Végre! Nem győzőm elégszer leírni eme velős megállapításom. Végre egy erdélyi zenekar is bemutatkozik az Ígéretes titánokban, illetve lenyomott egy egész kampányhetet a sorozatban. A csíkszeredai The Nobody Elses egyúttal bepillantást ad egy olyan világba, amelyről sokunknak nem igazán van bármiféle lövése.
Mert, kérem szépen, tegye fel, illetve tegye szívére a kezét az a keményvonalas ándergránd arc, aki komoly és beható ismeretekkel bír az erdélyi magyar feltörekvők hétköznapjairól! Aki szépen s magabiztosan sorolja a király koncerthelyeket, a különféle zenei műhelyeket, ahol a helyi fiatalok élvezettel darabokra szakíthatják a gitárok húrjait, vagy épp minden szuszt kipréselhetnek a szintetizátorokból.
Nyugat-partiumi sarjként bevallom, én is szinte alig tudtam valamit erről a világról, és nagyon örülök, hogy ide is bepillantást nyerhetek, illetve az olvasók, a titánok lelkes közössége is beleszagolhat ebbe a levegőbe. Az persze hozzátartozik az igazsághoz, a székelyudvarhelyi Face Today zenekar épp aktuális kislemezét egy Tumblr-szösszenetben még tavaly április végén bemutattam, de akkor nem volt idő hosszabb anyagra. Most igen.
S mit érdemes tudni a Marschal Roland (gitár), Fodor Dávid (basszusgitár, ének) és Makai Edina (dobok) alkotta csapatról? Leginkább azt, hogy elképesztően jó gitárzenét tol. Tényleg nagyon szuggesztív a hangzásuk, odaszegeznek a színpad elé. Nincs mese, ott ragad az ember, és simán elvész a ritmusaik között. Az külön tök menő, hogy vettek egy jó dobost, egy leányzót, aki nem mellesleg oda tud vágni rendesen.
A csapatra egyébként tudtukon kívül a Keret blog tehetséggondozóján, egy G3-beli koncerten figyeltem fel oldalbordámmal, aki egyből böködött, hogy „Hé, ezek baromi jók, írj róluk!” Én is hasonlóképp éreztem, igaz, ha egy icipici kritikát elviselnek a srácok, akkor annyit építő jelleggel megjegyeznék, az énekre még egy pöppet rá kell izmozniuk, de nagyon jó úton haladnak, semmi kétségem efelől.
Mielőtt azonban nekiugranánk a mély elemzésnek, és Hadesszal átkelnénk a Sztüx folyón, érdemes megmutatni, miért is olyan menő a The Nobody Elses. Érkezik ugyanis a vadonatúj daluk, az (I’ll never be Sleepy) című darab, amely itt debütál először a nagyközönség előtt. Lehet feltekerni a hangerőt! S hogy Gothár Pétert idézzem, a kezeket meg a paplan fölé.
Miközben pedig megy a zsír új számuk, érdemes visszakanyarodnunk a kezdetekhez.
„Nálunk nincs nagyon még blog sem, amely írna az itthoni fiatal zenekarokról.”
Ezzel jelentkezett be a trió dobosa. Edina nem sokkal a Kikeltető után – amelyet egy igen érdekes intermezzóval, in absentia meg is nyertek – keresett meg, s ha már így történt, gondoltam, mindenképp érdemes velük elbeszélgetni, több szempontból is. Így az alkotófolyamat és az ars poeticájuk mellett számtalan izgalmas dologról kérdeztem őket, egyebek között a magyar zenekarok erdélyi lehetőségeiről is. Mivel tényleg nagyon érdekesre sikerült az egész, ezúttal egy az egyben, interjú formában hagytam a válaszaikat, s így pillanthatnak bele olvasóink is egy nagyon ígéretes titánba.
– Hogyan ismertétek meg egymást? Mi volt az a pillanat, amikor úgy éreztétek, no, akkor nekünk együtt kell zúznunk?
Dávid: Rolanddal régóta ismerjük egymást, már az együttes előtt is elég sokat dolgoztunk közösen, ekkor találtuk ki a The Nobody Elses nevet is. Mikor Edina csatlakozott, még nem igazán ismertük. Az a történet is elég vicces, ahogy felvettük: egyrészt tudtuk róla, hogy jó fej, illetve volt egy profilképe, amelyen dobolt. Nekem már az első próbákon az volt az érzésem, hogy így jó lesz.
