Ezek vagyunk. Ezt akarjunk. Nincs másunk, ez az életünk. Ezzel robbantak be közös beszélgetésünkbe a Headbengs tagjai. A Barabás Gergő (gitár-ének), Paczolay András (dob) és Szula Bálint (basszusgitár) fémjelezte trió nagyon egyszerű elven működik: padlógázzal tövig kimaxolnak minden koncertet. Nincsenek nagy ívű, világmegváltó, popart-posztmodern-hipszter meg jaj, uram megbocsáss, poszthipszter filozofálgatás. Csak a tiszta rock’n’roll. Ösztönösen. Arcletépősen.
A srácok élőben is ilyenek. Valahogy az az érzés kerített hatalmába, hogy ők bizony nem a legmegfelelőbb pillanatban érkeztek rockzenét zúzni. Valahol a ’70-es években egy lepukkant detroiti gyárépületbe kellett volna nekik pengetni a közönség előtt. „De ez van, ezzel kell főznünk” – reagált a felvetésemre Andris.
Igen, a globális, közösségi hálós kibervilág már nem az élő, összeizzadós, füstös koncerteknek kedvez. A Headbengs meg amúgy is kilóg a piacról, végül is ők nem egy JóSzia típusú, éles eszű marketinges gyerekek által összevarrt „banda”, akiket a zenecsináló mágnás-iparosok el akarnak adni, mondván, jó lesz az az egyszemű, fogatlan tudatlanoknak. Persze ez a színtiszta, zsigeri rock muzsika már a ’90-es években is visszahúzódóban volt. Emlékszem, én is akkortájt kezdtem áthallgatni a klasszikus hard rockból a tingli-tangli indie- meg pszichedelikus rockba. Én akkor meg voltam győződve, hogy a kelet-európai búslakodó, kesergős népléleknek valahogy jobban fekszik az a muzsika.
A srácok amúgy hivatalosan épp idén ünneplik megalakulásuknak tizedik évfordulóját. Megtudtam azonban, hogy ez a tíz év nem olyan tíz év. „Gyakorlatilag mi ez alatt nőttünk fel, tíz éve, kis suhancokként, igazából az alapokról indultunk, és szépen lépésről lépésre tanultunk meg például zenélni” – mondta Andris. A csapat így érett, csiszolódott össze. Közben volt egy nyolc hónapos hiátus, ami után bő két éve csavarták maximumra a hangerőt. Vettek egy nagy lendületet, és vetették bele magukat a még keményebb munkába.
– Előtte rengeteget dekkoltunk a próbateremben, volt, hogy hetekig ott nyomultunk, ott aludtunk meg minden, és csak számokon agyaltunk. Nem sok mindent láttunk a világból, csak egymást, egy zárt világot – mesélte Bálint.
Aztán idén nagyot fordult a világ a bandával: a kilenc „döntős” zenekar közé kerülve ott találták magukat a Nagy-Szín-Pad! tehetségmutató mustrán az Akváriumban. „Teljesen meglepődtünk, hogy akkor most mi mit is keresünk itt” – összegezte reakciójukat Andris. Gergő ugyanakkor megjegyezte: „Mi voltunk azok, akik végül felrobbantottuk az amúgy nem feltétlenül rock’n’rollra pörgő közönséget. Tök jó volt látni.” Főleg azért is, mert a koncertjeik előtt lézengő, a bandát személyesen nem ismerők sokszor el se hiszik, hogy ők fognak nemsokára fellépni. Aztán tényleg, és a „kritikusok” meg néznek, mint borjú az új kapura.
Bálint szerint az is kemény, hogy Lukács Laci az MR2 Petőfi rádió Személyes ügy című műsorában róluk, mint egyik, általa kedvelt és hallgatott bandáról beszélt. „Ez elképesztő!” – hüledeznek még mindig a srácok. A Tankcsapdával amúgy személyesen is jó a viszony, nemrég például előttük zenélhettek a Barba Negra Trackben.
Az esetükben is jól látszik, hogy egy-egy megtámogatott dolog mennyire meg tudja tolni egy-egy banda szekerét. Ha ilyen arcok kapnak el, akkor beindul a daráló. A Nagy-Szín-Pad! után a Headbengs is fellépett jó néhány fesztiválon, a szervezők megutaztatták őket, a Szigettől kezdve a debreceni Campuson át volt nyári program. „Ennek ellenére, nem biztos, hogy például ez jövőre is így lesz, hogy benne maradunk a kalapban. Ezért kőkeményen meg kell dolgozni, és mi mindent megteszünk, hogy ez így legyen” – mondta Andris.
A csapat egyébként még ma is részben maga intézi ügyes-bajos napi ügyeit, emellett bekerültek a Gold Record csapatába is. Mint mondják, sokat segítenek nekik a srácok, de zenei stílus szempontjából kilógnak a sorból. Úgy, ahogy beállni, meg hangpróbálni se szoktak szinte sose.
Közben nemrég látott napvilágot a csapat új, hatszámos kislemeze, a Bele az éjszakába is, amit még nem is igazán volt lehetőségük promózni. Ím, itt egyben szépen meg is lehet hallgatni. (Aki még nem tette, érdemes regisztrálni a Deezerre, mert anélkül sajnos csak 30 másodpercet lehet meghallgatni egy-egy dalból.)
Mint megtudtam, ez a csokor a bulizós korszakuk lenyomata. Volt csajozós, most meg ez jött el. Az biztos, van benne energia, és ezt az egészet szerintem leginkább a Száguldj velem és a Félember hozza. Érdemes végigpörgetni párszor. Picit utazós, országúti hangulatot áraszt, de épp ez adja meg a bukéját az egésznek.
S hogy akkor tényleg milyen banda a Headbengs, ezt kutatva talán Gergő mesélte el a legfrappánsabb történetet. „Épp egy fellépésre készültünk, a színpadon pakoltuk össze a cuccainkat, mire egy nagyon-nagyon-nagyon-nagyon híres (!) magyar zenész átszerelés közben megkérdezte: Hé, milyen pedált használsz a szólóknál? Mire én csak annyit mondtam: Milyen pedált? Semmilyet. Fogom a gitárom zsinórját és bedugom az erősítőbe, ennyi. Kell ennél több? Ő meg csak ámult-bámult, majd odaszólt a társainak: Te, ezek nem használnak pedálokat, állat!” Ennyi. Nincs több kérdésem.
Aki pedig élőben is megnézné a srácokat, legközelebb október 17-én a hajdúszoboszlói Rock Caféban, vagy mindszentek előestéjén, vagy október 31-én a Dürerben megteheti.
