Horthy katonáiból Kádár pufajkásai

Az 1956–1957-ben szolgálatot teljesítő karhatalmisták parancsnokai között meglepően kacskaringós életutakat is találunk.

Mindezt persze eddig is tudtuk. Azt viszont, hogy az összkép jóval bonyolultabb – naivság ide, naivság oda –, nem gondoltuk volna. Azzal tisztában lehettek a kutatók és a korszak iránt érdeklődő laikusok, hogy a karhatalmisták között számos „ellentmondásos” múltú ember szolgált. Ha felvetődött a kérdés, kapásból említették a példás párttag Monostori Gyula századost, aki repülőgépről lövetett ötvenhat októberében a tüntetők közé, sőt utóbb részt vett a pufajkások munkájában is, amiért megkapta a Munkás-Paraszt Hatalomért érdemrendet. Egy évtizednek kellett eltelnie, hogy a közvélemény megtudja: az eredetileg Michalik Gyulának nevezett férfi 16 évesen nyilas pártszolgálatosként aktívan részt vett a zuglói kegyetlenkedésekben. A hungarista mozgalomba veterán szélsőjobboldali édesapja szervezte be, akinek 1944. novemberi temetéséről a filmhíradó is beszámolt. (Monostori az 1967-es zuglói nyilasperben tíz év börtönbüntetést kapott.)

A NEB által közzétett életrajzi adatokat azért is érdemes részletesen megvizsgálni, mert ékes bizonyítékai a történelmi események bonyolultságának, és ettől nem függetlenül az abban részt vevők olykor egészen esetleges pályafutásának. Van persze, akinek a vattás pufajka felöltéséig egyenes az útja. Köztük említhető – a listát böngészve – a szegénysorból érkező, szinte a kezdetektől kommunista Borbás Máté és Bradács György. (Utóbbit az ötvenes évek törvénysértései miatt az 1962-es desztalinizációs időszakban félreállították. Eredeti szakmájához visszatérve egy sütőgyár igazgatója lett.)

Lóránt Imre karhatalmista ezredparancsnok a Horthy-rendszer idején zászlósságig vitte, később származása miatt behívták munkaszolgálatra, majd szovjet fogságba esett. A katonai ranglétrán elképzelhetetlen sebességgel emelkedett egyre magasabbra a háború után: 1945 márciusában hadnaggyá, augusztusban főhadnaggyá léptették elő, 1946 októberében őrnagy, 1947 júniusában alezredes volt. Pályafutása a Kádár-rendszerben sem tört meg, ellentétben karhatalmista parancsnok társáéval, akivel élete, legalábbis „történelmileg” (hogy Kádár János egyik kedvenc szavát vegyük kölcsön), különös módon ért össze. A Csongrád megyei pufajkás vezetőt, Bán László alezredest azért kellett a hatvanas évek közepén eltávolítani a katonai pályáról, mert kiderült, hogy a második világháború idején a keleti fronton keretlegényként munkaszolgálatosokkal kegyetlenkedett, és egy tömeges kivégzésnél is jelen volt.

Találunk olyan parancsnokot is, akit utóbb a forradalom alatti „helytelen magatartása” miatt vontak felelősségre. Az 1947-ben a kisgazdapártból a kommunistákhoz átlépő Csulák Jánost, aki sokáig a miskolci alakulatokat vezette, majd 1963-ig Borsod megyei munkásőrparancsnok volt, azzal vádolták, hogy a forradalom idején nem csak lázított, lőni is akart, miután elkobozta a helyi szovjet tanácsadó Pobeda gépkocsiját. A vádakat azonban gyorsan megcáfolták – vagy legalábbis ad acta tették.