– Amikor összeállt a csapat, volt-e alapkoncepciótok, hogy milyen hangulatvilágot akartok megidézni a muzsikátokkal? Vagy ez idővel kezdett összeállni, kikristályosodni? Kísérleteztetek-e, hogy s mint lenne jó az egész?
Dávid: A banda kezdetétől az első kislemezünkig, a Lisáig nagyon sokat változtunk. Sokáig hosszú, pszichedelikus, instrumentális számokat játszottunk, rengeteg impróval. Aztán amikor koncerteztünk egyet, rájöttünk, hogy ez így nem teljesen fog működni. Körülbelül egy éve álltunk át a mostani stílusra, de hamarosan ez is változni fog, az ep-vel részben ezt le is zártuk.
– Ha picit belegondoltok, szerintetek mi az a plusz, amivel a stíluson belül ti valami egyedit, sajátosat tudtok hozzáadni? Milyen kifejezetten rátok jellemző elemek vannak a zenétekben? Mi az, amire azt mondhatják, hogy hopp, na ez a The Nobody Elses?
Roland: Véleményem szerint eddig nem igazán nyújtottunk pluszt abban a műfajban, amelyet jelenleg játszunk, de a következő albumunkon szerintem lesz néhány elkülöníthető stílusjegy, amelyekre ha nem is lehet azt mondani, hogy ez a The Nobody Elses, megismernek minket róluk a hazai környezetben.
Edina: Ma már nehéz kérdés az, hogy lehet-e valami újat hozni a műfajon belül. Mi is sokat beszélgettünk erről, és végül is azt hiszem, abban tudunk újat mutatni, ahogyan, és nem abban, amit zenélünk. Annyiféle érdekes zenei kísérletezés született máig, hogy egy nagyon tudatos munkát igényelne valamilyen új stílust, vagy stíluson belül valami új koncepciót kialakítani. S még akkor is kérdéses maradna, hogy ez újnak számít-e így a posztmodern után is. Ezért is van, hogy mi egyelőre úgy definiáljuk a stílusunkat, hogy pszichedelikus szörfpank. Ez nem jelent valami újat, inkább azt fedi le, hogy mi ilyen műfajú zenéket játszunk, vagy egy számon belül ez a három kavarodik.
– Hogyan állnak össze a számaitok? Hogy képzeljük el az alkotási folyamatot? Mindenki hoz témákat, próbákon is kipattannak új dolgok? Mennyi idő alatt csiszolódnak ki a dalok?
Roland: A kislemezünkön a Lose Me című darabon kívül az összes számunk dzsemmelések alatt csiszolódott ki. Általában volt valakinek egy témája, amelyet aztán továbbépítettünk. Az eddigi dalaink már régóta megvannak, csak folyamatosan beleraktunk valami újat, amíg úgy nem döntöttünk, hogy tetszik, amit hallunk. A most következő albumunkkal azonban már teljesen más a helyzet, mivel mindegyik számnak viszonylag hamar kitaláltam a végleges verzióját, és most már csak a felvételekkel kell szenvedni.
– Külön érdekel, hogy van vagy vannak-e olyan dalok, amelyeknek vicces a keletkezéstörténete. Fűződnek-e rendhagyó, kalandos történetek valamelyik számotokhoz?
Edina: Vicces sztori kevés van, de érdekesek akadnak. Én nagyon szeretem azt a mára már legendás történettel bíró sztorit, amely a tízperces Psych Tneb számunk végleges verziójának megszületéséről szól. Ennek a dalnak a kezdeménye a legeslegelső próbánkon pattant ki Roli gitárjából, és akkor nem volt más, csak ugyanannak a témának az ismétlődése, de felvettük, mert tetszett, és tovább kísérleteztünk rajta. Aztán, mint minden évben, kimentünk Lázárfalvára – ez a bandavakáció helye, itt szoktunk zenélni magunkban, meg csak úgy ellenni –, és egy Psych Tneb-zenélés után Dávid kijelentette, hogy borzasztóan össze-vissza játszunk, és ez így nem oké. Emlékszem, ültünk a tűz körül, és azon gondolkodtunk, mit rontunk el folyamatosan. Ez azért vagány, mert volt egy ilyen holtpont, amely után komolyabban kezdtük felépíteni a számainkat, ma pedig már a Psych Tneb négy részből áll, s azt hiszem a legjobb dalunk eddig.
