„Egy magyar síelő vagyok” – interjú Elizabeth Swaney-vel, aki világhírű lett

Síakrobatánk szeretne több időt a levegőben tölteni, de minden kritikát a javára fordít. Versenyzőtársai is megszólaltak.

– Régóta dédelgetett álma volt, hogy egyszer olimpián szerepeljen?
– Igen. Hétéves koromban néztem az 1992-es olimpiát, akkor, a műkorcsolyázók láttán lelkesedtem fel. Azóta szeretnék olimpikon lenni.

– Ez sikerült, s jó jel lehetett, hogy pont az 1984-es olimpia ideje alatt született.
– Valóban, ráadásul ha nem is Los Angelesben, de Kaliforniában, Berkeley-ben.

– Mindig is Amerikában élt, angolul is beszélgetünk. Hogyan kötődik hazánkhoz?
– Édesanyám magyar, Venezuelában született, rögtön az után, hogy a nagyszüleim odaköltöztek a második világháború után. Szóval édesanyám anyanyelve magyar volt.

– Beszélt is önhöz magyarul?
– Egy kicsit. Többnyire keverve beszélte a spanyolt és a magyart, mivel az előbbit nagyon sokan beszélik nemcsak Venezuelában, hanem Kaliforniában is. Én

az utóbbi néhány évben kezdtem el magyarleckéket venni,

főleg a sísport szakszavaival, a magyartudásom nagy része innen jön. Habár nagyon sokat kellene még gyakorolnom.

– Mondjon valamit magyarul!
– Egy magyar síelő vagyok. (Erős akcentussal, de teljesen érthetően ejtette ki ezt a négy szót – a szerző.)

– Sportolói karrierjét a ’92-es olimpikonok nyomán műkorcsolyázóként kezdte?
– Igen, jó néhány évig a jégen voltam, aztán egyetemistaként eveztem, majd úgy gondoltam, kipróbálom magam bobosként, segített is ebben a sportolói múltam, de hamar kiderült: túl alacsony vagyok hozzá. Így váltottam a szkeletonra, ez vitt el a utah-i Park Cityhez, és itt tanultam meg síelni, nyolc évvel ezelőtt.

– Tényleg csak ekkor, 25 évesen volt először síléc a lábán?
– Igen, de a sok korcsolyázás szerintem rengeteget segített.

– Két évvel később váltott a síakrobatikára. Miért?
– Sokáig a kettőt egyszerre űztem, eleinte félelmetes is volt a freestyle változat, de aztán úgy gondoltam,

a félcsőben rengeteg lehetőség van, egyedibb és nagyobb kihívás is.

– Hogyan került kapcsolatba a magyar szövetséggel? Kellett állampolgársági esküt tennie?
– Nem, mivel a születésem pillanatától kettős állampolgárnak számítok. A magyar szövetséggel én vettem fel a kapcsolatot, de magam finanszíroztam a felkészülésemet. Öt különböző munkám is volt, én kerestem meg a pénzt ahhoz, hogy versenyezhessek, a saját szponzorom voltam.

– Szóval teljes állásban dolgozva jutott ki az olimpiára?
– Általában reggel nyolctól délután kettőig dolgoztam, azután síeltem néhány órát, meg a hétvégéken. De

volt, hogy éjszakai műszakban voltam, ám nem szeretnék panaszkodni,

a sport szeretete miatt tettem ezt, és azért, hogy fejlődjek. Ugyanakkor büszke is vagyok erre, persze örültem volna, ha kevesebbet kell mellette dolgoznom. Talán ha csak eggyel kevesebb munkát kell elvállalnom, jobban teljesítek az olimpián.

– Amikor megkezdte a kvalifikációs sorozatot, úgy gondolta, képes rá, hogy itt legyen az ötkarikás játékokon?
– Igen, és próbáltam is ennek érdekében minél keményebben odatenni magam, nyáron a vízen, télen a hóban, meg mindezalatt a konditeremben.

– A kvótaszerzés a legjobb harmincba kerüléssel sikerült, de a világkupákon is általában a legutolsók között végzett, a hétfői olimpiai selejtezőn pedig 24-ből 24.-ként. A Magyar Olimpiai Bizottság által kiadott csapatkönyvben az áll, hogy a célja a legjobb tíz közé kerülés volt. Tényleg azt gondolta, képes erre?
– Én is, ahogy mindenki, mindig a legjobbat akarom kihozni valamiből. A vízen végzett edzéseken többféle trükköt is képes voltam bemutatni, de tény, hatékonyabban szerettem volna átültetni azt a tudást a hóra. A folyamatos fejlődés elengedhetetlen.

– Sokan Eddie Edwardshoz hasonlították, aki Eddie, a Sas becenévvel híresült el az 1988-as olimpián lelkes bátorsággal nyújtott gyenge teljesítményével a síugrók között. Erről mit gondol?
– Nem nagyon ismerem Eddie sztoriját, csak annyit hallottam róla, hogy keményen dolgozott azért, hogy eljusson az olimpiára. Pozitív megvilágításban gondolok az én teljesítményemre is, remélve, hogy ez másokat is inspirálhat.

– Pedig sokan szégyenteljesenként jellemzik a teljesítményét.
– Ez mindenkinek a személyes véleményén múlik, amit nem nagyon tudok kontrollálni. Úgy vagyok vele, hogy ha valaki azt gondolja, hogy amit véghezvittem, az bátor és inspiráló, az nagyszerű, ha pedig valaki az ellenkezőjét, hát, az

nem tudom, hogyan segít neki, hacsak úgy nem, hogy a félcső vagy bármi más újdonság kipróbálására ösztönzi.

