Vasárnap egészen kellemes idő volt, ezért Anikóval úgy döntöttünk, hogy családilag nekivágunk a hűvösvölgyi erdőségnek. Közelednek a téli fagyok, így meg kell ragadni az alkalmat arra, hogy a hétköznapok szürke, ragacsos rétegét lehántsuk magunkról a friss levegővel teli, téli erdőben. Már reggel a kelésnél bejelzett nálam a vészcsengő, és szóltam szívem fényének, hogy csak babakocsival vagyok hajlandó nekivágni a rengetegnek, ugyanis lelki szemeim előtt felsejlett az a fájdalmas jelenet, hogy a dzsungelben a hátamon kell cipelnem a fáradt és nyűgös Izabelt. Az utóbbi 4-5 hétben egyáltalán nem használtuk a babakocsit, így Anikónak kétségei voltak afelől, Izi hajlandó lesz-e beszállni? Nos, hamar kiderült, hogy hajlandó, ugyanis már akkor elfáradt, mikor a 61-es villamoshoz mentünk, és még sehol sem voltunk az erdőtől.
Hűvösvölgyben felsétáltunk a lépcsőn a kisvasúthoz, aztán egy kisebb alagúton átmentünk a sínek alatt, és az út mellett lévő térkép alapján megcéloztuk a Nagyrétet. A „legcukibb” korban lévő lányom reakcióiból látszott, hogy szomjazta már a természet lágy érintését, ugyanis belevetette magát a lehullott, megsárgult levelekbe, és előbb elkezdte a levegőbe dobálni, majd egy többágú bottal söpörni őket. Ekkor nagyjából 20 méterre voltunk az előbb említett alagúttól, tehát gyakorlatilag most indultunk el, de tíz perc elteltével én már azt éreztem, hogy soha az életben nem fogunk messzebb jutni, ugyanis Izabel ragyogóan érezte magát az őt körülvevő öt négyzetméternyi erdős területen. Bennem bezzeg rutinszerűen buzgott a tettvágy, amit a munkahelyen fontos hajtóerőnek számító eredménykényszer kelt, emiatt türelmetlenné váltam, és hangot is adtam aggodalmamnak (menjünk má\'). Anikó erre kedvesen elmagyarázta, hogy marhára ráérünk, és teljesen mindegy, eljutunk-e valahová, ugyanis az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat a természetben.
Nem mondom, hogy egyből sikerült váltanom, de egy idő után átjárta érzékszerveim a párás, földszagú illat, a szélben sustorgó fák hangja, és a látvány, ahogy csemetém egy kővel épp azon dolgozik, hogy átfúrja a mohás fakérget. Miután „lelazultam” tényleg kellemes volt a kirándulás, a Nagyréten még versenyfutást is rendeztünk, de féltávnál Izi bekéredzkedett a babakocsiba, így utána inkább raliztam vele a hepehupás talajon, ő meg fel-le pattogott az ülésben. Tény, hogy a természet finom részleteiből kevesebbet tudtam magamba szívni ezen a vasárnapi túrán, de a gyermekem felszabadult játékának látványa kárpótolt minden hiányosságért. Tulajdonképpen nem rosszabb gyerekkel kirándulni, mint nélküle, egyszerűen csak más...