– Ha pedig kalandok: ha jók az emlékeim, nemrég megnyertétek a Keret Kikeltetőjét, viszont nem sikerült fellépnetek a döntőn, mert nem tudtatok átlépni a határon. Mi volt a sztori pontosan? Ez a történetet így a városi legendák számát gyarapítja. Elmesélnétek?
Edina: Ez egy nagyon szomorú sztori. Budapest fele sokszor megállunk Váradon, és ez alkalommal úgy alakult, hogy végül nem sikerült átjutnunk Magyarországra, egy taxiban ugyanis eltűnt a pénztárcám. Szerintem ellophatták, mert két napig hívogattuk a taxitársaságokat, és a diszpécserek százszor beszóltak a taxisokhoz, hogy kinél van, és valaki nem adott-e le egy bálna alakú tárcát. Abban biztosak vagyunk, hogy a taxiban tűnt el, mert komolyan utánajártunk a dolognak, bolti kamerákkal, egyebekkel. A rendőrséget is értesítettük, de nem került meg. A személyi igazolványom és az útlevelem is benne volt. Ennek ellenére szuperjófejség volt a Kikeltető zsűrijétől, hogy bent maradhattunk a versenyben. Még együtt próbáltunk velük megoldást találni, hogy átszökhetnék a határon Rolival, meg ilyenek, de végül persze nem tettünk ilyesmit.
– Kik írják a szövegeket? Vannak-e szövegkoncepciók, vagy épp aktuális, épp akkor foglalkoztató témák öltenek testet dalszövegként? Az is érdekel, miért döntöttetek az angol dalszövegek mellett, s miért nem magyarul nyomjátok.
Roland: Az ep szövegeinek nagyobb részét én írtam, leginkább tapasztalatokból építkeztünk ezen a téren, azonban az új albumon már mindegyik koncepcióra épül. Azért döntöttünk az angol dalszövegek mellett, legalábbis én, mert szerintem jobban talál a műfajhoz, illetve könnyebben meg tudok nyilvánulni, és egyszerűbbnek tartom az írási fázist is.
Dávid: A kislemezen én is jegyzek két szöveget, egyet, a Your Favourite One-t Edinával. Én inkább a zenére írom az egészet, s nem igazán tulajdonítok mélyebb jelentést nekik. Egyszerűen elég zenét hallgattam már, hogyha egy számnak sürgősen kell szöveg, ki tudjak találni valamit.
– A titános hetetekben debütál egy új dalotok, s mint mondtátok az (I’ll be never Sleepy) része lesz az új albumotoknak is. A számról, illetve az új anyagról beszélnétek? Hogyan jöttek a dalok, s a most debütáló darabnak mi a háttértörténete?
Roland: Az új albumunk címe Sad Boys lesz, koncepcióra épül, amit még inkább elhallgatnék. Hangszerelés terén annyiban változunk, hogy ezúttal sok-sok szintetizátorelem is belekerül, azonban műfajilag teljesen eltér majd az eddig hallottaktól a nagylemez jelentős része. Eredetileg szólóalbumnak terveztem, viszont Dáviddal beszéltünk, és én is jobbnak láttam, ha inkább az együttessel adjuk ki. Az összes dalt és szöveget én írom, de a zenei részében párszor besegít Dávid, illetve nála vesszük fel az albumot, így ő egyben az anyag producere is. Az lp műfaját szomorú diszkózeneként emlegetem a legszívesebben, bár annak ellenére lesz rajta pár keményebb szám is. A most debütáló dal inkább az utóbbi. A háttérsztorit nem igazán részletezném, a lényeg, mindenki nagy meglepetésére, hogy egy szomorú szerelmes szám kevés önpusztítással.
– Ez mindig érdekel, csak sokszor elfelejtem megkérdezni: demokrácia vagy diktatúra van a bandában? Van egy frontemberetek, aki fazont, nyomvonalat szab a csapatnak, vagy hogyan születnek meg a döntések?
