Trianon és a szlovák nemzethalál

Szarka László az asszimilációról, a történelmi tévedésekről és a magyar–szlovák kiegyezésről.

– Hogyan tudott Fico ilyen gyorsan kormányt alakítani?
– A miniszterelnök és az új szlovák kormány 18 nappal a választások után, szerda este Kiska elnök előtt letette az esküt. Fico egyebek közt az európai és belpolitikai nagy kihívásokat, illetve a kiváló szlovák–magyar kapcsolatokat nevezte meg azon tényezők között, amelyek a gyors kormányalakítást indokolttá, illetve lehetővé tették. A 15 miniszterből kilencet a Smer jelölt, és csak hat tárcát kapott a további három párt. Ugyanakkor az államtitkárok révén ők is jelentős szerepet játszhatnak. A Híd két miniszteri és öt államtitkári helyet kapott. A kisebbségi szempontból ígéretesen pragmatikus kormányprioritások adnak némi esélyt a magyar kisiskolákat, a magyar nyelvhasználatot, a nemzetiségi kultúrát és a Dél-Szlovákiát fenyegető csődhelyzetek kezelésére. Ugyanakkor a Híd és a Háló választóinak és tagjainak egy része nyíltan bírálja a jobboldali alternatíva „elárulása” miatt a két párt vezetőit.

– Ma Magyarországon ellentmondásos szlovákkép uralkodik. Néhányan a választási eredményből a lakosság szélsőségek iránti fogékonyságát emelik ki, mások a szlovákság „történelemnélküliségét” hangsúlyozzák.
– Európában a szlovákhoz hasonlóan ma már számos olyan nemzetállam-alkotó tényező van, amelynek nincs évszázadokra visszatekintő államisága. Nagy baj lenne, ha mi Európa összes hasonló nemzetéről azt gondolnánk, amit a szlovákokat illetően így szoktak a magyar kultúrfölényt hirdetve összefoglalni: „Nincs hazátok!” Pedig éppen a magyar történelmet csonkítja, aki nem látja be, hogy a szlovákoknak mindig is volt hazájuk. 1918-ig „ezer éven át” a magyarokéval – 1526 után a Habsburgok alatt a németekkel, csehekkel és a többi itt élő néppel együtt – közös volt ez a haza.

– Milyen hasonló jelenségekkel találkozhatunk Szlovákiában?
– A szlovák történeti közgondolkodásban ott is nemzeti, félállami autonómiát feltételeznek a múltban, ahol az valójában nem létezett. A középkori nyitrai hercegségben például a morva állam továbbélését, a morva–szlovák folytonosság igazolását látják, figyelmen kívül hagyva, hogy az Árpád-kori Magyarországon több más dukátus is létezett. Egyes mai szlovák olvasatokban az esztergomi érsekség joghatósága sem véletlenül érintette az északi területeket, szerintük ugyanis az érsekség léte honfoglalás előtti szláv keresztény előzményekhez nyúlik vissza. Tegyük hozzá, olykor fel-felhangzik az a szlovák ötlet, hogy ne hívjuk Magyarországnak a soknyelvű Magyar Királyságot. Ez az abszurd kívánság figyelmen kívül hagyja, hogy Európa államainak többsége a többségi nemzet nevét viselte, és ez a helyzet a mai Szlovákia esetében is.

– A XVIII. század végétől a két nemzetépítő nacionalizmus között főképp ütközési pontokat találhatunk. Összerakható-e közös történelemmé a két nemzet múltja?
– A nacionalizmus XVIII. század végi felbukkanásáig jórészt közös a történelmünk. A II. József idején kezdődő nyelvharcoktól viszont máig terjedően hatalmas és kölcsönös a „sérelmi katalógus”. Ennek egyik oka, hogy nem született válasz a XIX. század nagy kérdésére, a natio hungarica rendi nemzetképlete után nem sikerült az ország minden állampolgárát egyrangúvá tenni magyar politikai nemzet keretei közt. A magyarság mellett az országban honos nemzetiségek csak a magyarral egyenlő nemzetként tartották elfogadhatónak Kossuth, majd Deák és Eötvös nemzetfelfogását. Széchenyi az 1842. évi beszédében a nemzetiségi-nyelvi türelemről kifejtett nézeteivel magára maradt.

– A nemzetiségi egyenjogúsítás eszméje nem fért bele a kiegyezés után a politikai elit többségének nézetrendszerébe sem
– Az 1868-as nemzetiségi törvényt megfogalmazó két szellemóriás, Deák Ferenc és Eötvös József jól tudta, hogy a Kárpát-medencében csupán relatív többséget alkotó magyarságnak mekkora szüksége van nemzetiségi kiegyezésre is. A törekvés azonban a korban egyébként nagyon fontos nyelvtörvény formájában nem tette lehetővé „a nemzetek szabad kifejlődését”, amelynek fontosságát az 1849-es szegedi nemzetiségi határozat már felismerte. A Szabadelvű Párt hatalomra kerülését követően a dualizmus kori magyar elit az etnikai homogenizációt tartotta járható útnak. Betiltották a kétmilliós szlovák nemzet egyetlen országos kulturális-tudományos intézményét, a Matica Slovenskát, s hasonló sorsra jutott a két evangélikus és az egy katolikus szlovák gimnázium is.

