakokat, és Marika vezényletével tíz percig átmozgatták magukat. Hetente egyszer munka után hosszabb foglalkozást is tartottak, az ilyet manapság kondicionáló tornának hívják, és jó sok pénzt elkérnek érte a közösségi házakban.

– Eleinte éreztem, hogy borzasztó merev vagyok. Sokáig küszködtem, majdnem egy évbe telt, mire úgy-ahogy kilazultam, és visszanyertem a korábbi formámat. Kínszenvedés volt, de a torna segített hozzá, hogy visszatérhessek a futáshoz.

Aztán történt valami, ami úgy hatott Marikára, mint harci lóra a trombitaszó. A kilencvenes évek legelején, talán a nyugati divatáramlatok hatására, néhány lelkes amatőr elkezdte szervezni a szeniorsportot Baranyában. Meghirdettek Szekszárdon egy versenyt, amelyre meghívták az összes régi atlétát. Marika felkészülés nélkül indult, és a népes mezőnyben harmadik lett. De azt látta, hogy ha ráhajt egy kicsit, lehet ez jobb is. Ekkor, a hatvanhoz közeledve fogott bele újra a rendszeres edzésbe. Az első hónapokban tizenöt méter után levegőért kapkodott, ma a bemelegítő futás három kör, vagyis ezerkétszáz méter.

– Először a szöges cipőt se mertem felhúzni. Salakra már gimnazista koromban szögest használtak, de másmilyet, mint a mostani. A szögek vaslaphoz voltak erősítve, és olyan nehéz volt a cipő, hogy majd leszakadt az ember lába – meséli.

Találkozásunk kezdete óta motoszkál bennem a kérdés. A veteránsport a versenyről szól? Csak akkor érdemes csinálni, ha van esély a dobogós helyre?

– Nem, dehogy – mosolyog Marika. – A saját bőrömön érzem, hogy a rendszeres mozgás nagyon jót tesz. A gimnáziumi osztályomban negyvenketten tanultunk, a fele már nem él, a másik fele csípő- vagy térdprotézist kapott, aki meg nem, az alig bír járni. Lekopogom: engem ritkán lát doktor, nem magas a vérnyomásom, nincs cukorbajom, jó a tüdőm, a szívem. Sérülékeny sem vagyok, pedig ebben a korban nem lenne csoda. Ez részben genetikai adottság, de biztos, hogy az edzés is hozzájárul. A veteránversenyek hangulata egyébként egészen különleges, feltöltődik tőle az ember. Kevesen vagyunk, ismerjük egymást, örülünk, szurkolunk a másiknak, sokat beszélgetünk. Nem vérre megy a játék, ez egy baráti kör, többekkel versenyen kívül is tartom a kapcsolatot, bár a legidősebb is tizenhárom évvel fiatalabb nálam. Harmincöt évtől számítják veteránnak a sportolót, itthon és Kelet-Közép-Európában senki sincs, aki nyolcvanon túl még futna. Én gyakran ötvenesekkel futok együtt, de van egy nemzetközileg megállapított korszorzó, ennek alapján hirdetnek győztest az egyes korcsoportokban.

Marika nem szeret panaszkodni, noha tehetné. Arról csak Tamástól és a hozzánk csatlakozó ifjabb Tamástól értesülök, hogy hazánkban régen leírták már a veteránsportot.

– A potenciális szponzorok nem látnak fantáziát az öregekben, a fiatalokat és az élsportolókat tekintik jó reklámhordozónak. Szerintük az öregek csak arra jók, hogy gyógyszert, sütőport vagy inkontinenciabetétet reklámozzanak. Pedig amikor anyám a nyolcvanadik születésnapján Budapesten futott, és az erről készült videó felkerült a Facebookra, százezrek lájkolták néhány nap alatt – mondja keserűen az ifjabbik Tamás, majd azzal folytatja, hogy itthon alig rendeznek versenyt, nincsenek veterán-sportegyesületek, nincs atlétikai pálya, csak futballstadionok és sportcsarnokok épülnek. Nyugaton és a tengerentúlon az idősek sportjának valóságos kultusza van, divat öregkorban sportolni, van érdekképviseletük, menedzselik őket, a versenyekre összetrombitálják a csapatot, foglalnak nekik közös szállást, elintézik a közös utazást.

