– Mintha aranykorát élné Lengyelországban a síugrás. Hogyan lettek ilyen erősek?
– Adam Malysz korábbi sikereinek hála nagyon népszerű lett nálunk a sportág, a fejlesztésére pedig programot indítottak, „A bajnok utódait keressük” elnevezéssel. Mi ennek köszönhetjük a pályafutásunkat, meg sok ember munkájának. Az edzői stábunknak és ismeretleneknek, akik nem látszanak a képernyőn, és nem beszél róluk senki. A szeretteink támogatásáról sem feledkezhetünk el, így nyugodtan edzhetünk. Óriási érzés, hogy a csapatunkból bárki fölveszi a versenyt a világ legjobbjaival: Dawid Kubacki, Piotr Zyla, Stefan Hula vagy Maciej Kot is legyőzhet bárkit. Hogy most éljük az aranykorunkat? Nem vagyok biztos benne, remélem, az még előttünk áll.
– Malysz négyszeres világbajnokként milyen hatással volt önre?
– Mindig a példaképem volt, lenyűgözött a kitartása és az elkötelezettsége. Volt olyan szerencsém, hogy vele edzhettem, és nemcsak abból tanultam, ahogyan készült, hanem abból is, ahogyan a médiával és a szurkolókkal bánt. Most a Lengyel Síszövetségben sportigazgatóként dolgozik, így gyakran találkozunk. Eljön velünk a világkupákra, segít a versenyek előtt. Bár mi ketten egészen különbözők vagyunk, nagyon tisztelem őt, és jó a kapcsolatunk.
– A sportágválasztásában alighanem az is nagy szerepet játszott, hogy Zakopanéban született
– Így van. Nem véletlen, hogy a síugrók a hegyekből származnak, Zakopanéból, Wislából, Szczyrkből. Ezekben a városokban találhatók a síugrósáncaink, itt működnek a klubok, és persze errefelé esik a legtöbb hó. A sízés kiskorunktól természetes mozgás a számunkra. Hozzám mindig a síugrás állt közelebb, Zakopanéban pedig gyereksáncokat is építettek.
– Ez a város a magyarok között is nagyon népszerű, akárcsak maguk a lengyelek. Tapasztalta már ezt?
– Rengeteg szurkoló jön mindenhonnan a világból a síugrás kedvéért. Magyarokkal még nem találkoztam Zakopanéban, de nagyon hálás vagyok érte, hogy Lengyelországért szorítanak.
– Önökben van drukk, félelem, amikor ott állnak a sánc tetején, ahonnan másoknak még lenézni is félelmetes?
– A félelem természetes része az olyan extrém sportágaknak, mint a síugrás. Az ugrás előtt viszont nem félek, a feladatomra kell koncentrálnom. Hiszek a képességeimben és a rutinomban. Persze amikor készen áll valaki arra, hogy nekivágjon és leugorjon, tisztelnie kell a hegyet, a sáncot, a szelet, a természetet. A félelem ekkor már nem fér bele.
– Gyerekként sem voltak az ugrás előtt rossz érzései?
– Amikor a kicsik elkezdenek edzeni, még nem mennek föl nagy sáncra. Eleinte a leérkezőlejtő felétől indulnak, hogy hozzászokjanak a leérkezés utáni csúszáshoz. Ezután fölmennek a lejtő tetejére, és ha már onnan is megy, elkezdenek leugrani a sánc felétől indulva. Végül pedig jöhet a sánc teteje. Persze kis sáncokról beszélünk, amiknél a kritikus pont (vagyis ahol lejtő szögének köszönhetően még biztonságos a leérkezés – a szerk. ) 45 méter alatt van. A gyerekek sokkal bátrabbak, mint a felnőttek, gyakran a szülőkben nagyobb a stressz, mint a gyerekeikben.
– Alighanem a sportág jellegéből adódik, hogy a síugrók sokkal jobban tudnak örülni egymás sikereinek, mint más sportolók. A versenyekből legalábbis ez látszik.
– Nyilvánvaló, hogy a lengyelekkel egy csapatba tartozunk, és egymásnak is drukkolunk. Rengeteg időt töltünk együtt, talán még többet, mint a családunkkal. Együtt edzünk, utazunk versenyekre, közösen is töltődünk föl. Magánéletünkben is barátok vagyunk, néha még nyaralni is együtt megyünk. De a világ összes síugrója tiszteli és szereti az ellenfeleit. Nem csak riválisok, bajtársak is vagyunk.
