Egy zsidó üvegfúvó fia keresztény ifjakkal tanult írni, olvasni, olykor részt vett a misén is. Kíváncsisága nem hagyta nyugodni, ezért egyszer-egyszer ő is beállt az áldozók közé. „Ahogy közeledett [ ], az oltáron igen előkelő kinézésű asszonyt látott” – olvashatjuk Paschasius Radbertus corbie-i bencés szerzetes 834-ben keletkezett írásában. Az asszony térdén kisgyermek ült, „aki saját kezével nyújtotta a szentáldozást a papnak”.
Paschasius az Oltáriszentséghez kapcsolódó csodák között beszámol annak a hitetlenségre hajlamos vénembernek a történetéről is, aki kétségbe vonta a húsvét titkát, a keresztáldozatot, a feltámadást, hogy az oltáron a kenyér és a bor színében Krisztus valóban folyamatosan megvált minket. Vasárnap a templomban a vén és két kísérője jelenlétében rendkívüli dolog történt: „Amikor a kenyeret az oltárra tették, csak hármuknak úgy tűnt, mintha egy gyermek nyugodna az oltáron, és amikor a pap kinyitotta kezét, hogy megtörje a kenyeret, alászállott az égből az Úr angyala, kezében késsel, és feláldozta a gyermeket, vérét pedig fölfogta a kehelybe.”
Valóban így lett volna? A harsány és meghökkentő kép közelebb visz-e minket a kereszténység legnagyobb misztériumához? Vajon nem az efféle legendák miatt terjedt el a korai Krisztus-követőkről, hogy összejöveteleiken gyerekeket áldoznak fel, bálványimádásban vesznek részt? Hasonlóra juthatott a corbie-i apátságban Paschasius tanár utódja, Ratramnus is, aki kollégájával vitázva egészen másként látta az Eucharisztia lényegét. „Ez a kenyér és bor képletesen alkotja Krisztus testét és vérét” – állítja Az Úr testéről és véréről című munkájában. Szimbolikus a jelenléte annak ellenére, hogy az átváltoztatás után „nem mondjuk sem kenyérnek, sem bornak, hanem Krisztus testének és vérének”.
A két szemlélet máig meghatározója a keresztények között az úrvacsora (áldozás) lényegét érintő vitáknak. Ratramnus nézete nagy hatást gyakorolt a protestantizmusra. Kálvinnak az úrvacsoráról szóló tanításában – Krisztus ottléte nem fizikai, hanem pusztán jelképes a kenyérben és a borban, aki az ellenkezőjét állítja, az bálványimádó – visszaköszönnek a corbie-i bencés pap gondolatai. Paschasius felfogása (lemetszve róla a túlzásokat) a katolikus gondolkodáshoz áll közelebb, lényege a Krisztus idejéhez való misztikus visszatérés, a megváltás kenyérben és borban meglévő folyamatossága. Ahogy II. János Pál pápa utolsó enciklikájában személyes élményét megfogalmazta: „Fél évszázadon át, attól fogva, hogy 1946. november 2-án bemutattam első szentmisémet a krakkói waweli székesegyház Szent Leonard-altemplomában, szememet nap mint nap a szentostyára és a kehelyre függesztettem, ahol tér és idő valamiképpen »összehúzódott«, és a Golgota drámája, föltárva titokzatos (velünk való) »egyidejűségét«, újra meg újra megelevenedett.”
A vitákat ösztönzi, hogy az úrvacsoráról az Újszövetséget olvasva több kérdésben sem találunk egyértelmű tanítást. Nehéz eldönteni, hogy kinek higgyünk: Jézusnak vagy Szent Pálnak? Pál apostol szerint ugyanis, „ aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét ” (1Kor 12,27). Ehhez képest Jézus (mint az evangéliumból kiderül) nem köti a „bűntelenség” állapotához a kenyér és a bor vételét. Sőt a csodálatos kenyérszaporításon így buzdít: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz bennetek élet” (Jn 6,53). Az utolsó vacsorán pedig a nyilvánvalóan a bűnben lévő Iskarióti Júdásnak is nyújtja a kenyeret. A több kérdésben „eretneknek” tartott katolikus teológus-pszichológus, Eugen Drewermann szerint Krisztus „mindnyájukra gondolt, és éppen rájuk: a koldusokra, a kurvákra, a vámosokra, a törvényről mit sem tudó »vidéki népre«. [ ] A mindenki összetartozásának ebből a jeléből a római egyház képes volt a véget nem érő szakadás viszályalmáját létrehozni. A szakadás végighúzódik minden vegyes felekezetű családon, minden vegyes egyházi összejövetelen, minden egyes személy lelkén ”
Egyházi körökben nem kis vihart kavarva Ferenc pápa 2016-os Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításában látványosan közeledett Drewermann felfogásához. Azaz a „sorból kilógó” másik teológus, Hans Küng szavait kölcsönvéve a pápa az Eucharisztiát szerencsére nem „a tökéletesek megjutalmazásának tekinti, hanem a »gyengék táplálékának«”. Hiszen ha az Eucharisztia a megváltás folyamatosságának és egyetemességének jele és eszköze, akkor az úrvacsorának a „tökéletesek megjutalmazására” való használata eleve ellentmond az eredeti jézusi szándéknak.
