A nagypapa mindig kedves, széles vállán a pihenés oly kellemes. Míg apa szakálla és bajusza szúrós, Zsolti papáé puha és simogató. A papa mindig vigasztal, sosem emeli fel a hangját, és bármikor rá lehet venni egy kis futkosásra, játszásra.
Ha nincs a közelben valamelyik ősöm, akkor valami finomság is hamar előkerül. Anya és apa gyakran fegyelmez, de Zsolti papa tekintetében ilyenkor is együtt érző pajkosság csillog, ami jelzi, hogy ha véget ér a szülői litánia, akkor ő várni fog a nagyszobában, hozzá lehet bújni és lágy hangjával hamar megnyugtatja zaklatott lelkemet. Vele az evés is más, mert sosem tukmálja a kaját, mint például anya, aki úgy nyomatná belém a tápot, mintha ezen múlna az élete. Így ki a francnak van kedve enni?! Bezzeg Zsolti papa sosem erőlteti a dolgot, ő csak leül a kis tálcájával, elkezd falatozni, amitől egyből megjön az étvágyam, ezért odaülök mellé és kérek a szendvicséből, ő pedig szívesen ad belőle.
Lányom fejében nagyjából ezek a gondolatok cikázhatnak, és mielőtt megvádolnak azzal, hogy csak spekulálok, elmesélem, hogy én is imádtam nagypapámat, aki sajnos 11 éves koromban eltávozott a földről. Csak az emlékeimben kellett kutatnom, mindezt rávetítenem a jelenlegi helyzetre, és egyből látom, érzem azt a cinkos, ugyanakkor gyönyörű kapcsot, ami Zsolti papát összeköti az unokáival (merthogy Izi mellett természetesen a két másik unoka, Máté és Áron is így imádja).
Én sem szeretek fegyelmezni, naponta négyszer-ötször a rossz zsaru szerepét játszani, felkészíteni a gyermeket az óvodára (vécébe kakilás, asztalnál evés, orrot nem túrás, nem hisztizés, nem verekedés stb.), de sajnos egy apának ez a dolga. Nem lehetne, hogy átugorjuk ezt az „apró” lépcsőt, és egyből nagypapa váljék belőlem?