– Hogyan élték meg mindezt a szlovákok, s hol a boldog békeidők helye a szlovák történelmi köztudatban?
– A szlovák „nemzethalál” vízióját is felvillantó, egymást felerősítő magyarosodás és magyarosítás leginkább a városokban és azokban a régiókban vált tömegessé – például az Alföldön és az etnikai kontaktuszónákban –, amelyekben a szlovákság együtt élt a magyarokkal. Az evangélikus Nyíregyháza például harminc év alatt lett szlovákból magyar többségűvé, s hasonló folyamat zajlott le Békéscsabán, Szarvason és Tótkomlóson. Budapesten és környékén legalább százezer szlovák asszimilálódott, miközben a liptói, zólyomi, gömöri, trencséni kőműveseknek, kubikosoknak, akik Európa első föld alatti vasútját és a dunai rakpartot építették, gyakran ágybérletre sem futotta. Innen ered egy másik szlovák mítosz, amelyet Vladimír Minác, a „szlovák Illyés Gyula” így fogalmazott meg: „három fővárost építettünk fel – Bécset, Budapestet, Prágát –, egyik sem a miénk; két űrhajóst adtunk a világnak, az egyik cseh lett, a másik amerikai”. Minác szerint a szlovák nemzet évszázadokon át mások szolgálatában élt. Ez a romantikus-plebejus felfogás rokon az „ezeréves magyar elnyomás” hamis mítoszával.

– Hogyan helyezhető el a két nép viszonyában Trianon?
– Kétségtelen, hogy a békeszerződés jelentette a XX–XXI. századi magyarság számára a legtöbb nemzeti megpróbáltatás, szenvedés forrását, politikai értelemben pedig a legnagyobb kihívást. Ezért nem szerencsés pusztán történelmi traumaként, fájó sebként emlegetni Trianont, hiszen Magyarország és szomszédsága számára valójában közös történelmi leckét jelent Közép-Európa nemzetállami átalakulása és az azóta eltelt idő megannyi konfliktusának a kezelése, az újabbak megelőzése. Ezt persze a szomszédoknak, köztük a szlovákságnak is tudomásul kellene vennie. Látnunk kell azonban, hogy az osztrákok és a magyarok számára Trianon elsősorban a Monarchia és azon belül a történeti magyar állam végét jelenti, míg a szomszédok nemzetállami fejlődésük kezdőpontját látják benne. Miközben mi azt hangsúlyozzuk, hogy hárommilliónál több magyar került idegen ország uralma alá, a horvátok, szlovákok, románok a magyar állami kötelékből való kilépésüket önállóságuk, függetlenségük első lépéseként kezelik. Kétségtelen, hogy a szlovákok autonómiaküzdelmüket a csehek ellenében is folytatták. Ugyanakkor Csehszlovákián belül az 1918 előtt működő három-négy száz szlovák népiskola száma megtízszereződött, a csehszlovák tannyelvű gimnáziumok száma pedig 1937-ben már meghaladta a negyvenet. A magyar Trianon-narratíva máig alapvetően a sérelmeket, a magyar többségű határ menti területek kérdését emeli ki. Mindezt magyar szempontból nehéz együtt látni azzal, hogy ugyanekkor jöttek létre s nőttek nagyra a szomszéd nemzetállamok, s hogy kormányaik törekvéseit 1918 óta a nagyhatalmak többször támogatták, mint a magyar elképzeléseket.

– A szlovákokat hasonlóan erős, nyelvi-tudati szempontból szorosabb viszony fűzte a csehekhez. Hogyan változott ez a különválásuk után?
– 1993 óta a korábbi sérelmek háttérbe szorultak, s mára kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolat alakult ki a két nép között. A közös állam történelmét értéknek tekintik. A szlovákok többsége tisztában van vele, hogy nemzetfejlődésük szempontjából nagy szükség volt a csehszlovák államra. Mint ahogy a csehek is tudják: 1918-ban a hárommillió szudétanémet akarata ellenére nem lettek volna képesek a szlovákok nélkül önálló nemzetállamot létrehozni.

– Észrevesszük-e – magyarok és szlovákok – a pozitív előzményeket közös történelmünkben?
– Találkozhatunk néhány pozitív példával. A magyar–szlovák történészbizottság vagy a Pálffy Géza vezette Szent Korona-kutatócsoport sikeres közös kiállításokat, kutatási programokat szervezett például Pozsonyban. A város- és egyháztörténeti kutatásban is fontos eredmények vannak. A szlovák kutatók többsége érzi, milyen súlyos hiba volt, amikor elődeik „dehungarizálni” kívánták a múltat. Nyolcvankilenc óta a szlovák történészek is úgy látják, hogy a mai modern szlovák nemzet kialakulása szempontjából a Magyar Királyság létezése meghatározó jelentőségű volt.

– A közös történelem feltárásán, bemutatásán túl mi segíthet még a megbékélésben?
– A közel hétszáz kilométer hosszú közös határ mindkét oldalán található, nehéz helyzetű kisrégiókat közös erővel mielőbb ki kellene emelni hátrányos perifériahelyzetükből. Jó lenne mindkét oldalon felülírni a rögzült hamis elképzeléseket. Nekünk például be kellene látnunk, hogy nem önmagunkkal vagyunk határosak, s hogy a magyarországi szlovákok revitalizációs törekvéseit érdemes jobban támogatni. Szlovák részről pedig szerencsés lett volna, ha már most bekerül a kormányprogramba az önkormányzati megoldásokat is lehetővé tévő kisebbségi törvény. Jó lenne, ha a két kormány egyre több közös térség- és területfejlesztési programot indítana el. Ugyanakkor alaposan átgondolt, hosszú távú, pozitív szomszédságpolitikára lenne szükség, mert anélkül egyetlen kérdést sem lehet megnyugtatóan és tartósan rendezni.