Idehaza az idős sportolók magukra vannak utalva, és többségük kisnyugdíjas. Marika például úgy jutott el Dániába, hogy néhány sporttársával fapados repülőjáratra vettek jegyet, utána vonatoztak éjszaka, mert az olcsóbb, hajnalban szálltak ki, és még három órát gyalogoltak a cuccaikkal, mire a pályához értek. Az egyetlen segítséget trénerétől kapja: régi barátja, Ferenczi Imre, a sokszorosan kitüntetett bonyhádi edző személyre szóló edzéstervet készít neki évente. Tőle ered az autógumis ötlet, a lépcsőfutás fel és le, a harmincméteres támadójárás és egyéb embert próbáló finomságok. A legtávolabbi pont, ahová eddig eljutott, Dél-Afrika volt, de a tengerentúli versenyeket ma már nem tudja megfizetni. Idén a fedett pályás és a szabadtéri szeniorbajnokságot is Spanyolországban rendezik, az egyiket tavasszal Madridban, a másikat ősszel Málagában. Mindkettőn ott lesz, muszáj kihasználni az európai helyszínt, mert ezek költségét, ha nem is könnyen, valahogy összekuporgatja.

Két óra körül felkerekedünk, a Pécsi Vasutassportkör pályájára indulunk, kivételesen kocsival. Marika szinte mindig egyedül edz; gyalog szokott menni, huszonöt perc tőlük a pálya. Szerencse, hogy mostanában nincs nagy tél, mert mínusz tíz fokban, bokáig érő hóban ez a pálya semmire sem alkalmas, említi mintegy mellékesen. Ha hó van és hideg, kénytelen leállni, szünetelteti az edzést, mert a sportiskolában csináltak ugyan egy fedett futófolyosót, de az szűk és zsúfolt, úgy érzi, ott útban lenne.

Megérkeztünk, Marika előre bejelentett minket, a portás szívélyes. A múltból itt felejtett, néptelen pályán vedlik a rekortán, hatalmas foltok tátonganak rajta. Marika egy mozdulattal a satnya fűre dobja dzsekijét, a nagy üres térben elvész a kicsi ember, aki a fotózás tiszteletére címeres pulcsit húzott, és fölvette a legjobb, lyukas talpú edzőcipőjét. Most, a bemelegítéskor látszik csak, milyen rugalmas és hajlékony. Az is látszik, mennyire igénytelen: a hosszadalmas nyújtógyakorlatokhoz leül a rekortánra, s tornaeszköznek a százhúsz centis kerítést használja, fölteszi rá a lábát, hogy aztán lábfejét megragadva hozzásimulhasson. Záróakkordként lenyom még tíz fekvőtámaszt, s máris kezdődhet a futás. Nézem a távolban, harmincas fotóriporterünk alig bír vele lépést tartani.

Kettesben maradunk a kötött sapkában, vastag télikabátban is didergő Tamással a fura formájú labdaadogató asztalok mellett, amelyeket a focistáknak szereztek be. Végre rá merek kérdezni Marika fejremegésére, amely már otthon is feltűnt. Azt mondja: valószínűleg Parkinson-kór, néhány éve kezdődött, azonban nem esett kétségbe, nem zuhant össze. Az orvosok sem értik, miért nem romlik az állapota, ám úgy tűnik, Marika ösztönösen kitalálta, mit tehet magáért, mert a folyamatos terhelés, a rendszeres futás erősíti az izmokat, növeli az erőnlétet, és lassítja a betegség lefolyását.

Hazafelé nem hagyják magukat házig vinni. Kiszállnak félúton, s látom, ahogy egymásba karolva, kezükben az üres szatyrokkal eltűnnek a panelek között. Megjött a heti akciós újság, mennek bevásárolni. Fülembe cseng, amit a javakorabeli portás mondott a pályán:

– Marika csudabogár, a mi csudabogarunk. Ha erre téved egy-egy fiatal, alaposan megnézi, de már kezdenek hozzászokni, sőt néha próbálnak együtt futni vele. Olykor az unokája is elkíséri, azt hiszem, büszke a nem szokványos nagyijára. Rendkívüli asszony és rendkívüli sportoló, én a felét se bírnám annak, amit ő naponta teljesít, pedig csak hatvanéves vagyok. Szívből remélem, bízom benne, hogy százéves koráig tud majd futni, mert szegényebb lenne nélküle az élet.