Szóval remélem, valahogy mégiscsak segít ez az embereknek.

– A negatív kritikák elszomorítják?
– Nem, mindig a pozitív oldalát próbálom nézni a dolgoknak, még ha valaki egy kritikus kommentet is ír, próbálom a javamra fordítani, hogy még erősebb legyek a jövőben, bármilyen is legyen az a visszajelzés.

– A személyes Facebook-oldalán többnyire olyan hozzászólások jelentek meg, amelyekben azt írták, büszkék önre, a legtöbb cikk azonban kínosnak ítélte meg azt, amit a félcsőben láthattunk öntől. Mit érzékelt ezekből egy nap alatt?
– Mindenkinek a véleményét értékelem, s akár büszkék rám, akár nem, ahogy mondtam, mindenből inspirálódni próbálok.

– A vetélytársai biztatják? A versenyszámának döntője után beszélgetünk, kár lenne tagadni, messze látványosabb produkciókat láthattunk tőlük.
– Megtiszteltetésnek veszem, hogy velük versenyezhetek, nagyon támogatók voltak hétfőn és kedden is. Boldog vagyok, hogy láthatom őket, nagyon hálás vagyok a támogatásukért.

Bezzeg, ha jamaicai lenne! – reakciók a legjobbaktól

A versenyszám keddi döntőjének tizenkét résztvevője közül megkérdeztük az első öt helyen végzőt, hogy mit gondolnak Elizabeth Swaney teljesítményéről. A két amerikai, a bronzérmes Brita Sigourney és a negyedik helyezett Annalisa Drew nem akart válaszolni, az ötödikként végző japán Ajana Onozuka annyit reagált, hogy sok mindent mondanak róla az emberek, de ők támogatják. Az aranyérmet begyűjtő kanadai Cassie Sharpe kissé semmitmondóan fogalmazott: „Időt, energiát nem kímélve elment a versenyekre, ezek alapján kvalifikált, amiért gratuláció illeti, ennyi az egész”. A dobogó második fokára álló francia Marie Martinod volt a legbeszédesebb: „Ha jamaicai lenne, senki sem kritizálná. Pedig ez az olimpia, nem az a fontos, hogy ki honnan jön, mindenki büszke lehet magára, aki kvalifikált. Persze, nem egy kiváló síelő, de sikerült neki.”

– Bátor emberként jellemezné magát? Rengeteg kritika szerint ez hiányozhatott ahhoz, hogy a levegőben is töltsön időt.
– Jó kérdés. Próbálom a legjobbat kihozni magamból, és tudom, hogy folyamatosan fejlődnöm kell, amihez

az lehet a kulcs, hogy mindennap csinálok valami ijesztő dolgot.

– Például?
– Hát azon dolgozom, azon erőlködöm, hogy minél feljebb érjek a félcsőben.

– Szóval ha talán nem is bátor, azért eltökélt.
– Igen, így is mondhatnám. Eltökélt vagyok abban, hogy a legjobbat hozzam ki magamból, s szeretem látni, amikor mások is ezt teszik.

– Megbánt valamit? Ha vissza tudna menni az időben, mindent ugyanígy csinálna?
– Mindig javulni akarok, és sohasem vagyok elégedett a produkciómmal, szerintem ezzel mindenki így van ebben a sportágban, mert nagyon sok lehetőség van a fejlődésre. Egyértelmű, hogy én is

szeretnék több időt a levegőben tölteni és több trükköt végrehajtani,

ki is vagyok éhezve a több lehetőségre és a még nagyobb fejlődésre.

– Szóval akkor nem adja fel, folytatja tovább a versenyzést?
– Egyelőre próbálom feldolgozni, ami most zajlik, sose gondoltam, hogy egyáltalán eljuthatok az olimpiára. Át akarom élni a jelent, majd analizálni a produkcióimat, és csak a következő kis lépésekre fókuszálni.

– De ahogy ezt mondja, úgy érzem, még több energiát szeretne fektetni a síelésbe.
– Már eddig is sokat fektettem bele, azt gondolom, már csak mentálisan kell jobban odategyem magam, talán még bátrabb kellene legyek. Szóval a jövőben a sportpszichológiai oldalon kell a legtöbbet dolgoznom.

– Tehát több bátorságra lenne szüksége?
– Úgy mondanám, hogy egy kicsit nagyobb bátorsággal kellene megközelítenem a dolgokat, és folytatnom a kemény edzéseket. Nagyon büszke vagyok mindarra, amit eddig elértem.

A Magyar Síszövetség hivatalos álláspontja

„Elsősorban a sportág kvalifikációja az, amely ezt a helyzetet előidézte, és az, hogy a női síakrobatika még gyerekcipőben jár, kevés a magasan kvalifikált képviselője. A sportág pontozása is kérdéseket vet fel, hiszen ahogyan azt a hétfői félcsőselejtező is mutatta, az, aki a pálya alján elesik, hiába mutatott be addig szép elemeket, kevesebb pontot kap, mint aki Elizabeth Swaney-hez hasonlóan szépen lejön a pályán mindenféle kockáztatás nélkül. Elizabeth a világkupaversenyeken is hasonló produkcióval gyűjtögette a pontjait. Az tény, hogy a tavalyi évben nem láttuk versenyezni, a helyszínen, az edzéseken észleltük, hogy mire képes. Mivel senki helyét sem vette el, így nem gondoljuk úgy, hogy nem kellett volna támogatnunk az olimpiai indulását. Elizabeth Swaney a felkészülését és versenyzését teljes mértékben saját forrásból fedezte.”

###HIRDETES###