Izabel újabb szintre lépett a cseperedésben, nagyjából másfél hónappal ezelőtt. Korábban nem csinált nagy ügyet abból, ha nem sikerült neki valami, hanem néhány próbálkozás után feladta, és inkább mással kezdett el foglalkozni. A dackorszak frusztráltsága és energiája korábban teljes mértékben rajtunk, szülőkön (néha a nagyszülőkön, rokonokon) csapódott le, azonban mostanra csemetém eljutott a lelki fejlődés azon fokára, mikor önmagára is képes haragudni. Ilyenkor nagyjából azt érzem, amit Obi-Wan Kenobi a Csillagok háborújában, mikor Luke Skywalkert a Dagobán megérinti a sötét erő. Lányom szemében ilyenkor az elkeseredettséget, a dühöt és a felháborodottságot vélem felfedezni, és mint tudjuk, egy jedinek óvakodnia kell ezektől az érzésektől.
Egyébként Izabel akkor is zabálnivaló, mikor durcás. Ilyenkor klasszikus mozdulattal keresztbe fonja karjait, leszegi a fejét, és lebiggyeszti az ajkait. Nehéz nevetés nélkül megállni, de muszáj, hiszen az ő szempontjából véresen komoly dologról van szó.
Az alapvető problémákat az jelenti, mikor Izabel valamit nem tud kivenni (például játékzsiráfot a műanyag kastélyból), kibogozni (táskának a pántja), lerajzolni vagy kinyitni (palacknak a kupakja). Ezt hamar a tudomásunkra hozza, ugyanis elkezd hangosan mérgelődni, majd mikor érdeklődünk, mi a baj, akkor ránk kiabál, hogy „Nem tudom kiszedni!”. Ekkor következik a gyermek megnyugtatása, majd szólunk neki, hogy legközelebb kérjen tőlünk segítséget, aztán megmutatjuk, hogyan kell megoldani a dolgot. A mérge szerencsére olyan gyorsan elillan, ahogy jött, mi, szülők pedig a félperces érzelmi hullámvasút hatására nézünk egymásra, mint borjú az új kapura.
Egy héttel ezelőtt történt. Izabellel rajzoltunk, és miután firkantottam neki egy egész állatszettet kutyástul, macskástul, elefántostul, megkértem, hogy rajzoljon ő is egy kutyát. Erre ő bizonytalanul rajzolt egy kört, majd rám nézett, hirtelen lecsapta a ceruzát az asztalra, keresztbe fonta a karját, és durcásan azt mondta: „Nem rajzolok kutyát! Nem tudok szépet, csak te tudsz szépet, az enyém nem jó!” Megjegyzem, Anikóval soha semmi negatív dolgot nem mondtunk kislányunk művészetére. Ettől függetlenül majd megszakadt a szívem, mert rájöttem, hogy a flancos rajzaimmal – melyek csak a gyerekszinthez képest tűnnek jónak – akarva-akaratlanul mércét állítottam neki, aminek ő meg is akar felelni. Drága kislányom érzi, hogy az ő kutyusa nem olyan pöpec, mint az enyém, pedig imádom a rajzait. Ezért miután leküzdtem a kifakadása miatt fojtogató szomorúságot, elmeséltem neki, hogy mikor kisfiú voltam, én is olyan állatokat pingáltam, mint ő, és hogy nekem is meg anyának is nagyon tetszenek a rajzai. Erre elmosolyodott, és készített nekem egy gyönyörű, amőba formájú ebet, hét lábbal