Az Oltáriszentséghez való viszonyunknak ráadásul új értelmezést adhat az a szemlélet, amely a sokszor konzervatívként emlegetett korábbi pápa, XVI. Benedek (Joseph Ratzinger) felfogásában is megjelenik. „Némelyik imaszöveg azt a tudatot keltheti – írta még bíboros korában Ratzinger –, hogy a hívő egy olyan Istent lát maga előtt a kereszten, aki könyörtelenül igazságosan emberáldozatot követelt, saját Fiának feláldozását. Az ember riadtan fordul el attól az igazságosságtól, amelynek komor haragja hiteltelenné teszi a szeretet üzenetét.” Ulrich Parzany német evangélikus teológus egyenesen ostoba, együgyű és értelmetlen elképzelésnek nevezi azt a felfogást, amely szerint „a túlvilágon egy bosszúszomjas Isten trónol, aki kivégezteti saját fiát, azután elégedetten ezt mondja: a számla ezzel rendezve – most már megbocsáthatok”. Az Oltáriszentségre tehát a mai egyház egyre kevésbé tekint (ember)áldozatként. Mi hát a szavakkal tökéletesen meg nem fogalmazható lényege az Eucharisztiának?
A büntető, bosszúálló és bosszúvágyó Isten képének elutasítása egyébként nem új keletű. A XX. században ismét felfedezett egyházatya, az eretneknek nyilvánított, utóbb rehabilitált, vértanúhalált halt Órigenész azt hangsúlyozta: a próféták már az Ószövetségben is csupán átvitt értelemben beszéltek Isten „kegyetlenségéről”, amikor nevében azt hirdették, hogy „reggelenként kiirtottam a föld minden bűnösét, hogy kigyomláljak az Úr városából mindenkit, aki törvénytelenséget művel”.
Órigenész felfogását idézte tavaly márciusban a Párbeszéd Házában tartott előadásában Henri Boulad jezsuita atya (Kairóban élő, melkita rítusú bizánci katolikus). Sokak meghökkenésére még a megváltást mint kifejezést is visszautasította, hiszen, mint említette, a szó a vásárlásból, a visszavásárlásból származik. „Kitől kellett visszavásárolni az embert? – kérdezte közönségétől. – Az ördögtől vagy Istentől? Értik ezt? Pedig húsz évszázada ezt ismételgetjük.”
Az eredeti bűn, az ember romlottságának hangsúlyozásával – véli Boulad atya – Szent Ágoston erősen rányomta bélyegét a katolikus tanításra. „Isten mérges. Ahogy a hagyományos teológiában szerepel, a végtelen bűnnel szemben végtelen áldozatot kell helyezni. Isten mondja: menj, és vezekeld le az ember bűnét. A Fiú azt feleli: rendben. Leszáll, meghal a kereszten, az utolsó csepp vérét is kiontja. Kifizette a számlát. Az Atya így szól: rendben van, most már elégedett vagyok. Ezt maguk Atyának hívják?”
Mi következik mindebből? „Jézus nem azért jött, hogy megmentsen minket – állítja a keleti keresztény felfogásból kiindulva Henri Boulad. – Amit a nyugati teológia megváltásnak hív, azt mi keleten theószisznak, vagyis megistenülésnek nevezzük.” A theószisz valóban kulcsszó a görög egyházatyáknál, a „kegyelemtan” középpontjában áll. Lényege, hogy miközben Isten emberré lesz, az embert „megisteníti”, azaz magához, a maga szintjére emeli. Ebben a kontextusban pedig új értelmet nyer az úrvacsora is: nem az Istennel való folyamatos kiengesztelődés, hanem a megistenülés eszközeként tekinthetünk rá.
A húsvét, a kereszthalál, a feltámadás, az úrvacsora elsősorban misztérium. Az eredeti görög szó a száj bezárását, a hallgatást, a szem lehunyását jelenti. Azokhoz az igazságokhoz, amelyek talán egyszerre is érvényesek, nyilvánvalóan nem teológiai viták segítségével, hanem elsősorban csöndben juthatunk közelebb.
