Hét évvel ezelőtt cikket írtam a Magazinba az 1956-os forradalomról. Arról, hogyan szűrődött le a szabadságvágy októberi budapesti robbanása az akkori vidékre. Példát Badacsonytördemicről és környékéről hoztam: az ott történtek tipikusnak tekinthetők. A Tapolcához közeli falvak pillanatok alatt megszervezték önigazgatásukat, élelmiszer-szállítmányt indítottak útjára a fővárosban harcolóknak, és közben még arra is volt gondjuk, hogy megvédjék a népharagtól az addig uralkodó rendszer helyi prominenseit.
Utóbbi nemes cselekedetből kivette a részét Laczay András is, aki akkoriban Tapolcán volt szigorló orvos, és a járási forradalmi tanács tagjaként a környék településeit járta. Az egyikben a dühödt helyiekkel szembeszállva, testi épségét kockáztatva akadályozta meg a párttitkár felkoncolását. Hálából a novemberben visszatérő kommunisták öt évre börtönbe zárták. Laczay András hat éve, 2012 tavaszán hunyt el Kecskeméten.
Amikor a múlt hét végén először olvastam a francia csendőr, Arnaud Beltrame hősiességéről, többek között Laczay András jutott eszembe. Aki 2011-es találkozásunkkor mindvégig derűsen mesélt az ’56-ban átéltekről, csakúgy, mint a forradalom után rámért büntetésről. Szavaiból egyértelmű volt: azt tette, amit hite és meggyőződése diktált, és elszántságát, bátorságát sohasem bánta meg. Vállalta tette következményeit – és nyilvánvalóan soha, később sem cselekedett volna másként.
Arnaud Beltrame március 23-án az általa vezetett csendőregység parancsnokaként elsőnek érkezett meg ahhoz a Trèbes városkában lévő szupermarkethez, amelynek dolgozói és vásárlói közül egy iszlamista terrorista addigra többeket megölt, illetve túszul ejtett. Az alezredes saját magát ajánlotta fel cserébe azért, hogy a fegyveres szabadon engedje foglyait. Ott maradt a túszejtővel, aki végül többször belelőtt, és megpróbálta elvágni a torkát. Ekkor végeztek a terroristával az áruházba betörő kommandósok. Beltrame 24-én éjszaka a kórházban belehalt sérüléseibe.
Amikor édesanyja hírül vette, hogy egy csendőr életét áldozta ártatlan polgártársaiért, azonnal – még nem tudván, ki vitte véghez a hősi tettet – azt mondta: ez a fiára vall. A csendőrtisztről azóta megtudhattuk, hogy április 18-án töltötte volna be 45. életévét, egyházi esküvőjét júniusra tervezte szerelmével, akit előzőleg a polgári törvénykönyv szerint már feleségül vett. Korábban szolgált Irakban és a francia elnöki palotát védő testőrségben is. Bretonként saját kérésére helyezték át Dél-Franciaországba, hogy közelebb lehessen nejéhez. Hívő katolikus volt.
Ha a marokkói származású Radouane Lakdim a virágvasárnap előtti pénteken nem hajtja végre terrorakcióját Carcassonne közelében, a csendőr alezredes alighanem részt vett volna a nagyhéti készületet megkezdő szertartásokon is. Ott a világ minden keresztényéhez hasonlóan újra meghallgathatta volna Jézus szenvedéstörténetét, elárultatása előtti vívódását a Getsemáne-kertben. Fültanúja, átélője lehetett volna annak a drámának, amely akkor, aznap éjjel a Megváltóban végbement: bár tudta, hogy sorsát nem kerülheti el, nagyon is emberi félelmek gyötörték. De rendíthetetlen maradt.
Ilyenkor, húsvét idején alkalmunk van elgondolkodni állhatatosságról és áldozatról. Mindarról, amit Laczay András, a francia csendőr vagy épp a hitükért mostanában is szinte naponta meggyilkolt keresztények ösztönösen-átgondoltan, „készségszinten” tudtak és tudnak. Csak figyelnünk kell. És van kiről példát vennünk bőven.
