Hónapok óta levelezem a Da Vinci Project dobosával, Dósa-Bugner Botonddal. A háromfős társaság – Botin kívül Bornemisza Lőrinc (gitár, ének) és Sipos Áron (basszusgitár) – egy lelkes kis gimis csapat, az ifjoncokra jellemző összes tulajdonsággal megáldva. Picit megtapasztalták már a világ gonoszságát, ejtették már át őket olyan arcok, akikben azt hitték, megbízhatnak, épp ezért van bennük némi félsz és gyanakvás.
Ettől függetlenül persze lelkesek, és nagyon szeretnének bizonyítani. Az elszántságuk és kitartásuk mindenképp becsülendő, s ötös alánál rosszabbra nem is értékelném ezt a tulajdonságukat. Mindemellett nyomokban a húsz évvel ezelőtti önmagamra emlékeztetnek. Nyilván más korszak, de bizonyos problémák állandók: az útkeresés mindenképpen, illetve a vágy, hogy legalább minimálisan úgy érezzék, foglalkoznak velük, nézik őket valamire, s látnak bennük valamit.
Az Ígéretes titánokra első klipjükkel köszönnek be, s nem is akárhogy. A Magamhoz nyúlok című dalnak már a címe is a tűréshatáron mozog, és a szám az elkészült klippel együtt olyan dolgokat babrál meg, amelyek elsőre talán fel sem tűnnek. Persze lehet, én gondolom túl, látok bele oda nem illő dolgokat, de ettől még úgy hiszem, keményen beletrafáltak egy manapság egyre elkeserítőbb problémába: a felelőtlen szülők nemtörődömségébe.
A szöveg, a hangulat, a főszereplő kietlen vergődése egy olyan fiatal archetípusa, akire nagy ívben tesznek a szülei, esélyesebb, hogy már el is váltak, mint hogy együtt élnek. S még ha utóbbi az igaz, akkor is sokat, vagy épp állandóan veszekednek, miközben egyre kevesebbet foglalkoznak a csemetékkel, pedig ők másra sem vágynának, mint egy kis törődésre és figyelemre.
Ha még jobban okoskodni szeretnék, azt mondanám, ez segélykiáltás, kedves szülők. A mai tizenévesek szülei ugyanis már többé-kevésbé annak a nemzedéknek a tagjai, amely a nihilista, egoista, szexista kivagyiságban szocializálódott. Amelynek tulajdonképpen én is tagja vagyok, még ha történetesen az alját is súrolom. S elég végignéznem a boldogtalansági statisztikákon, hogy azt érezzem, bizony a korosztályomra ráférne némi hajlam a törődésre – ahelyett, hogy kizárólag önmagunkat ünnepeljük.
Előtört hát belőlem az apafej, és nemigen tudom más szemüvegen át nézni ezt a dalt. Még az ifjonti botlásokat, hibákat is elnézem az együttesnek. Ha nagyon házsártos vénember lennék, azt kárálnám, így lázad az ifjúság. De megteheti, és tegye is! Nem árt emlékeztetni minket arra, hogy a gyerek olyan lesz, amilyenné neveljük, illetve épp, hogy nem neveljük.
Felesleges is tovább szaporítanom a szót. Itt a klip, szíves fogyasztásra. Utána érdemes továbbhajtani, mert talán minden idők legtömörebb interjúja jön. S noha a fiúknak is elmondtam megboldogult kedvenc egyetemi professzorom, Niederhauser Emil híres, „Minél hosszabb, annál rosszabb!” szavajárását, ők úgy megfogadták a kelet-európai történelem kutatástörténetének ősatyjától származó intelmet, hogy ennél tömörebben már aligha lehet kérdésekre válaszolni. Szóval klip és olvasás tovább.
– A zenekar egy éve startolt, s gyakorlatilag ez a bemutatkozó klipetek. Mennyi idő alatt, mennyi vért izzadva hoztátok össze az egészet?
Áron: Gyorsan, kevés pénzből, ellenben sok szívvel.
– A dalnak elég deprimáló hangulata van. Már-már azt mondanám, beolvastok a szüleitek nemzedékének, amiért saját elfuserált életük miatt benneteket is cserbenhagynak. Ez mennyire settenkedik ott a sorok között? Mennyire van összhangban a történetben látható ifjú dührohamával?
Lóci: Tökéletesen megfogtad a dalnak a lényegét, erről van itt szó. A klippel és a zenével a szöveg mondanivalóját akartuk alátámasztani. Megvolt az alapkoncepciónk, és Paládi K. Áron vizuális megoldásaival segített hozzá minket a végeredményhez. Innen is nagy köszi neki!
– A számba egy jó adag provokációt is becsomagoltatok, s a szöveggel – illetve a hozzá igazított eklektikus ritmusváltásokkal – a határokat feszegetitek. Tudatos polgárpukkasztásról beszélünk? Szerettek a kötélen egyensúlyozni?
Boti: A zenének alapból ez a lényege, a kísérletezés. Az életben is próbálunk ugyanilyen felfogással működni.
– Egy picit az alkotásra fordulva, nálatok milyen arányban építkeznek teljesen intim, személyes élményekből a dalok, s mennyire jelennek meg általános ügyek, társadalmi jelenségek?
Lóci: Nagyon személyes az alapanyag mindig, és a témáinkat így szeretnénk bemutatni a közönségnek is.
– Említettétek, hogy a korosztályotokban egyre kevesebben hallgatnak gitárzenét. Hogy látjátok, mi ennek az oka? Mit üzennétek nekik, miért érdemes mégis így tenni, s miért érdemes mondjuk beugrani a ti koncertetekre?
Áron: Kell a pénz sörre A viccet félretéve, nem szoktunk azon rágódni, hogy az emberek milyen zenét hallgatnak. Mi csak azért zenélünk, hogy jól érezzük magunkat, és ha valaki ugyancsak jól akarja érezni magát, az jöjjön el a koncertünkre.
– Mi a tavaszi-nyári menetrend? Milyen lehetőségeitek vannak, vagy épp alakulnak?
Boti: Koncert, koncert, koncert, valamint szeretnénk egy kislemezt felvenni a nyáron.
– S a legszebb bónuszkérdés: a Da Vinci Project név honnan ered?
Lóci: Da Vinci polihisztor volt, mi is ilyenek szeretnénk lenni. Mindenbe kicsit belekapunk, mindenből építkezünk.
Ne feledje senki, április 13-án, szerdán jön a Titánok az EFOTT-on, sorozatunk első, ingyenes élő koncertje a The Royal Freak Out, a Meteo és a Phineas Gage fellépésével a Közgardenben. Érdemes csatlakozni a Facebook-eseményünkhöz, ahol minden hasznos információt megosztunk, és ahol a közönség is beleszólhat, ki menjen zúzni a Velencei-tó partjára.
Jupíííí!!! INGYENES Titánok ÉLŐ koncertturné ;) Csatlakozzatok az eseményhez, legyünk minél többen ;) /// Titans' FREE LIVE concert TOUR ;) JOIN the Revolution ;) w/ Közgarden & EFOTT <3
További érdekességekért érdemes követni a rovatunk Facebook-, Tumblr- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
