Mint minden normális csemetét, Izabelt sem a saját játékai érdeklik a legjobban, hanem a felnőttek kütyüi, mint például laptop, mobiltelkó, vagy mp3 lejátszó. Valahol tudatom legmélyén már nyolc hónapos korában éreztem, hogy nem jó ötlet a kezébe nyomni érintőképernyős készülékemet, de akkoriban még nem tudta feloldani a zárat, és legfeljebb néhány nyálas-zsíros ujjlenyomatot kellett letörölni a műanyag borításról. Mostanra azonban elharapózott a helyzet! Ha a laptop előtt ülök, akkor felkéredzkedik, és természetesen egyből betolja a kis búráját az arcom és a képernyő közé, ergo nem látok semmit a monitorból, aztán a következő szint, hogy elkezdi nyomogatni a billentyűzetet, vagy ami még rosszabb, egy laza mozdulattal megnyomja a Power off gombot. Emiatt az utóbbi időben már nem veszem az ölembe, de ezt meglehetősen nehezen viseli a drága, aminek természetesen hangot is ad.
A telefonos probléma ennél is rosszabb! Ha felhívom Anikót, és a gyermekünk épp ébren van, akkor általában a következő, meglehetősen rövid párbeszéd zajlik köztünk:
Én: Szia Édes, mi a helyzet?
Anikó: Minden rendben, most keltünk fel, Izabelnek tök jó kedve van.
Izabel a háttérben: Áblá-áblá, űűűűűű-űűűűűűű, mama, papa, apa?
Anikó: Igen, Izi, apával beszélek, nem adom oda a telefont!
Izabel: Szia! Szia! Apa! Szia! Apa!
Anikó: Jó, jó, már köszöntél apának, de ne akard kivenni a telefont a kezemből!
Izabel: Oááááááá! Oááááááá! Brühhhhühüüüü.
Anikó: Nem hiszem el, hogy nem tudok nyugodtan beszélni senkivel! (a háttérben persze folyamatosan hisztizik a kiscsaj)
Én: Jól van, drágám, ennek így nincs sok értelme, majd beszéljünk, ha a gyerek épp elfoglalta magát valami mással, jó?!
Anikó: Jól van. Szia!
Mi ebből a tanulság? Az, hogy nagy marhák voltunk másfél évvel ezelőtt. Bár most elhatároztuk, kemények leszünk és rendbe tesszük ezt a gyerek–telefon kérdést, az tuti, hogy sokkal nehezebb dolgunk lesz, mint ha soha nem adtuk volna a kezébe ezeket a ketyeréket...