Edina: A frontember a színpadon Dávid, és egyébként próbákon is ő az, aki megálljt parancsol, ha valami nem szól jól. Néha persze ugyanígy szól Roli és én is. Nálunk amúgy egyértelműen demokrácia uralkodik, mert mindenkinek komoly munkái vannak, és egyik sem való előbbre a másiknál. Ó, milyen politikailag korrekt ez, nem? Szóval Dávid a producerünk is, Roli pedig sokszor az alkotóművész, – egyébként mindannyian, de sokszor nála kezdődik el valami –, én meg igyekszem a menedzser szerepét vállalni, de már alig várom, hogy valaki átvegye ezt a feladatot.
– Mennyire gyakran tudtok foglalkozni a zenéléssel, milyen gyakran jönnek össze próbák? Mivel foglalkoztok a civil életben, és ezt hogyan tudjátok összeegyeztetni a zenéléssel?
Edina: Ez a legnagyobb problémánk, mert én az egyetem miatt másik városban élek, és csak akkor adódik alkalom próbálni, amikor haza tudok menni. Ez így alakult, nekem fel kellett jönnöm Kolozsvárra, ám nem olyan vészes a távolság. Eddig mindig haza tudtam menni, ha koncertről volt szó. Próbálok nem lemaradni.
– Sok friss zenekar esetében kulcskérdés az érvényesülés, illetve az előrelépési lehetőségek. Ti hogyan látjátok a lehetőségeiteket? Mennyit kell izzadnotok, hogy egyről az egy egész két tizedre lépjetek? Van, aki segít nektek ebben, vagy ti is amolyan „csináld magad” csapat vagytok és ti intézitek ezeket az ügyes-bajos dolgaitokat?
Roland: Ahhoz, hogy egyről a kettőre lépjünk, elég sokat kell izzadnunk, mivel stúdiónk nincs, és a próbatermünkben is csak egy felvételre alkalmasabb mikrofon található. Ezenkívül a technikai problémák is eléggé megnehezítik a felvételeket és az albumkiadást, márpedig szerintem leginkább e feltételek javításával lehetne nagyobbakat lépni a zenei színtéren.
Edina: Egyébként lenne lehetőségünk stúdiózásra otthon, s már el is döntöttük, hogy a Psych Tnebet stúdióban vesszük fel. Az ugyanakkor tény, hogy az első albumhoz szerettük ezt az otthoni, „csináld magad” stúdiózást, és szerintem Dávid a lehetőségekhez képest nagyon jól vette fel a kislemezt. A szüleinknek sokat köszönhetünk, és már a városban is vannak olyan kultúrával foglalkozó arcok, akik megszerettek minket, és segítenek nekünk. Persze a legtöbbet mi dolgozunk azon, hogy egyről valahogy a kettőre léphessünk.
– Emellett, főleg mivel ti vagytok az első erdélyi zenekarom, külön érdekel, mik a lehetőségek Erdélyben. Egy fiatal magyar bandának milyen lehetőségei vannak úgy általában véve, milyenek a klubok, milyen a közösség?
Edina: Nálunk nem olyan egyszerű a helyzet magyar zenekarként ilyen stílusú zenével feltörni. Romániában már nincs egy színtiszta magyar nagyváros sem, ezért ha az otthonunkat, Csíkszeredát és az ottani lehetőségeket vesszük, nem igazán hasonlíthatjuk össze őket mondjuk a budapestiekkel, egyszerűen arányokról van szó. Minél nagyobb a közösség, annál több fórum alakulhat ki például a zene terén. Azért mondjuk, hogy nehéz, mert kevés fórum van otthon, ezzel természetesen nem azt mondom, hogy ez a kevés nem segítőképes. Játszottak már ugyanis kétszer rádióban, volt rendes interjúnk is, egy erdélyi lap is lehozott cikket rólunk, s az itthoni fesztiválokon is léptünk már fel, emellett több klubban is szívesen látnak.
– Érvényesülés, sajtó, fellépések terén hogyan néz ki az aktuális helyzet? Edina említette már nekem, hogy nagyon nehéz a szitu, még blogok sem igen foglalkoznak nálatok nemhogy feltörekvőkkel, de ezzel a zenével sem, ezért különösen érdekelnek a tapasztalataitok.
