Lányom kicsit kocka, ezen nincs mit szépíteni. Persze minden gyermek szereti a megszokott dolgokat, de mintha nála ez hatványozottan érvényesülne. Minden dolognak ugyanúgy kell történnie, ahogy előző nap, előző héten, különben lefagy a Windows, jön a kék halál. Remek példa erre a fektetési ceremónia, amiről néhány hónappal ezelőtt ugyan már írtam egy blogbejegyzést, de azóta rengeteg víz folyt le a Dunán.
Az egész azzal kezdődik, hogy túl vagyunk a vacsorán (nagyjából fél 8 körül járunk), és én elmegyek vizet engedni a kádba. Ekkor jön Izitől a szokásos kérdés, hogy nézhetek-e mesét, amíg folyik a víz? Erre csak egyetlen helyes válasz létezik, mégpedig az igen, különben a csemete szeme kigúvad, szája legörbül, szeme könnyel telik meg, és máris vágtat anya felé, hogy sírva bepanaszoljon. Ebből kifolyólag mostanában legfeljebb viccből mondok neki nemet (apának is kell egy kis szórakozás), aztán úgyis nézheti a tévét, ilyenkor általában a Nils Holgerssont a kettesen.
Víz kiengedve, jön a következő fázis: Izabel csak anyai kísérettel hajlandó bejönni a fürdőbe, hosszas nógatás után, ahol kisebb balhék árán levetkőztetjük, majd pisi a bilibe, aztán apával együtt zutty a kádba. A fogmosás ellen persze mindig ágál, de ezt már csípőből lekezelem, meg sem kottyan. Fürdőzés után anya következik a felöltöztetéssel, majd a meséléssel, de természetesen Izabelnek is olvasnia kell, ráadásul nem is egy mesét, hanem kettőt! Az elsőt nekünk meséli (már alig várjuk), a másodikat pedig magának
Ekkor megint egy kemény etap következik, ugyanis marha nehezen hajlandó letenni a könyvet, és elindulni a szobájába. Ezt a részt gyakorlatilag sosem ússzuk meg anélkül, hogy a hangunkat felemeljük, és gyakran speciális testcseleket vet be. Elindul mondjuk az ajtó felé, aztán hirtelen kitér jobbra, átvált sprintbe, és fut két-három kört az asztal körül. A harmadik kör felénél általában sikerül elkapnom, és akkor jön a puszi apának. Ezután mindig ugyanazzal kell elköszönnünk egymástól, mert néhány hónappal ezelőtt annyira megtetszett neki, hogy „hi, csá, aludj jól”-lal köszöntem el tőle, hogy azóta kiköveteli magának ezt a mondatrészt, és ő is ugyanezt szajkózza.
Mikor végre becsukódik az ajtó, akkor következik Anikó kálváriája, ugyanis Izabel legalább három lassú kört megtesz a szobájában (néha el is bújik), mielőtt hajlandó odamenni édesanyjához, aki ráadja a hálózsákot, utána pedig le kell feküdni vele az ülőgarnitúrára, és balról-jobbról, oldalanként legalább két percig ölelni kell, és megnyugtató szavakat duruzsolni a fülébe. Ezek után be lehet helyezni a kis terroristát az ágyába, ahol előbb leellenőrzi, hogy a párnája fel van-e rázva, a kulacsa, a babája, a zsebkendője megvan-e, és csak ezek után hajlandó hasra feküdni. Ekkor meg kell fogni a kezét, duruzsolni neki még egy picit, és végre ki lehet jönni a szobájából. Búcsúzóul persze még megkérdezi, hogy most filmet nézünk-e, és abban lesz-e gonosz, majd elkezdi mondogatni, hogy „aludj te is, alszom én is, reggel találkozunk”.
Mindez így leírva elég fárasztónak tűnhet – és higgyék el, az életben is az
