– Gyerekként sem voltak az ugrás előtt rossz érzései?
– Amikor a kicsik elkezdenek edzeni, még nem mennek föl nagy sáncra. Eleinte a leérkezőlejtő felétől indulnak, hogy hozzászokjanak a leérkezés utáni csúszáshoz. Ezután fölmennek a lejtő tetejére, és ha már onnan is megy, elkezdenek leugrani a sánc felétől indulva. Végül pedig jöhet a sánc teteje. Persze kis sáncokról beszélünk, amiknél a kritikus pont (vagyis ahol lejtő szögének köszönhetően még biztonságos a leérkezés – a szerk. ) 45 méter alatt van. A gyerekek sokkal bátrabbak, mint a felnőttek, gyakran a szülőkben nagyobb a stressz, mint a gyerekeikben.
– Alighanem a sportág jellegéből adódik, hogy a síugrók sokkal jobban tudnak örülni egymás sikereinek, mint más sportolók. A versenyekből legalábbis ez látszik.
– Nyilvánvaló, hogy a lengyelekkel egy csapatba tartozunk, és egymásnak is drukkolunk. Rengeteg időt töltünk együtt, talán még többet, mint a családunkkal. Együtt edzünk, utazunk versenyekre, közösen is töltődünk föl. Magánéletünkben is barátok vagyunk, néha még nyaralni is együtt megyünk. De a világ összes síugrója tiszteli és szereti az ellenfeleit. Nem csak riválisok, bajtársak is vagyunk.