Edina: A legkomolyabb gond az, hogy klubokból kevés van, a zenekarok pedig mostanában – szerencsére – egyre többen. Nekem a legfájóbb pont az, hogy nincs egy jó erdélyi zenei blog, amelynek eltökélt hivatása felkutatni, milyen itthon a zenei élet, és ezt összefoglalni. Úgy látom, hogy elindult nálunk valami, több olyan zenekart is látok magunk körül, amely nagyon jó, és amely velünk együtt a budapesti lehetőségekhez kell hogy nyúljon, mert otthon nem elegendő az, ami van. Emellett persze mindenkinek nagy álma Budapesten zenélni, mert a közönség is szerteágazóbb. Nem túl menő az, hogy mindig csak a legjobb barátaid mennek el a koncertedre, ám mivel nálunk az effajta zenének nem volt nagy kultúrája, nehéz az emberekhez eljuttatni.
– S mi a helyzet a román bandákkal? Nekik több babér terem? Van-e bármiféle kooperáció?
Edina: A román zenei felhozatalt elnézve az látszik, hogy náluk nincsen gond, de hát nekik ugye ott van például Bukarest, a főváros. Azt persze ismét aláhúznám, hogy minden településen vannak emberek, akik tudják e dolgok csínját-bínját, és segíteni próbálnak. Szerintem amúgy ha román klubokba jelentkeznénk be, ott is lehetőségekre találnánk. Fontos persze azt is megjegyeznem, pozitív, hogy az erdélyi zenekarok kifele – Budapestre vagy épp Románia más régiói irányába – is kacsingatnak, mert így kialakuhat egy párbeszéd a különféle zenei színterek és azok résztvevői, alakítói, tagjai között.
– Rádiólejátszásokkal hogyan álltok? Mennyire nehéz bekerülni a rotációba?
Edina: Az Erdély Fm rádiót különösen szeretjük, mert nagyon vagány fiatalok kezelnek egy külön műsort, ott játszottak minket kétszer, egy-egy kisinterjúval megfűszerezve. Az kisvároskánk rádiójában is volt már két szereplésünk, szóval rádiók terén, azt hiszem, nincs gond. A kérdés az, hogy ki hallgat a mi generációnkból itthon rádiót.
– Kikből áll a közönségetek, s milyen közeget tudtok megmozgatni?
Dávid: Illuminált embereket minden korosztályból.
– Tapasztalataitokat figyelembe véve mennyire nehéz bejutni egy-egy fesztiválra? Gondolom, nektek cél az, hogy minél több nyári mustrán ott legyetek. Próbálkoztatok-e bejutni egy-egy fesztre?
Edina: Eddig az biztos, hogy megyünk az UbikEklektik fesztiválra a Dunakanyarba, és elküldtük a jelentkezésünket néhány további magyarországi fesztiválra is. Emellett itthon is igyekszünk minél több helyre bejelentkezni. Reméljük, majd jönnek a részletek.
– Mik a tervek így a téli-tavaszi klubszezonra, illetve nyárra? Január 29-én az Ivan & The Parazollal léptek majd fel. Amúgy a klubozást vagy a fesztiválozást szeretitek jobban?
Edina: Csíkszeredában zenélünk majd együtt velük. Szeretnénk az albumfelvétel közben betáblázni a tavaszi hónapokat, most valószínűleg megyünk majd Budapestre is zenélni a Meteóval, aztán pedig szeretnénk Kolozsváron is egy fellépést. Én a fesztiválozást szeretem jobban, szóval már alig várom, hogy mi is szervezzünk itthon valamilyen zenei fesztivált, és nagyon várom a fesztiválszezont is.
Dávid: Én klubos ember vagyok, szerintem fesztiválokon nem működik jól a zenénk.
Roland: Egyetértek Dáviddal.
– Vannak-e ötletelések, felmerül-e, meddig tolnátok a zenekarral ebben a formában?
Edina: Én azt akarom, hogy együtt legyünk híresek, és kaliforniai szecessziós villákban lakjunk, a tengerpart mellett. Komolyra fordítva a szót, igazából már annak nagyon örülnék, ha két év múlva összejönne, hogy mindhárman fel tudjunk költözni Budapestre.
Friss információkért nagyon érdemes követni a Facebook-, a Tumblr- és az Instagram-profilunkat is.
