Frimpong történetének kezdetei manapság tipikusnak mondhatók. Noha a ghánai Kumasiban született egy egyszobás házban, nyolcéves korában családjával – illegális bevándorlóként – Hollandiába települt át. Hosszú időn keresztül papírok nélkül, tehát az állam számára láthatatlanul élt ott, folyton a feje felett lebegett a hazatoloncolás veszélye, írja a The Atlantic. Tizenéves korában aztán, miközben továbbra sem volt rendezett jogi státusa, sikereket ért el atlétikában, még holland junior bajnok is lett 200 méteres síkfutásban. Külföldi versenyekre azonban félt elutazni attól tartva, hogy papírok híján nem fogják visszaengedni Hollandiába.
Olyan sikeres lett a juniorsportban, hogy felvételt nyert az elit sportiskolaként működő Johan Cruyff Intézetbe. Sőt, az év diákjának járó nemzetközi díjat is elnyerte, amit maga Cruyff adott volna át neki Barcelonában, de Frimpong megint csak a tartózkodási engedély hiánya miatt nem tudott elutazni Spanyolországba – ezért a volt labdarúgó vitte el neki Amszterdamba. Tizennyolc éves korában az sem volt egyszerű, hogy olyan orvost találjanak, aki hajlandó ellátni törött lábát tb-kártya nélkül.
Végül huszonkét évesen kapott holland állampolgárságot, és ekkor már elfogadhatta az amerikai Utah-völgyi Egyetem sportösztöndíját. A 2012-es, londoni olimpián akart indulni síkfutásban, de egy sérülés közvetlenül a világverseny előtt ezt megakadályozta, sőt a teljes sportkarrierjét is kérdésessé tette. Aztán egy edző felfigyelt rá, és rábeszélte, hogy bobozzon inkább. Ez nem számít különlegességnek, sok sprinter futó vált idővel a bobra, hiszen ott az eszköz beindítása igényel igazán erőkifejtést, és rettentően robbanékonynak kell lenni.
De a bob sem váltotta be olimpiai álmait, hiszen éppen csak lecsúszott arról, hogy bekerüljön a 2014-es, szocsi olimpián induló holland bobcsapatba. Ekkor váltott a szkeletonra. Laikus nézőként a szkeleton a legőrültebb a három csúszóalkalmatossággal űzött sportág közül, hiszen itt a szánkóval és a bobbal ellentétben fejjel előre, ráadásul minden karosszéria nélkül csúsznak, az óránkénti 100 kilométert jóval meghaladó sebességgel.
„Imádtam az érzést. Olyan, mintha motorral száguldana az ember egy kanyonban sebességkorlátozás nélkül” – nyilatkozta első szkeletonos siklásáról az olimpia előtt. De a holland válogatottba nem sikerült beverekednie magát, ezért jött az ötlet, hogy huszonhárom éve nem látott hazáját fogja képviselni az olimpián. Otthon, minthogy az országban nem esik a hó, és természetes módon jeget sem találni, nem volt szakági szövetség, így Frimpong a semmiből alapította meg, azt a pénzt használva, amelyet Amerikában porszívóügynökként keresett.
Akwasi Frimpong utolsó, harmincadik lett mindkét szkeletonfutamában az olimpián, de aranyérmesnek érzi magát. A ghánai bob- és szkeletonszövetség pedig tényleges munkát kezdett végezni, nem pedig az egyszeri „one-man show”-hoz szolgál díszletül. Frimpong, aki ténylegesen az olimpia előtt járt először Ghánában az utóbbi huszonhárom évben, és munkatársai tehetséggondozó programot indítottak, és azt remélik, hogy a következő, Kínában rendezendő téli olimpiára már bobcsapattal és több szkeletonossal is indulhatnak. Ehhez elmondásuk szerint nem a jég hiánya jelenti a legnagyobb akadályt, hanem a ghánai államapparátus érdektelensége és a pénzhiány.