Nem volt ilyen szerencsés Dienes Ödön pufajkás századparancsnok-helyettes, akit 1957 márciusában „ellenforradalmi tevékenységéért” kitaszítottak a testületből. Kiderült, hogy bár a forradalom idején a Szabad Nép székházának a védelmét irányította, október 30-tól november 3-ig, amikor pacifikáló feladattal a Corvin közbe vezényelték, ott nemzetőr zászlóaljat szervezett, annak a parancsnoka lett. Dienes ellen szólhatott, hogy korábban Ludovikát végzett, 1931-ben avatták hadnaggyá, míg a háború a magyar királyi honvédség századosaként érte. Igaz, 1947-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba, s attól kezdve katonai karrierje az új hadseregben is folytatódott. (Nota bene, három évvel idősebb kőszegi növendékként Ottlik Gézát is ismerhette akár.)

Ne felejtsük, hogy Dieneshez hasonlóan a régi tisztek közül sok továbbszolgáló lett kommunista párttag, elegendő csupán Király Bélára vagy a forradalom után mártírhalált halt Maléter Pálra és Pálinkás-Pallavicini Antalra gondolni. A tény viszont, hogy a kádári megtorlás karhatalmista parancsnokai között is találhatunk nem egy korábbi magyar királyi honvédtisztet, hirtelenjében meglepő. A lelkes közreműködő Kereszty Béla például (1942-ben avatták hadnaggyá, 1944-től főhadnagy) a forradalom leverése után született értékelés szerint maga is részt vett az ellenforradalmi csoportok elleni akciókban. Így a Nyugati pályaudvarnál, a Moszkva tér környéke megtisztításában – beleértve a Ganz Villamossági Gyár nemzetőrségének leszerelését –, valamint a Móricz Zsigmond körtér tüntetőinek szétverésében. Sok hasznos javaslata volt. „Nagy szerepe van a budakörnyéki [sic!] területek megtisztításában és több százezer forint értékű honvédségi anyag begyűjtésében.” (Keresztyt feltétlen hűségében egyébként az sem rendítette meg, hogy szülei klerikális beállítottsága miatt korábban egy időre a párttagságától is megfosztották.)

Említhetnénk még Koncz Andor magyar királyi páncélos századost, aki 1957. májusáig az 1. karhatalmi ezred törzsparancsnokaként szolgált, vagy a rejtélyes hátterű Lövészy Andrást (1942-ben főhadnagy), akit 1951-ben osztályidegenként eltávolítottak ugyan a párt soraiból, de karhatalmistának szinte elsőként jelentkezett. Igaz, „a pártnak nem tagja, politikai kérdésekben kissé zárkózott, véleményt csak akkor nyilvánít, ha az elkerülhetetlen”.

A legmagasabb rangú, vezérkari tiszti képesítésű Horthy-korszakbeli katona, Derestey Sándor magyar királyi páncélos százados kacskaringós utat járt be a pufajkás parancsnokságig. Bár a honlapon nem szerepel, tudni lehet róla, hogy 1945-ben a nyilas adminisztrációval együtt távozott Nyugatra, majd onnan visszatérve éles szavakkal ítélte el az új, ahogy ő mondta, „szemét katonaságban” tovább szolgáló korábbi tiszttársait. Hamarosan azonban újból felöltötte az egyenruhát, és társaihoz képest kiemelt helyre, a katonai elhárításra, a hírhedt katpolra került. 1946-os őrnagyi előléptetését követően tagja lett a kommunista pártnak, és maradt is egy rövid intermezzót nem számítva – osztályidegenként egy időre őt is kizárták – pályafutása végéig. Karhatalmistaként, az elhárítás embereként rendkívül fontos bizalmi pozíciót kapott: ő lehetett a parlamenti őrség parancsnoka a legnehezebb időkben, amikor még Kádár János is az épületben lakott a feleségével együtt.

Ne higgyük azonban, hogy a pufajkáslét rejtelmei, a karhatalmistákhoz való csatlakozás miértjei csupán a rendszerváltozást követően okoztak fejtörést az országban és leginkább az értelmiségi körökben. Akik meg akarnak ismerkedni a korszak, a karhatalom jellegzetesen kádárista értékelésével, azoknak Herskó János egyébként színvonalas, Aczél György politikai vonalvezetését látványosan hordozó Párbeszéd című filmjét ajánlhatjuk, a főszerepben Sinkovits Imrével és Semjén Anitával.